Potozky László: A tisztaság benne lakik

Új Galaxis 16, 2010/1. 94-103.

A gyermek születése mindig remény.

Potozky László novellájának címe, de különösen alcíme eszünkbe juttathatja a Messiást, még ha konkrétan egyik cím sem utal rá. A novella elolvasása során rájövünk, hogy az író miért kívánta ezt az asszociációt ébreszteni.

Nyitásként Mindred Mölzink szóvivőt halljuk, amint TV-felvételben olvassa fel az Egység-Egészség Asztalának új rendeletét, melyben kötelezővé teszik a szellemi vagy testi fogyatékos emberek elhelyezését állami intézményekben, illetve terhességmegszakítást ír elő olyan esetben, ahol ilyen rendellenességet mutatnak ki. A valódi főhős a stáb egyik asszisztense, akinek a szóvivővel ellentétben nincs neve, csak kódszáma, mint a legtöbb átlagpolgárnak: ha Mölzink beszéde alatt nem fogott el az a rossz érzés bennünket, hogy az állam inkább tárgyként, mint emberként tekint polgáraira, most már kezdhetünk gyanakodni. A másik főhős L1880927 felesége, akinek várandósságát követhetjük végig. A házaspár leírása főleg külsejükre koncentrálódik, azon belül kiemelten testi hibáikra, betegségeikre, ami arra utal, hogy a hangzatos állami jelszavakkal ellentétben az emberek nélkülözésben élnek; ezt a környezet leírásai is erősítik. A terhességgel, anyasággal kapcsolatban különösen érzelmes kifejezéseket használ a narrátor, hogy tovább szítsa ellenszenvünket a mű középpontjában álló új rendelet embertelensége iránt. Az állam további intézkedéseiről és arról, hogyan vélekednek róla mások, főleg a szereplők beszélgetéseiből és visszaemlékezéseiből értesülünk. A novella világa technológiailag nem sokkal fejlettebb a jelenleginél, az egyetlen sci-fi elem az atommáglya krematóriumként való használata.

Az asszisztens személyisége néhol zavaróan ellentmondásos: erőteljes nyitómondata („Ismét csak a hülye rizsa”) és a stúdióban kapott benyomásaink ellenére, mire hazaér, nejével folytatott beszélgetésében már irreálisan derűlátóbb a politikát illetően. A végkifejletben tapasztalt rendkívüli bátorsága azonban nem tűnik életidegennek: a kétségbeesésen kívül sarkallhatta az a rémálom is, melyben újraélte az édesapjával történteket. Az asszony következetesebben ábrázolt jellem, végig szkeptikus és kissé egykedvű. A már említett rémálom kulcsfontosságú, egyben a feszültség egyik tetőpontja is; ezután legközelebb akkor gyorsulnak fel az események, mikor a nő felébred a szülés utáni altatásból. A felvázolt diktatúra ugyan nem omlik össze, a novellát lezáró csodaszerű esemény láttán mégis elégtételt érezhetünk, mert kerülő úton bár, de csapást mért a rendszerre.

Gyalus Adrienn