Imre Viktória Anna: Pax aeterna

Új Galaxis 16 (Utópia 2), 2010/1. 4-16.

Imre Viktória Anna novellája, amint azt a cím is sugallja, egy olyan, meglehetősen fenyegető jövőbeli világ képét rajzolja meg, amelyben a világégést túlélt lakosság felett a katolikus egyház gyakorol korlátlan uralmat.

Az alkotó a mindentudó elbeszélő technikáját alkalmazza, az új rend kialakulásáról egyrészt tőle szerzünk tudomást, másrészt I. Augustának, a „történelem első nőnemű egyházfőjének” szavaiból. A főszereplő, Lucius atya környezetéről, mindennapi életéről nem tudunk meg sokat, ám a szerző aprólékos részletességgel ecseteli a Vatikán, az inkvizítorok már-már félelmetesnek ható pompáját és fényűzését. A hangulat megteremtését segítik a párbeszédekben rejlő utalások a narancsszínű égboltra és a fekete tócsává változott tengerre. Különlegesen szép és egyúttal hátborzongató az útközben látott templom leírása, amelyben a háborús pusztítás által megtépázott természet és a mindent uraló egyházi hatalom együttesen jelenik meg, elmélyítve a mű fenyegető hangulatát („Egyetlen tornya fenségesen, tűszerűen döfött bele a narancsszínű égboltba, mintha egy inkvizíciós dárda lenne. Alig lehetett kivenni szabad szemmel a keresztet a csúcsán.”)

A novella főalakja, Lucius atya egyszerű átlagembernek tűnhet, mindössze abban lehetünk biztosak, hogy gondolataiban állandó a szorongás és a kétely az egyház által teremtett „szép új világ” jóságát illetően. Lényeges összefüggésekre azonban kiváltságos helyzete ellenére sem jön rá, például mindaddig fel sem tűnik neki a papok viszonylag fiatal életkora, amíg útitársa nem hívja fel rá a figyelmét. Többnyire az ő nézőpontjából látjuk a cselekményt, alapvetően tisztelettudó személyisége, fiatalkori emlékei és kételyei a történet előrehaladtával fokozatosan kerülnek felszínre. A történet végén kételkedése vad dühbe csap át, ám a változás előidézéséhez ekkor már túl késő.

Luciust két egyházi ember kíséri el vatikáni útjára, akik nem töltenek be ugyan lényeges szerepet a műben, de egy-egy kétértelmű mondatuk már a történet végkifejletéről árulkodik. Az író néhány soros jellemzése a szürke eminenciásról meglehetősen sablonosnak hat („… az embereknek tipikusan abba a csoportjába tartozott, akik sötét mellékutcákon járva, befolyásos személyek kedvét keresve érik el, amit akarnak”).

Érdekesebb I. Augusta, a véreskezű egyházfő jelleme, amely a Luciusszal folytatott beszélgetés közben kerül felszínre. Az új világ pápája a középkori egyházfőkhöz hasonlóan pompában és élvezetekben tobzódó, semmiféle kegyetlenségtől vissza nem riadó nőszemély, ám – ha hihetünk Lucius gondolatainak – valóban hisz abban, hogy a fennálló világ elősegíti az emberek boldogságát. Személyiségében bizonyos mértékig ellentmondó vonások fedezhetők fel, hiszen (látszólag) őszintén érvel az új rend mellett, amely száműzte az erőszakot az emberek közül, viszont magánéletében és hatalmi játszmáiban minden vérengzést teljesen természetesnek vesz. Kegyetlensége mégis életszerűnek hat, s – az író metaforájával élve – a hálója közepén várakozó fekete özvegyként a középpontja és kiteljesedése annak a mindent átszövő és félelmetes rendszernek, amellyel a lassan felocsúdó pap képtelen eredményesen szembeszállni.

A feszültség a novella elejétől a befejezésig fokozódik, a pápával folytatott párbeszéd betetőzi a főszereplő egyre növekvő aggodalmát. Lucius atya először csak félelmet és megdöbbenést érez, amint I. Augusta feltárja előtte békés és erényes világának borzalmas titkait, míg végül előtör belőle a harag és a bosszúvágy.

A szereplők indítékai a cselekvésre mindvégig egyértelműek, bár kételkedhetünk abban, hogy Lucius atya alapvetően félénk és tisztelettudó hozzáállása átváltozhat-e ilyen viharos hirtelenséggel gyilkos indulattá. A válasz talán az igazsághoz való mélységes ragaszkodásában rejlik, amely egyszerű jelleme ellenére végigkíséri életét, így felháborodása viheti rá tettére, amellyel azonban elkésik. Kudarca megerősíti az olvasóban a rémálomszerű, totalitárius rendszer mozdíthatatlanságának és hatalmának tudatát.

Szalczinger Judit