FÜRCHT Pál Zsolt, Elcserélt elmék

Fürcht Pál Zsolt [Paul J. Frost], Elcserélt elmék,

Bp., Kossuth, 2013. 290 l.

Az Elcserélt elmék alaposan kiaknázza a krimi kliséit, ugyanakkor gyenge mondatai és sematizált szereplői mellett megpróbálkozik azzal is, hogy a sci-fi-olvasóknak is eladja magát.

Egy őrült ötlet, egy őrült szerző, és ha ezek egymásra találnak, abból sok jó nem sülhet ki. A regény sajnálatos módon igazolja ezt a prekoncepciót. A regény a Wolf’s Theater tévétársaság díszpáholyába vezet, ahol a cég fejesei foglalnak helyet az éves gálán, amelyet élő adásban közvetítenek. Anthony Krügernek, az egyik tulajdonosnak kisvártatva feltűnik, anyagi helyzetéhez mérten kapott ülőhelyet, akárcsak öt másik részvényes társa. Ez nem véletlen, amikor erre ráeszmél, már tudja, élete legvisszásabb helyzetébe került. Onnantól kezdve, hogy világossá válik az, hogy hét terrorista elfoglalta a tévészékházat, lelőtte a nézőtéri ügyelőt, és átvette az irányítást a műsor felett, más megvilágításba kerül a mű nyitómondata.

A szerző jó néhány leleményt csepegtetett a sci-fibe oltott krimibe, de az írói fantázia önmagában nem old meg semmit. A szerző nem pusztán fegyveres túszejtés elé állítja sokat látott szereplőit: a támadók ott a helyszínen abszurd valóságshow-t készítenek a túszaikkal. Az ökoterrorista természetesen símaszkot visel, de a szerző így is látni engedi egy ötvenes férfira emlékeztető, szomorú (mi más lehetne?) vonásait, önként magára vállalja a játékmesteri szerepet. A milliárdos csatornatulajdonosokat a színpadra ülteti, megkötözi őket. Majd egyenként a mikrofonhoz invitálja és arra utasítja őket, hogy élő adásban kérjenek a hozzátartozóiktól minél jelentősebb összeget, amellyel az életüket váltják meg. Az, aki a legkevesebbet kalapozza össze, kiesik a fordulóból: lelövik, mint egy kutyát. Tehát a pókerre hasonlító, logikát nélkülöző abszurd játéknak egy tétje van, az emberi élet. A műsorvezető éppen ezért rendre úgy fogalmaz, azt keresi, mennyit ér az ember. Csakhogy mindez a regény prológusa, negyven oldalnál is hosszabban, töredezett stílusban megírva.

Az izgalmas alapötlet kevés ahhoz, hogy regényként megálljon a saját lábán. Ahhoz, hogy elindítson egy történetet, majd megfeledkezzünk róla, viszont túl érdekes. A morbid szituáció során néhány szereplő – köztünk Anthony – aprólékos bemutatást kap, felszínre törnek az indulatok, taktikázással vádolják egymást a szereplők, s ennél vaskosabb kifejezések is elhagyják hamarosan mozdulatlanná váló szájukat. Csakhogy az író még csak nem is próbálkozik azzal, hogy a drámaiságot, az érzelmi vetületet jobban érzékeltesse annál, hogy közli, a prológus hősének kiszáradt szájában keserűvé vált a felgyülemlett nyál. Pedig akkor, amikor a főhős piti kis zsarolónak nevezi a gyilkológépet, vagy amikor a halállal kapcsolatban már csak cinikus megjegyzéseket lehet tenni, lenne rá lehetőség. Az Elcserélt elmék helyenként valós érzelmeket láttat, de azok is olyanok, mintha egy pszichopata írt volna regényt.

Az elsődleges szál mégsem ez, hanem egy természetesen őrült és természetesen orosz professzor ötlete. Eszerint egy kutyakiképző őrmester és kutyája tudatát azzal hangolja össze, hogy mindkettő agykamrájába protézist ültet, így a férfi elállatiasodik, látni fogja a hullámokból álló eb-gondolatokat. Ez a rész, hiába teszi ki a mű jelentős szakaszát, egyszerű és unalmas. A szálak nagy nehezen összefutnak, és keresztezik egymást, de nincsen valódi tétje semminek. A szerző bocsánatos bűne, hogy belekap az etológia és az orvos etika kérdéseibe is. Sajnos a lényegesnél többet mondat ki a szereplőkkel. A sci-fi hatást leginkább azzal éri el, hogy egy hanyagul odavetett félmondattal közli, az emberek metropoliszokba vonultak, hogy ott függőlegesen, a felhőkarcolókat az ég felé bővítve építkezzenek.

A kapcsolódási pontok (Shelley: Frankenstein, Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete) jól kitapinthatóak. Az is érdekes, hogy az egyik szereplő a Gregor Hamza utazó ügynök néven fut a cselekményben. Csakhogy Kafkával ellentétben a regény világa cseppet sem groteszk, még csak többféleképpen sem értelmezhető. Töprengő arckifejezésű terroristákról, levegőben lógó mondatokat elszóró civilekről úgy írni, hogy a munka legtudományosabb leírása a „gigantikus kapcsolótáblák és monitorok” fordulatban kimerül, enyhén zavarba ejtő.

Mészáros Márton