Bukros Zsolt: Szégyen

Új Galaxis 15 (Utópia 1), 2009/2. 22-27.

„Az utcán fekete hamut sodort a szél.” Ezzel az ártatlan, később mégis igen árulkodó mondattal kezdődik ez az élvezetes és jól megírt disztópia, mely a társadalom faji elkülönítésének problémájára helyezi a hangsúlyt. Az ifjú Macca, egy zárkózott diák történetébe csöppenünk, akinek küldetése van. Meg akarja gyilkolni iskolája igazgatóját, aki foltot ejtett a fiú édesanyjának becsületén, s ezt nem tudja feldolgozni. Az ábrázolt új világ rendjét azonban a véráramba juttatott nanorobotok tartják fenn, melyek megakadályoznak bárminemű agressziót és erőszakot, ezért hősünk egy kísérleti tablettával próbálja elfojtani a testében élő őrök hatását. A lelki transzformáció lassú és érzékletes leírása csak fokozza érdeklődésünket, és a szerző feszültségteremtésből is ötösre vizsgázik. A hallucinációk és emlékek mezsgyéjén való egyensúlyozás kellemes, misztikus érzést okoz, ezzel együtt ízelítőt kapunk Macca belső világából, majd frusztrációjának forrását is megismerjük.

A környezetrajz kiválóan működik, a gettó hangulatát azonnal átérezzük, a nyelv, azon belül is a szleng kifejezések megfelelő használata sokat ad a megteremtett világ eredetiségéhez. A cselekményvezetés folytonos, az információkat megfelelő ütemben adagolva kapjuk a figyelem fenntartása érdekében. A világábrázolás ötletes, a részleteket indirekt módon egy feleltetés közben ismerjük meg, így szépen belesimul a történet folyamába, nem hat erőltetettnek. A fiú lelkében dúló háború szép párhuzamot alkot a külvilág bizonytalan és diktatórikus jellegével. A főszereplő lelkivilága gondosan felépített, motivációit az első pillanattól kezdve nem kérdőjelezzük meg, és jellemének folytonossága a mű végéig megmarad. Szerencsénkre a mű végén az igazgató úr fejébe is belepillanthatunk, és az ő gondolatainak megismerése után mondhatjuk igazán, hogy ez a novella mély és több rétegű történettel operál, nem csak sematikus és semmitmondó karakterek végeláthatatlan kálváriájának összessége.

A történet szép ívvel bír, üteme megfelelő, a lassú folyású első oldalak után sikerül eljutnia a katartikus csúcspontra. A csattanó ott és akkor üt, ahol kell, bár kissé túl direkt és enyhén erőltetett. Érzelmi töltet hiányával azonban nem vádolhatjuk, és tudjuk, fontos, hogy a szerző minél jobban a saját korára reflektáljon. Egy új, jobb világ megteremtésének témája számtalan interpretációt megélt már, a konklúzió is ismerős: a történelemnek van egy olyan szokása, hogy ismétli önmagát, csak más szereplőkkel, de a vége mindig ugyanaz.

Laczkó Nóra