Tanulmányok‎ > ‎

Gyurkovics Tamás: RÖVID BÉDEKKER SEHOLSINCS-ORSZÁGBA

A természettudományt művelők, és általában: a reálértelmiség legkedveltebb fanyalgása a humán diszciplínákkal szemben - hogy, tudniillik nem egzaktak, szabályai puhák - kevés esetben olyan szépen bizonyítható, mint az utópia fogalmának definiálásakor. 

Kis túlzással ugyanis: ahány tanulmány, annyi meghatározás. Esetünkben azonban a megengedőbb, a köznapi szóhasználattal nagyobb atyafiságban lévő definíciók alkalmazása tűnik célravezetőnek, már csak azért is, mert a górcső alá vett időszak, a huszadik század magyar prózatermésében csupán nagy toleranciával volna kimutatható olyan alkotás, amely a legrigorózusabb irodalomelméleti megközelítésben megfelel egy „színtiszta” utópia-definíció

kívánalmainak.

E legszűkebb meghatározás szerint ugyanis az utópia olyan átfogó társadalomelméleti – államelméleti – elképzelés, amely az adott korban megvalósíthatatlannak látszó, eszményi társadalmi berendezkedést rögzíti.

E ponton érdemes egy vargabetűt írnunk: az irodalmi fogalmakat tisztázó magyarországi szótárak ebben a tekintetben ugyanis közel megegyező szövegű definíciókat alkalmaznak, noha az a kitétel, hogy „az adott korban megvalósíthatatlannak látszó” nem föltétlenül igaz (bár többnyire valóban az).

Az utópiák szerzői ugyanis nem ritkán komolyan hittek abban, hogy utópisztikus, kommunisztikus elképzelésük megvalósítható, sőt életüket és vagyonukat is föláldozták ezért. Igaz ugyan, hogy legtöbbjük kísérletei rendre elhaltak a változatlanságával tüntető környezet közönye, vagy kifejezett ellenszenve mellett, ám volt olyan utópisztikus társadalmi berendezkedés – például a jezsuita-guarani redukciók ellentmondásoktól sem mentes története -, amely akár másfél száz évig is húzta, míg a nagypolitika pálfordulása végül föl nem áldozta a história véres oltárán. 

De a szándékaikban megkérdőjelezhetetlen „Sehol-szigetek” is – a husziták Táboram a münsteri Új-Jeruzsálem, a skóciai New Lanark, az Amerikába menekült württembergi eretnek lelkész, Georg Rapp alapította Economy, ahol egyébkénta mi Bölöni Sándorunk is járt – jónéhány generáció „jelenében” igenis megvalósították a megalapításukat ihlető utópisztikus elképzeléseket, amelyeket csak mi, az utókor ítélhetünk kudarcnak, utólag – immár a történelem „egésze” szempontjából.

Még abban az esetben is van okunk akadékoskodni a megvalósíthatatlanságra vonatkozó kitétellel szemben, ha azt csak és kizárólag az utópisztikus társadalmi berendezkedést rögzítő szépirodalmi alkotásokra vonatkoztatjuk.

Mi sem bizonyítja ugyanis jobban, hogy az utópisztikus irodalmi művek szerzői esetenként már a saját korukban megvalósíthatónak gondolták világjobbító lelkük álmait, mint az, hogy a megvalósításra tett kísérletek és a művek mindig virgoncan kergetőznek az időben.

Hol egy már megalapított utópia-telep kapta meg az életét leíró mítoszt – utólag, hol a mű feszítette szét a fikció kereteit, hogy a regény rajongói végül a valóságban is átélhessék azt a katarzist, amit az olvasás közben már éreztek.

Az előbbire a bostoni értelmiségiek - köztük az író, Ripley – alapította Brook Farm, és az azt követő The Dial, és Harbinger című folyóiratok, utóbbira Etienne Cabet Utazás Ikáriába című regénye, és az azt követő texasi – Ikária fölépítésére tett – kísérlet lehet a példa.

Sükösd Mihálynak az Orwell-esszéhez fűzött meghatározásában sem találni nyomát annak, hogy az utópiát annak „jelenében” megvalósíthatatlannak kéne látnunk, csupán arról van szó: hogy az utópia a jelen valamiféle tagadása mentén fogalmazódik meg.

Sőt, Sükösd szerint az utópia és az utópisztikus regény évszázadokon át az optimizmus műfaja volt. Igaz: „a beharapott szájú, alanyi érzelmeket mellőző, elméletileg átgondolt, mondhatni kényszerű optimizmusé.” (p.83.)

Az utópisztikus regény szerzője – így Sükösd – nem is tud másból építkezni, mint a megtagadott jelen elemeiből: a műfaj alapvető jellemzője, hogy a jelenkori valóság alkatrészei – az uralkodó gondolati eszméktől a személyközi viszonyokig - mintegy „megszüntetve megőrződnek”, azaz: anyaguk megmarad, de lényegük előnyükre változik a jövőutópiában. 

Még beszédesebbek az utópiának a jelenhez fűződő ellentmondásos viszonyáról szóló töprengések Szilágyi Ákosnak az utópiák lélektanáról írott kis tanulmánykötetében. Szilágyi a katasztrofizmus és az utópizmus fogalompárja mentén rendezgeti el az összekuszálódott meghatározásokat.

Először a paradoxonokra hívja föl a figyelmet: a katasztrofista a jövőt, a közeljövőt mint az utópia megvalósulását, megvalósíthatóságát állítja katasztrófaként, s ezzel akaratlanul is a jelent védelmezi, míg az utópista a jelent állítja katasztrófaként, s ezzel a jövőt védelmezi, ám: érdemes-e védeni azt a jelent, amelyiknek nincs jövője, és fordítva, védelmezni azt a jövőt, amelyiknek viszont a jelene szétkorhadt?

„De az utópizmus lehet dialektus is – írja Szilágyi -, ha az ugrást nem a levegőben, a történelem terén kívül gondolja el (...), hanem a katasztrofális jelen saját mozgásaként, reálisan létező reményként...”

A vargabetű kanyarintása előtt megadott definíció másik, sokkal nagyobb konszenzusnak örvendő kifejezése ez volt: eszményi.

Vagyishogy az utópia eszményi társadalmat rajzol egy olyan világban, ahol az állam legigazságosabb és legcélszerűbb berendezésében a problémák mind a hivatalos viszonyokban, mind a hétköznapi élet tárgyi és személyi mozzanataiban kiküszöbölhetőek, illetve maguktól megoldódnak. Egy társadalmat, ahol minden szép és jó. 

Ilyen társadalmat – gúny, szatirikus allúziók nélkül – leíró művet viszont nemcsak a huszadik század magyar prózatermésében nem találunk, hanem a megegyező időszak világirodalmában sem igen. Az okot a racionalizmus forrásvidékén kell keresnünk, mindenesetre azt be kell látnunk, esetünkben az utópiának – Lukáccsal szólva –, mint olyannak, a definiálására csupán azért volt szükségünk, hogy rögtön el is térhessünk tőle: ellenutópiát, negatívutópiát, disztópiát, antiutópiát, - A. Burgess kifejezésével:- kakotópiát vagy éppen aipotut emlegetünk majd inkább.

Annak, hogy a vizsgált időszakban már végképp csak elvétve találunk olyan művet, amely az elképzelt társadalomhoz való – pozitív – viszonyulásában inkább az utópia meghatározásával mutat kapcsolatot, semmint a jóval "módisabb" ellenutópiával, nemcsak az az oka, hogy a huszadik században az utópisztikus társadalmi berendezkedést leíró alkotások helyükre leltek részben a filozófiai, részben a politológiai (részben az aktuálpolitikai), végül a szektás, kisegyházi írásokban, hanem az is, hogy a racionalizmus eszményképe megváltozott.

Szilágyi Ákos írja már idézett tanulmánykötetében, hogy a polgári ész olyannyira megvalósíthatónak, sőt, szükségszerűen elkövetkezendőnek ítélte az „ész” államát, hogy a nyomában – szinte egyidejűleg – kibontakozó konzervatív antiutopizmus rögtön ezt az eszményt tette a kritika tárgyává. Tagadta a zárt, abszolút, tökéletes társadalom tervét, annak megvalósulását a történelem végeként, a személyiség szabadságának végeként, horribile dictu: az ember végeként értékelte.

„Az utópia a legfőbb rosszként, a legveszélyesebb kísértőként jelenik meg, az ész ördögi hatalomként lepleződik le. Ezáltal pedig a valóság, a jelen, mindaz, ami még tökéletlen, befejezetlen, rossz – eszményként kerül szembe az ész-utópia tökéletes társadalmának elviselhetetlen poklával. Épp ezért a negatív utópia nem az utópisztikus irodalmi műfajok, hanem a szatirikus-groteszk fantasztikum műfaji képződményei során tartozik...”

A műfaji kérdések ennek megfelelően aztán nem is igen szoktak megnyugtató tisztázást nyerni a mindközönségesencsak utópisztikusnak nevezett regények esetében, nem is beszélve arról, hogy az interpretációk ideje (pl. egészen máshogy olvasták a Kazohiniát a hetvenes években, mint ma) és helye (Kelet-Európa!) egyáltalán nem közömbös az elemzések szempontjából.

Mindezekre igyekszem majd tekintettel lenni, amikor az elkövetkező oldalakon a huszadik századi magyar próza minden jelentősebb utópikus alkotását sorra veszem. Mindenesetre az utópiát, az ellenutópiát (és szinonimáit) valamint a meglehetősen jól definiálható szatírát nagyobb figyelemmel használom majd a dolgozat során, míg az utópikus, utópisztikus jelzőket szabadabban alkalmazom: másutt, vagy máskor létező, elképzelt társadalmi berendezkedést értve alattuk.

 

ELŐÁLMODÓK,
AVAGY IRODALMI ELŐZMÉNYEK

Mielőtt a magyar irodalmi előzményeket lajstromba vennénk egy főhajtás erejéig említsük meg a műfaj névadójának számító Morus Tamás művét, az 1516-ban megjelent Libellus de optimo rei publicae statu, deque nova insula Utopia címűt. 

Ugyan nem ez volt az első - ismert - utópikus mű, hiszen már Platón Államában is szerepel a tökéletes társadalom leírása, mégis Morust szokás megnevezni a műfaj európai „karriertörténetének” elindítójaként.

Amikor az utópia hazai történetének stációit számláljuk össze ugyanarra a „befogadó” lelkületű definícióra támaszkodunk, mint a bevezetőben. Olyan művekkel találkozunk most tehát, amelyek szerkesztett valóságot ábrázolnak, és amelyek képzelt világa semminek nem leképezése, legföljebb kifejez és szimbolizál.

Ennek megfelelően az utópia – ha tetszik: mint lényeg – gyakran az államregény formájában ölt testet. Föltehetőleg erre volt példa Orczy Lőrinc elveszett műve, A fehér tatárok országa is, amelyben a korabeli olvasó egy elképzelt ország törvényeiről, szokásairól, valamint a kormányzás módjáról és a társadalom formáiról olvashatott.

Az első fönnmaradt magyar utópia is államregény, bár a latolgatásra itt is van mód. Bessenyei György Tariménes utazása című alkotása ugyanis – amely 1804-ben készült el, de csak száz évvel később láthatott napvilágot -, egyfelől pikareszk formáját hordozza magán, lényege mégsem a kalandokban van, hanem a totoposzi állam bemutatásában.

Másfelől viszont, a regény utópisztikus vonásai éppen az ideális állam lefestésekor kérdőjelezhetőek meg, hiszen Bessenyei az utópiák között igen ritka módszert választ arra, hogy a – Locke-féle alkotmányos monarchia-eszményről mintázott – ideális államot fölépítse: létező mintákat használ föl. 

Az ország „jelenlegi” állapotából kiindulva ad változtatási javaslatokat, ezáltal létrejön egy olyan állam, amely a valóságos Ausztria képéből utópiává: Bessenyei elméletének modelljévé válik.

A következő szerző, akinek képzelőereje szívesen tette próbára magát az utópisztikus ideák kihívásával szemben, Jókai Mór. 

1904-es regénye, az Ahol a pénz nem isten különleges helyet foglal el az utópia magyarországi történetében. Ennek a tökételes „társadalomnak” ugyanis hat lakója van, így a mű nemcsak didaktikus címénél, hanem modell-jellegénél fogva is afféle genetikus rokonságban áll a műfajt megalapozó, inkább elméleti, semmint irodalmi utópiákkal.

A regény főhősei gyermekek, akik olyan rendben élnek, amelyet szüleik alkottak meg az erre alkalmas földrajzi elszigeteltségben – az utópiák alaptoposza, a Sziget, ekkor válik Jókai kedves, vissza-visszatérő motívumává-, kiküszöbölvén életükből az erőszakot indukáló gondolatokat. Az erkölcsi szabályok, a szeretet, és az egyenlőség elvére épülő morális utópia után következik a sorban nagyobb ívű, irodalmi szempontból is igen következetesen végig gondolt utópikus műve, A jövő század regénye, amely az évszámok tanúsága szerint persze korábbi alkotás, mégis „államelméleti” és irodalmi igényét tekintve szinte összegzése a Jókai-féle utópisztikus elképzeléseknek.

BÍRÁLÓ ÁLRUHÁBAN

Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba

A huszadik század kakas-szavát lelkes naplóbejegyzésben ünneplő Karinthy Frigyes nemzedéke volt az utolsó, amelynek tagjai még föltétel nélkül hittek abban, hogy a tudomány az általános fejlődés alapja és biztosítéka lehet.

Amint arra tanulmányában Veres András rámutat, ezt a kikezdhetetlen meggyőződésüket nemcsak az iskola sulykolta beléjük, hanem a mindennapokban helyet követelő technikai vívmányok – az ő szemükkel: csodák – is, hogy aztán a „rossztanuló” Karinthy mellett, az eminens Babitsnak egyaránt meghatározó élményévé válhatott a gépi civilizáció.

Ebben a jelenségben kereshetjük az egyik okát annak, hogy a racionalizmus óta válságba került utópiák eszményi társadalomképének épp ekkor, a huszadik század elején akadhat újabb változata: az emberből, és az emberi rációból levezetett utópiák kudarca után – nem kis keserűséggel persze – ideje lett a modernitás „tudományos-fantasztikus” utópiának (hogy aztán a századelő hívőinek eltűntével az elgépiesedéstől megrettenők negatív utópiái vegyék majd át tőlük a terepet...)

Mindenesetre az Utazás Faremidóba című kisregény utópikus világának lakói, a szolaszik még olyan szervetlen előlények -maguk tervezte, szerelte, és javította gépek -, akiknek létformája magasabb rendű, mint az embereké.

A rövidke írás egyébként aligha nevezhető regénynek. Dérczy Péter szerint legfeljebb hosszabb elbeszélésnek tekinthető, még inkább olyan sajátos dialógusnak, amely a példázatos, moralista történetek mintájára épül föl.

Igaz, Midore és Gulliver filozofálgató, allegorizáló beszélgetésének tulajdonképpen egyetlen célja van: egy eszmerendszer megismertetése. Dérczy szerint azonban ezen nincsen semmi csodálnivaló, hiszen az utópiák, de a vele sok szempontból elvrokonságot vállaló szatírák sem igen szoktak élni a tradicionális elbeszélő lehetőségekkel, így a tényleges történetképzéssel, a tér és idő kérdésének kezelésével. és ami a jelen esetben talán a legfontosabb: az összetett emberábrázolással.

Hasonlóan vélekedik erről Veres András is, aki szerint Karinthy szépprózai műveinek jelentős hányada utópikus példázat, melyben a megidézett fantasztikus tájak elsősorban értékrendek hordozói, a szereplők pedig ennek csak szócsövei.

Valóban: a Faremidó története végtelenül egyszerű. A szillogizmushoz hasonló alaptétel a nézőpontváltás ötletéből sarjad ki: a szolarik szempontjából a Föld - az ő nyelvükön: Laszomi – éppolyan szervetlen létező, mint ők maguk, ugyanolyan szolaszi, akinek a testén milliárdnyi doszire, azaz organikus, élősködő baktérium – az emberiség – munkálkodik elpusztításán.

Gulliver „ötödik útja” alkalmával is képes arra, amire már Swift is megtanította, hogy kívülről lássa önmagát, mert így az író rajta keresztül mutathatja meg saját társadalmának visszásságait. Karinthy Gulliverje e tekintetben föltétlenül rokon – a regényben egyébként név szerint is említett, vállalt – Swift seborvosával. A Faremidó befejezésében azonban Gulliver olyannyira magáévá teszi a szolaszik nézőpontját, hogy „doszire-identitása” is átalakul.

Óvatosan kell azonban közelednünk Karinthynak ehhez a gépi kultúra iránti lelkesedéséhez, a lelkesedésben való föloldódásához, mert a Faremidó utópiája, azaz eszményi társadalmának megteremtése olyannyira irreális, irrealizmusa olyannyira vádló, ostorozó és komor, hogy a szolaszik világát megfestő vidám ecsetvonások mögött – bár rejtezve vannak – kénytelenek vagyunk észrevenni a keserűséget.

Föltevésünket igazolhatja nemcsak az, hogy Karinthy lelkes híve volt a – többek között a tudomány szervezte világ (fourier-i falanszter) csődjét is bemutató - Madách-remekműnek, Az ember tragédiájának, meg az, hogy Swift ellenutópiái

közül a harmadik, a Laputába – a képmutatóvá és haszontalanná züllő tudóstársadalomba – vezető út volt legkedvesebb olvasmánya, hanem a Wells alapján levezetett alkotói módszere is.

Karinthy ezt írta Wellsről a Nyugatban: „Verne többet merít a valóságból, Wells többet a lehetőségből - és kiderül, hogy az amit lehetségesnek tartunk, egyszóval a logikum mindenben izgalmasabb és érdekesebb és jobban szárnyalja a képzeletünket, mint az, amit el tudunk képzelni, de nem tartjuk lehetségesnek.”

Veres András szerint nyilvánvaló, hogy Wells példáján Karinthy a saját alkotásmódját, a logikai fantasztikumot méltatta. Márpedig ha ez igaz, akkor ennek: a logikai fantasztikum próbájának is kell tennünk a Faremidót. Ekkor látni fogjuk, hogy a regény nem állja ki a próbát, azaz a műben vázolt világ és társadalom nem lehetséges – sem a jelenben, sem a jövőben! -, így funkciója egészen biztosan különbözik az utópiákétól, de az ellenutópiákétól is, ezek szerint szatírával van dolgunk.

Ehhez azért tegyük hozzá sietve azt, hogy nemcsak a szatíra marad „lappangó” a Faremidóban, hanem a – más szempontból szépen tetten érhető – wellsi fantasztikum is. Szilágyi Ákos híjva föl a figyelmünket arra, hogy a szatirikus, ironikus antiutópizmus, „ahogyan például Arisztophanész Nőuralom című komédiájában vagy Swift szatíráiban megjelenik, műfajilag éppoly távol áll a negatív utópiától, mint a tudományos fantasztikum wellsi típusa, amely nem erkölcsi poklot, hanem technikai-biológiai poklot, nem humán katasztrófát, hanem technikai-biológiai katasztrófákat ábrázol.

A negatív utópia ideológiai szempontból közelebb áll olyan szépirodalmi és filozófiai művekhez, amelyek csak elképzelik, megjósolják, elgondolják azutópiából levezethető társadalom létét, de nem ennek a létnek a művészi felépítésére vállalkoznak.

Márpedig Karinthy is megelégszik avval, hogy Faremidóról laza skiccekkel szolgáljon, csupán leszúrja azokat a jelzőkarókat, amelyeken belül megszólaltatja eszmerendszerét.

Ugyanez igaz jellem- ill. „gépábrázolására” is: Midore, de maga Gulliver is csak rezonőrök, a diszkusszió egyik és másik oldalának képviselői, nem összetett karakterek.

A kisregényt eme vonása valóban közelebb viszi a filozofikus írásokkal rokon negatív utópiákhoz, mint a tisztán tudományos-fantasztikus regényekhez, vagy akár a szatírákhoz.

A „Nagy Mű” megírására egész életében készülő Karinthyra oly jellemző rejtezés, most is megfigyelhető. Humorban nem ismer tréfát, szatirikus hangja, ha akarná sem némulhatna teljesen el, de nem szabad „bedőlnünk” lelkesedésének sem: az Utazás Faremidóba tehát utópia jelmezébe bújt szatirikus disztópia.

Utópia, mert tökéletes társadalmat rajzol, szatirikus, mert az embert, mint elpusztítandó parazitát írja le, és negatív, mert azt a bizonyos eszményi társadalmat csak ember, sőt, szerves élőlények nélkül tudja elképzelni.

Az, hogy az „utópiaszűkös” korszakban, vagy ha tetszik, a negatív utópiák korában mégis mint kivételt tüntethetjük föl a Faremidót avval magyarázható,

hogy a vizsgált regények között ez az egyetlen, amely legalább a formában nem utasítja el, sőt, lelkendezve elfogadja a Sehol-sziget életszervező alapelvét. 

Ez az alapelv pedig egy sajátosan utilitarista elv: jó az, ami hasznos.

Érdekes azonban megjegyeznünk azt, hogy ez a minőségelvűség Karinthynál a művészetekben is lehetővé teszi a harmónia megteremtését, hiszen, ami tökéletes, az harmonikus és szép, míg Szathmári Sándornál – látni fogjuk majd – Kazohinia tökéletes lényei, a hinek semmiféle művészetet nem ismernek (el), éppen haszontalanságuk miatt.

Ennek megfelelően nincsen zenéjük sem, míg Faremidóban egyenesen a zene az a tökéletes nyelv, amely képessé teszi a szolaszikat a legmagasabb rendű

kommunikációra, ahol a gondolat és az érzés együtt fejeződik ki.

Egyező motívum azonban mind a Capilláriában, mind a Kazohinia című regényben az, amit leginkább Gulliver-traumának nevezhetnénk.

Faremidóban ugyanis Gullivernek azt kell belátnia, hogy egy tőről fakad a parazita kórokozókkal, Capilláriában a bullokokkal, Kazohiniában pedig az elmebetegek módjára élő behinekkel való közeli rokonságra derül fény. Ezek a „traumák” is a szatirikus vonásait erősítik ennek az álruhában járó negatív utópiának.

A kettősség, ami Karinthy szerint olyan fájdalmasan haszontalanná teszi az emberi kommunikációt az ember alaptulajdonságaként, ha tetszik „eredendő bűneként” jelenik meg a kisregényben.

Midore, a tökéletes lény, a szolaszi filozófus így írja le a doszirék, az emberek két fő szervét, az ösztönt és a tudatot.

„Két szerv, homlokegyenest ellenkező célnak szolgálatában, az egyik az életet keresi, a másik a halált. E hiba révén kétfejű torzszülött minden ember, el kell pusztulnia, mihelyt a két félteke, az ösztöné és a tudaté, egy bizonyos fokon összeszorul, megfojtja egymást, mint a közös barázdába került két mag. Két kéz, az egyik épít, a másik rombol: az egyik megkapaszkodik, hogy ne ragadja el a vihar, a másik eltépi a horgony kötelét: az egyik befedi a testét, hogy meg ne fagyjon, a másik föltakarja!”

Karinthy rejtező szatírája itt fedi föl magát leginkább: Midore némi aggodalommal a hangjában meséli el, hogy volt idő, amikor félni lehetett a tudat legyőzi az ösztönt, és az ember rájön, hogy az életben maradás módja nem az, hogy az élet önmagát pusztítsa, hanem az, hogy az élethez szükséges anyagot, minden képességével, erejével és akaratával, a szervetlen (szolaszi) Földből dolgozza fel, és belőle tökéleteset alkosson. A tragédia azonban – a szolaszik szempontjából, szerencsére – nem következett be: az ember folytatta öngyilkos életmódját.

Ez a gondolat két okból is igen érdekes. Egyrészt visszakapcsol a fejezet elejére, bizonyítja a Karinthy-féle nemzedék technikai fejlődésbe vetett tiszta hitét (manapság épp ellenkezőleg, a túlgépiesedés, a Föld kizsákmányolása volna a legriasztóbb vízió), másrészt előrevetíti a szakdolgozatban tárgyalt Tandori-regényt, amelyben szintén a tudat és az ösztön kettőssége mutatkozik majd minden földi bajok okozójának.

FÉRFIFEMINISTA VAGY NŐGYŰLÖLŐ?

Karinthy Frigyes: Capillária

„Capillária lidércnyomásos álma annak a felismerésnek nyugtalanító érzéséből született meg, hogy miként felelt a nő a fajtájából való kiközösítésre, a társadalomban való zsarnoki önkénnyel: miként bosszulta meg jogosabb és egészségesebb és eredményesebb önzéssel a hóbortos, értelmetlen, beteges férfiönzést, amivel megtagadta tőle az önmagát férfitársában, a másik énben felismerő én biztonságos, boldogító érzését.”

Hogy stílszerűek legyünk Karinthy ezekben a sorokban „magyarázza a bizonyítványát”. Az idézet ugyanis Capillária német kiadásához készült – H. G. Wellsnek címzett – előszavából származik, amely a későbbi magyar kiadásokban immár a regény szerves, elhagyhatatlan részeként kapcsolódik a mű voltaképpeni szövegéhez.

Nem véletlenül. A két írás ugyanis kiegészíti egymást, kis túlzással azt mondhatnánk, Karinthy nőszemléletére vonatkozóan csak e két, egymást ellenpontozó érvrendszer ismeretében tehetünk megállapításokat.

Ugyan a nemek közti konfliktusokból Karinthy a regényben levont következtetése sem pusztán a „nőgyűlölet”, hiszen aforisztikus tagadása olykor eszményítésbe csap át, mégis a Capillária - a nyugati világ akkor divatos nemiségszemléletének megfelelő kifejezésseé élve - a férfi nemi nyomorúságát, nemi elnyomatását az áldozat szemszögéből, az oiháknak mentséget csak alig-

alig kínálva tárja föl, míg az előszó evvel szemben a vitriolos szatíra meakulpázó védőbeszéde.

Az előszóban olyan tézisekkel találkozunk, amelyek egy feminista szónok okfejtésének is beillenék. A hagyományosnak nevezhető nőkérdés megszületését Karinthy ugyanis egyértelműen a férfitársadalom bűnének tartja, amely végső soron a nők egyfajta kiközösítéséhez vezetett, és amelyre a nők titokzatos, korokon és országhatárokon átnyúló összeesküvése volt a kényszerű válasz.

A Capillára tulajdonképpen ennek az összeesküvésnek nyomán létrejött, utópikus államnak a regénye, antiutópisztikus szatírája.

„Hatezer éve valami különös makacssággal, aminek okát a pszichológia fejlődéstörténete van hivatva kutatni, ember alatt öntudatlanul mindig férfit értett a filozófia, irodalom és művészet, még a szociológia is. (...)

A becsület, jog és kötelesség emberi ideáljai, mikor példaképet kerestek rá, mikor követendő elvnek állították elénk: az embert, akire vonatkoztak, éppen úgy férfi mivoltában képzeltették el, mint ahogy az isten, egészen természetes módon, férfinak képzelte el fogalmának első megalkotója, egyszerűen azért, mert az illető véletlenül férfi volt, és szórakozottságában , éppen egyedül lévén abban a percben, megfeledkezett arról, hogy nő is van a világon.”

Karinthy szerint e férfiak után aztán a többi már átörökölte a gondolkodás eltorzult szerkezeteit, és lévén, hogy a nőre nem tudta alkalmazni az emberre jellemző megismerés útjait, kizárta őt a külső világba, úgymond, természetrajzi fogalommá alakítva át, és mint tüneményt, csodás természeti jelenséget bámulta, aminek megértésére az emberi (tehát férfi-) elme hivatott.

Erre az évezredek nyomán kristálytisztára csiszolódott, gnóm nemi háborúra válaszoltak a nők avval, hogy belementek abba a „játékba”, amely a férfihoz hasonló én tagadása folytán egyrészt kirekesztette őket az emberi fajtából, másrészt „élvezeti cikké”, és a „szerelem központjává” magasztosította őket:

„És a férfi végtelen önzésében nem vette észre a két főbenjáró élvezeti cikk, nő és rostélyos közti lényeges különbséget: hogy a rostélyos nem harap vissza, ha beleharapok, de a nő visszaharap. (...) Hajlandó volt belemenni abba a képtelenségbe és ostobaságba, hogy a nő szerelmének más ára és jutalma is lehet, mint a férfiszerelem -, hogy a férfi „kap” valami egyebet a nőtől, mint amit a nő kap a férfitól: és megjelent az élet színpadán az Önérzetes Nő, ez a nemi szélhámos...”

A sacro egoismo-nak itt vázolt gondolata már átvezet a védőbeszédtől a vád tanújának, Gullivernek a meghallgatásához. Karinthy ugyanis Swift seborvosát küldi hatodszor is útra, hogy a nők kényszerű bosszújából kiserkent önkényállamba, Capilláriába vezesse el.

Capillária - tökéletesen megfelelve az Atlantisz-reminiszcenciákkal szívesen játszadozó utópiák toposzainak - a tenger mélyén terül el. Lakói az uralkodó nőstények, az oihák és a külön fajt alkotó hímek, az aprócska bullokok.

(A negyedik fejezetben megtudjuk azt is, hogy az ős-oihák még afféle kétnemű lények voltak, amelyek ön-megtermékenyítéssel reprodukálták magukat. Később azonban kényelmi, és ami az oihák között még fontosabb szempont: szépészeti célból „kiküszöbölték” azt a bizonyos rút reprodukciós szervet, amely így már valóban önálló lényként, az oihák szerint, élősködőként él csapataival Capilláriában, attól az örökös sóvárgástól átitatva, hogy egyszer újra egyesülhessen a testtel, melyből vétetett.)

Az oihák neve tulajdonképpen beszélő név, hiszen e csodálatos áttetsző, egy minden pillanatban szertefoszlani készülő „megelevenedett fehér ködgomolyhoz hasonló” lények nyelve valójában csupa fölkiáltás, csupa indulatszó.

„Elvont fogalmakra vonatkozó szavak és körülírások egyáltalában nem fordulnak elő e nyelvben - csak érzékelhető és tapintható tárgyakra van szavuk: s ezek is (...) nem magát jelölik meg pontosan, hanem inkább csak azt az érzést, indulatot, amit az illető tárgy az oihá-k kedélyvilágában ébreszt ...”

(p.127)

Karinthy-Gulliver tehát – Robotos Imre kifejezését kölcsönözve – „legkegyetlenebb asszonytorzító művében” az érzékiség fantomjainak írja le a nőket. Életük – mint valami hold a nagyobb égitest körül – a „gyönyör” fogalma körül kering, olyannyira, hogy Gullivernek még arra is rá kell jönnie, hogy csak úgy teheti hatékonyabbá Opulával, az oihák királynőjével való kommunikációját, ha nem a füleibe, hanem a hajlékony és lágy csípőjének egy bizonyos pontjára leheli, suttogja el a csiklandozó mondanivalókat.

Bernard Shaw, akitől Robotos Imre szerint Karinthy „túlontúl sokat tanult” azt írta a nőkről, hogy nemileg a természet találmányai, sőt lángelméi, akik viszont a férfit találták föl maguknak. Shaw szerint a férjet kereső nő valamennyi ragadozó közül a legveszedelmesebb fenevad. Karinthy ezen a nyomon haladva alakított ki saját nőszemléletet, ám ő inkább a "természet tréfájának" mutatja a nőt, ugyanakkor sietősen hozzáteszi: ha boldogulnának férfiak nélkül, éppúgy megölnék hímtársaikat, mint egy bizonyos – a Capilláriában is néven nevezett – tengeri pókfajta, a mantis religiosa, amely párzás után fölfalja a hímet.

Ebből a természetből adoptált, ám az emberi viszonyokhoz nagyítva, groteszkké

vált képből hajtott ki a regény nőországa.

Az oihák vacsorájának csúcspontja a bullokvelő-szippantás. Capillária derengő testű lakói ilyenkor egy, erre a célra rendszeresített alkalmatossággal lefogják a még élő, ficánkoló bullokat, majd egy fémdarabbal főbe kólintják őket, hogy a kifreccsenő sárgásfehér velőt legnagyobb örömükre és a néhai bullok dicsőségére (!) felhörpintsék. Az oihák megfigyelései szerint egyébként azoknak a bulloknak a legízletesebb az agyveleje, akik egy bizonyos soklevelű, vékony lemezekből álló, sűrűn pettyezett táplálékon híztak meg, amely időnként a földszínről pereg a mélybe. Ezekről utóbb megtudjuk, hogy tudományos könyvek, például Nietzsche Zarathustrájának példányai.

Karinthy szatírája maró és pontról-pontra lefordítható: igazán nem igényel komolyabb erőfeszítést az olvasótól, hogy a „férfiakat kiszipolyozó bestia” - archetípusára ismerjen az oiha-lakoma leírásában.

Sükösd Mihály azt írja az utópisztikus regényekről, hogy sikerük (értsd: sikerültségük) egy fontos aránypár betartásán múlik: ha a filozófiai utópia elhihető és érzékelhető történet nélkül valósul meg: száraz tanmese keletkezik: ha viszont a történet hiteles és érdekes, de a jövőkép gondolatilag nem eléggé végletesen feszített: a talán jó regényt elrontja a szervetlen filozofálás. Azért idézem most Sükösd Mihály gondolatát, mert a Capilláriát példaként említi arra, milyen egy kevésbé sikerült regény, ha írója a levezetett aránypár egyik összetevőjét kevésbé tartotta fontosnak a másiknál.

Igaza van és mégsincs. Míg ugyanis a Faremidó esetében hajlunk az állítás első

felét elfogadni, vagyis „érzékelhető” történet híján száraz tanmesének érezzük a szolaszik földjén esett kalandot, addig a Capilláriában nyoma sincs annak a rejtekező attitűdnek, amely a másik Karinthy-féle gulliveriádát alkalmassá tette arra, hogy az utópiák léptékeivel mérjük, vagyis a Capillária szatíra volta olyannyira egyértelmű, hogy a szellemes ötletekkel telitűzdelt cselekményén nem kérhetjük számon a bölcsészeti megalapozottságot.

Sőt, azt, ami a Capillária filozófiai bázisát adja Karinthy maga is iróniával kezeli: mi mást bizonyítana a „takarmánynövényként” kezelt Nietzsche-mű, vagy a bullok-tipológia, ahol az egyik rasszt strindbergeknek, a másikat kantoknak, a harmadikat meg wilde-oknak vagy éppen danuncióknak hívják?

Különösen vérbő a szatíra azokban a fejezetekben, amelyek a bullokok társadalmának leírásával a korábban már emlegetett ún. Gulliver-traumát készítik elő. Itt van mindjárt a bullokok alaktana: 

„Ez a különös állat (...) lehetett úgy huszonkét-huszonöt centiméter hosszúságú vagy magasságú. Hengeres, hosszúkás teste első pillanatban az angolnáéra emlékeztetett. (...) A vastag, csaknem törzs vastagságú nyakból két igen keskeny kar nyúlt ki (...), a láb széles és erős, mint két golyó.”

Az allúzió, ugyebár, egyértelmű: az ős-oihák ama önálló életre kényszerített öntermékenyítő szerve föltűnően hasonlít a „földszíni” férfiak reprodukciós szervére. A költői kép, a szatíra sajátságos pars pro toto megoldása így Karinthy

öniróniájának legtalálóbb elemévé válik.

A morfológiai egyezéseken túl, hamarosan fény derül a Gulliver képviselte férfiak és a bullokok egyéb egyezéseire is. Mindazok az elvek, amelyek az Opulával való vitában elnyerték a királynő teljes értetlenkedését – márcsak azért

is, mert az oiha-nyelv nem alkalmas bizonyos tartalmak kifejezésére – most, mint a bullok-társadalom legfőbb szervező elvei tündökölnek föl.

A párhuzamok itt már olyan könnyen fölismerhetőek, dekódolhatóak, hogy didaktikussá teszik a regényt: Gullivert capilláriabéli pere az esküvőjére emlékezteti, a bullokok egy-egy partikuláris eltérés mentén, ideológia alapon pártosodnak, a különböző pártok egymás ellen elkeseredett harcot vívnak, ám közös bennük, hogy az oihát (a nőt) metafizikai erőnek látják, akinek áldozatot mutatnak be.

(Szellemes a visszautalás az oihák lakomájára. A bullokokról kiderül, hogy szinte tülekedve, mindenesetre önként vetik magukat az oihák forró víztől rotyogó roppant fazekaiba, mintha „nem az étvágy, hanem valami tetszés vagy megkülönböztetés” válogatná ki őket az oihák szemében.)

Finomabb áttétellel ironizál az elbeszélő a „felszíni” férfiak ambíciójáról, hogy évszázadok tudományának építőköveiből olyan képzelt piramist, a tudás bábeli zikkurátját rakják össze, amely végül eléri a mennyboltot, a Megnevezhetetlen Erő trónját, vagy ahogy Karinthy Kantot parafrazeálja: a kategorikus imperatívust.

Kiábrándító párhuzamként a bullokok toronyépítő szorgalma áll, amelynek rendre egy-egy goncsargó vet véget, amikor az oihák valami parfümszerű (!) anyaggal kifüstölik, megölik az építkező bullokokat és beköltöznek a pompás építményekbe.

Ismerjük el, aki olyan mű olvasására szánja rá magát, amelynek – sematikusan fogalmazva – az a célja, hogy a „jelen” társadalmi problémáit megoldó (utópia); a kontraszthatás révén csökkentő (ellenutópia), vagy a túlzással leleplező (szatíra) berendezkedést vázoljon, annak el kell fogadnia, hogy ezek a művek –már jellegüknél fogva – didaktikusak.

Nincs ez másként a Capilláriával sem. A többnyire szellemes, időnként azonban

keresettségükkel zsibbasztó párhuzamok nem avatták, nem avathatták a regényt

Karinthy legnépszerűbb műveinek egyikévé. Mindenesetre tény, hogy Karinthy az általa oly kedvelt kettős értelmezés módszerét itt tökéletesen kiaknázza, amikor az életvalóság egyes képtelenségeit a képzelet képtelenségeivel, abszurditásával leplezi le.

„Meghökkentő esztétikai technikája – írja Robotos Imre – a megszokás automatizmusát tűzi a humor, a szatíra nyársvesszejére. Ledönti azokat a gátakat

- gátlásokat, elfojtásokat -, amelyek útját állnák az öröm – nevetés – elégtételének. A mosoly vészbírósága elé állítja a férfi-nő viszony gyarlóságait.”

 

REND SZABADSÁG NÉLKÜL

Babits Mihály: Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom

A korábban már fölemlegetett haszonelvűség az egyik építőköve annak a tökéletes (vö.: eszményi) társadalomnak is amely az 1931-ben megjelent - és ennek megfelelően Orwell 1984-ével csak ontológiai okoknál fogva rokon - Babits-antiutópiában tárul elénk.

- Végre egy alkotás, amelyik az, ami. Tisztán és kétségek nélkül: ellenutópia! – mondhatnánk a definíció maszatosságán ironizálva. Az irónia már csak ezért is

indokolt lenne, mert a kisregényben többé nem találkozunk vele, egy halvány mosoly nem sok, annyi sem suhan át ajkunkon az Elza pilóta olvasása közben. Babits elárvító, hideg világot mesél, komor és rémisztően száraz nyelven – szatírának nyoma sincs.

A Nagy Öldöklés ötödik évtizedében, egy magyar városban Sz.-en (a szövegből

Szeged nevének elbújtatására következtethetünk egyértelműen) egy jómódú család életén keresztül ismerjük meg azt a társadalmat, amely magát tökéletesnek mondja, és amely szovjetekre és fasciókra tagolja az egész világot, katonai hierarchia és életrend szerint berendezve a mindennapokat.

A legfőbb isten a Harc, ennek rendelődik alá az eszményi társadalmakra jellemző haszonelvűség, ami most így szól: „Ami nem használ, az árt!”. Ez a gyakorlatban a „hasznavehetetlen életekről” szóló törvény szövegében valósul meg, amely létrehoz egyfajta modern, felnőttkori Taigetoszt, ahol a harctéri sebesülteket meg kell „szüntetni”.

Az utilitaritás azonban elég álságosan működik a militarista rezsimben: a kiváltságosok gyermekei újszülött korukban átesnek egy diszkrét, orvosi beavatkozáson, amely a természetes fogyatékosságtól meg nem különböztethető

módon óvja meg, ugyanakkor értelmetleníti el az életüket.

Ez – a regényidőhöz képest – eddig csak a különösen szerencsés fiúk osztályrésze volt, de mostantól, a nők hadkötelességének megszavazásának napjától immár az előkelő lányok is hordhatják a hadképtelenség keresztjét. A képmutatásra ugyanis egy meglepő – ám a propagandaminisztérium által gondosan elősugallt – társadalmi reakció a válasz: a harc gyermekei szánják azokat a biztonságban otthon maradó, szerencsétlen nyomorékokat, akik nem áldozhatnak hazafias érzelmeiknek.

Ilyen kiváltságos családból, a Kamuthyból származik a főhősnő, Elza is.

Elza különös lány: a tudományok közül a leghaszontalanabbakat hallgatja az egyetemen: vallás- és kultúrtörténet. Elza ráadásul szép, a legokosabb és legszebb az egyetemen.

Érzékenységét az anyjától örökölte, aki Sz.-ben egyedül válaszol hisztériával a háború őrjöngésére, ám az anya-gyermek viszony ómódi bensőségességéből kisarjadt különbözni-tudás, a gondolkodás képessége esélytelen, ha a külső világ katonai hierarchiájának van alárendelve. Ezt az igazságot azonban csak Elza

ismeri föl – Kamuthyné kétségbeesve rohangál fölmentésért Schulberg professzorhoz, még elszorul a szíve, amikor a veszteséglajstrom a „K” betűhöz ér, és még mindig félti az életét -, így Elza fogalmazza meg azt is, hogy ebben a társadalomban döntési helyzet csupán a halál önkéntes vállalása, és a „szükségszerűséget” emlegető passzív eltűrése közt van.

A Gutenberg-galaxis a tökéletes társadalomban is összedől: könyveket nem olvasnak, és nem írnak, hacsak nem a haditechnika témakörében, a kulturális tevékenységek, mint haszontalanok megszűntek, az egyetemisták nem tudják pontosan mit is jelent az „opera”-szó és ennek megfelelően az Aida is csak egy jelentését vesztett kutyanév. Kamuthy egyszer kifejezetten azt mondja, szíve szerint az összes háború előtt megjelent kötetet elégettetné.

Az élet minden sarkát, a rokkantak és nők különös gyülekezetéből álló parlamenttől a személyközi viszonyokig, mindent átsző a katonarend: a fiatalok jelentéseket tesznek egymás hazafiasságáról, a gázvédelmi menhelyek első osztállyal is ellátott, földalatti életre berendezett óriáscsarnokok, sőt az Örök harc fönntartását előmozdítandó a háborús felek közt él a szokásjog, hogy egymás hátországait nem pusztítják el.

Elza utálja és gyűlöli ezt a kort, de már ő sem azért mert a könyveket, a száraz tudományt és a halott dolgokat többre becsülné az eleven életnél, hanem azért, mert több szépségre és szabadságra vágyik, mint ami ebben az undok korban található. Abban, hogy nem ellenzi saját bevonulását sem a Dezsőt körbelengő, „a halálra jegyzett fiatal tehetség, a rosszkor született, kiéletlen és pusztulásraítélt férfizseni” romantikus nimbusza játszik szerepet, sokkal inkább az, ami miatt elégeti féltett filológiajegyzeteit, és amiért – mintegy a megvetése jeléül – bombát is akar ledobni a földre: utálata a korral szemben.

Ehhez persze az utolsó, a nagy csalódáson keresztül vezetett Elza útja. Ez a kiábrándulás a Schulberg mellett töltött pilótai szolgálathoz kötődik.

Az első csalódás maga Schulberg professzor, az olykor-olykor már megértőnek tetsző régimódi könyvbarát, akiről hamarosan kiderül, hogy interpretációi – legyen akár a régmúlt korok szépliteratúrájáról szó – mindig az új világvallás, az örök harc szellemében fogantak:

„Az emberi szellem mennél tovább haladt az önismeret útján, annál jobban belátta, hogy fajunk nem a kultúrára született. Mi az a kultúra? Melléktermék. Az erőfelesleg levezetése. Az emberi faj igazi célja, mint minden életé, a cselekvés, a harc, a küzdelem. (...) A normális ember a harcra született, s a neurózis tipikus tünete ez a békevágy.”

Másfelől viszont az a kijózanító fölismerés okozza Elza csalódását, hogy az „antipódusok”, azaz az ellenség nem léteznek, a frontvonalak túlfelén ugyanez a rend szervezi az életet, csak más színűek a festett bálványok. Mikor a halált választja, megadja magát annak, amit az anyja jelentett ki a bátyja, Géza halálakor: sosem lesz béke, tehát nincs is háború.

Az amúgy is kényelmetlenül didaktikus írást, még tanmeseibbé teszi a beiktatott

„könyv a könyvben” motívum.

Schulberg professzor adja kölcsön Kamuthynénak az egy tudós életrajzát elbeszélő könyvet, amelynek főhőse gyakorlatilag leklónozta a Földet, létrehozva így egy kis glóbuszt, amelyen ugyanazok a természeti és történelmi mozgások mennek végbe – igaz, sokkal gyorsabban -, mint amelyek a mi világunkat is formálták. A tudós-teremtő tragédiájáról, különös öngyilkosságáról

a történet(ek) végén aztán kiderül, hogy tulajdonképpen az örök harc planétájának állandósult háborúinak a voltaképpeni elindítója, és kiderül az is, hogy a kis glóbusz sem más, mint a regény halálraítélt színtere.

Közhely, de igaz: Babits történelmi, haditechnikai, társadalompolitikai rémálmai megvesztegetően pontosra sikeredtek. Az ellenutópia első variánsát 1931-ben kezdte publikálni a Pesti Naplóban, akkor még "A fekete olvasó" címen, folytatásokban, míg az 1933-ban könyvformátumban kiadott regény radikálisan átdolgozott szöveggel jelent már meg.

Ugyan Schöpflin Aladár az Elza pilótában „a mából logikailag következő jövő képében a jelen kritikáját” (kiemelés tőlem - Gy. T.) látta, azért az zavarba ejtő, hogy Babits a goebbels-i propagandagépezet működése mellett a gáztámadások, és a világ nacionalista és kollektivista-internacionalista jellegű ideológiai szétrepedését is „előrejelezte” keserű ellenutópiájában.

A KISEBBIK ROSSZ, AVAGY A RELATÍV UTÓPIA

Szathmári Sándor: Kazohinia

„Karinthy nekem szellemi apám volt, az egyetlen magyar író, akinek az írás nem mesemondás volt, hanem eszköz az elsikkadt, agyonhínározott valóság felszínre búvárkodásához... Ő volt az első ember, aki Kazohiniát teljesen átértette. 

Mialatt beszél az volt az érzésem, hogy én magam beszélek, szavai legbelsőbb agysejteimből hangzanak. Soha senkivel nem volt annyira tökéletes szellemi kapcsolatom, mint vele.”

E sorokat Szathmári Sándor írta távolról tisztelt mesteréről, Karinthy Frigyesről, akinek - többszöri átírás után - végül megmutatta 1935-ben kezdett művét, a Gulliver Utazása Kazohiniába című regényt. A Gulliver „hetedik” útjáról szóló mű 1941-ben jelent meg első ízben a fönti címen, a második kiadásra (Utazás Kazohiniába) azonban – a háborús cenzúra miatt – csak 1946-ban kerülhetett sor.

Szathmári a cenzor okozta frusztrációt ebben a kiadásban nemcsak a fasizmusról 

szóló, és korábban kihúzott részek visszaillesztésével oldotta föl, hanem újabb kalandokkal is bővítette művét. A későbbi kiadások alapjául is ez, a második kiadás szövege szolgált, immár Kazohinia címen.

A kiadások szövege minden esetben megegyezik az ajánlásban: „Karinthy Frigyesnek”.

Úgy tűnik Gulliver első magyar „utaztatójának” kedvére is volt a regény, hiszen azt mondta róla, odaadná érte minden hasonló munkáját. Elismeréssel nyilatkozott a műről Babits is, aki izgalmas, a maga nemében rendkívüli írásnak tartotta a Kazohiniát, és csak halála akadályozta meg abban, hogy szerzőjét Baumgarten-díjjal tüntesse ki. A kritika mégis értetlenül fogadta a regényt, amely így csak igen lassan lépett ki az irodalmi élet „félhomályos hátteréből”. Ebben azért kétségkívül oka lehetett annak is, a jószerivel egykönyvű Szathmári – nagy igényű regénytrilógiáját, a Hiába címűt, elkészültekor már nem ítélte kiadhatónak – művével nem szépirodalmi célt igyekezett szolgálni, és ennek megfelelően nem is vett részt a nagyobb publicitással kecsegtető irodalmi mozgalmakban. Olyannyira nem, hogy még az irodalmi élet dolgaiban tájékozottabb közönség is sokáig álnévnek hitte az egyébként nem különösebben artisztikusan csengő Szathmári Sándor nevet.

Szathmári ugyanis mérnökember volt. Afféle „homo faber” a szó eredeti és Max Fisch-i értelmében is. Érdekelték a természettudományok és a technika vívmányai, és hitt is világjobbító képességükben - gondoljuk csak meg, ő is a századforduló nemzedékéhez tartozott. A regény műszavával élve: meglehetősen kazo gondolkodású ember volt.

Ez a tulajdonsága egyébként mindjárt el is távolítja szemléletét mesterétől, Karinthytól: már a Faremidó tárgyalásakor leírtuk, hogy Karinthy az eszményi társadalomban a harmónia szerves részének látja a művészeteket, és egyáltalán, az esztétikumot: míg Szathmári a hinek tökéletes világában nem tud helyet szorítani semmiféle művészetnek, hiszen azok nem létező dolgokkal foglalkoznak, márpedig, ami nem létezik, az nincs.

E ponton persze ildomos rögtön rámutatnunk Gulliver, tehát az elbeszélő és az író nézőpontja közti distanciára. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük előbb műfaji kérdéseket kell tisztáznunk.

A Kazohinia két egymástól jól elkülöníthető, különböző műfajú részből áll. Kétségek nélkül nevezhető a második, a behinek közti kalandokat elbeszélő rész szatírának, amit nemcsak az bizonyít, hogy a fasizmusba szédülő Magyarország akkori cenzorai éppen az itt taglaltak éles társadalombírálata miatt vették indexre a könyvet, hanem az is, ahogy az utolsó fejezetben – amelyben a lelkendező Gullivert fölveszi a Terrible cirkáló – Szathmári „lerántja a leplet” a behinek társadalma és az író életvalósága közti párhuzamokról.

Gulliver lelkesedése a gyarmatosító, álságosan keresztény civilizációt képviselő angol hadihajóért fontos mozzanat. A behinek és az angol admirális gondolatai, attitűdje – erre később még visszatérünk – megegyeznek, egy helyütt szövegszerűen, egy egész szónoklat erejéig is (persze mutatis mutandis, a megfelelő kifejezések behelyettesítésével) Gulliver mégsem veszi ezt észre, ami két következtetést enged meg nekünk.

Az első, hogy Gulliver vak lojalitása ügyes - bár a swifti hagyománynak megfelelő - írói megoldás, mert Szathmári éppen ezáltal óvhatja meg regényét a didaktikussá válástól: ez az egyik záloga annak, hogy a Kazohinia megfeleljen a Capillária elemzésekor említett Sükösd Mihály-féle aránypárnak, márpedig éppen ez az „arányosság” az, ami a Kazohiniát a dolgozatban tárgyalt többi mű fölé emeli, nemcsak kimunkált utópiaképében, hanem írói teljesítményében is.

A másik pedig, amire föntebb már utaltam, hogy az elbeszélő és az író nézőpontja nem esik egybe: Gulliver egész Kazohiniát elutasítja, hinestül és behinestül, míg Szathmási a behin társadalommal oly rokon „jelenhez” képest, mégiscsak eszményinek mutatja az emberi lét tiszta valóságát ismerők országát.

És itt térhetünk vissza a műfaji kérdésekre. A hinek közt játszódó rész tehát relatív utópia, hiszen az első olvasásra elidegenedettségével, lélektelenségével emlékezetessé (és valljuk meg, taszítóvá) váló hin rend a posteriori, a behinek megismerésének keserű tapasztalatával, és az ún. keresztény civilizáció fölvillantásával egyszeriben átértékelődik, és mégiscsak egy eszményi, de legalább eszményibb világ fényében fürdik.

Szathmári – finom allúzióval – „árulja el” Gulliver tévedését, amikor a sokat tűrt

seborvos eufórikus hangulatban szökik el Kazohiniából:

„Örömömet csak az zavarta, hogy még sokáig fájt a szemem, és súlyos szemrehányást tettem magamnak, hogy orvos létemre a napba próbáltam nézni, pedig tudhattam, hogy az emberi szem nem arra van teremtve, hogy túl erős világosságba tekintsen.”

A Kazohinia ekképp tehát másfél világ regénye. Megismerjük benne egyfelől a behinek országát, amelyben azonban önmagunk eltúlzott, de fölismerhető arcmását kell fölfedeznünk, és leírását kapjuk egy másik egész, egy nem létező világnak is, a „túl erős világosság” tökéletes társadalmának.

„Kazo az a tiszta értelem, ami matematikai egyenesben és világosságban látja maga előtt, hogy mikor hogyan kell tennie, hogy a társadalmon keresztül az egyén a lehető legnagyobb jólétet és kényelmet érje el” - hangzik Gulliver első definíciós kísérlete a hinek életét meghatározó egyetlen filozófiára, a kazo-ra vonatkozóan.

Az utilitaritás – amelyre, mint az utópiák elengedhetetlen „módszertani” kellékére már utaltunk a korábbi fejezetekben is - sehol olyan panteisztikus, mindenhol jelenlévő formában nem jelentkezik, mint Kazohiniában. Ahaszonelvűségnek rendelődik alá minden: a "nemi munka" célja a szaporodás: a hinek nevének etimológiáját az egyeddel (az egyénnel?) kapcsolatos információk – „hívónév”, foglalkozás, lakcím, telefonszám – kódrendszere adja: a lakhelyválasztás egyetlen motivációja pedig a munkahelyhez való közelség.

Az orvosi hivatás legfőbb célja az emberi szenvedés megszüntetése, ha ez nem lehetséges, akkor a beteg „megszüntetése”.

Az aktív eutanázia kérdése mellett, a haszonelvűség szellemében problémamentesen folyik az elhunytak szerveinek „újra-fölhasználása” is: a szemgolyóból például étvágyjavító anyagokat vonnak ki, a csontból ragasztót, a

bőrből zsinegeket, a zsírból szappant készítenek. (Az Auschwitz utáni olvasó interpretációját persze kivédhetetlenül megterheli a KZ-lágerek asszociációja, ám Szathmárit e sorok írásakor vélhetően nem a regény más részein megfigyelhető – a fasizmussal kapcsolatos – profetikusság motiválta, hanem a racionális haszonelvűség írói eltúlzása.)

A parkban, ahol a padot a pihentebb (zok)szó nélkül adja át a fáradtabb hinnek, a pázsitot védő tábla felirata így szól: „Nem hasznos ide belépni”.

A klasszikus hatalmi ágak: törvényhozás, végrehajtó hatalom /államigazgatás, igazságszolgáltatás (és tegyük hozzá némi posztmodern iróniával: a negyedik: a média) hiányzik a hinek életéből, hiszen ezeknek a szerveknek a föladata egyfajta egyensúlytartás a közösség és az egyén érdekei között, ám Kazohiniában senki sem vágyik többre a fizikai szükségleteinél:

„Erő csak akkor kellene, ha más pályára akarnád őket bírni, mert az erő csak az egyensúly kibillentéséhez szükséges. Ezt az erőt adja nálatok a lélek. Ti a kazót az összeműködés acélerős törvényének nézitek, és törvényhozót kerestek, holott

az egyszerűen csak van. Teljes rend csak a magától levőtől eredhet, mert ezt minden dolog biztosan betartja. Ezt a fizikában a legkisebb ellenállás útjának

nevezik, ami például a szabadon eső test számára a függőleges. Minden törvényhozás csak káros beavatkozás, mert kibillenés, hibák forrása és bizonytalanság. Egyszóval: kazi.”

A kazi összefoglaló kifejezésük mindarra, ami haszontalan, tehát irracionális, sőt „életellenes”. A hinek szempontjából a legtöbb „emberi” dolog ilyen. A halotti gyászszertartás esetében a lélekharangot élesztési kísérletnek, a papot orvosnak vélik. Nem értik, hogy az emberek ilyenkor miért vágják le a virágot, hiszen úgy elszárad és nem hozhat termést: miért világítanak gyertyával, mikor a villany jobb: és miért gyászolnak feketében nyáron, valamint az kinek használ: a halottnak, a papnak vagy a hozzátartozóknak?

A hinek értékelésében persze ugyanerre a sorsra jut a szerelem, a zene, és általánosabban: a művészet is. (A hang a hinek szerint kizárólag gondolatközlésre való, nem arra, hogy indokolatlan rendszereket alkotgassunk vele, hogy aztán erre a nem létező alapra építsük föl a zene ún. szabályrendszerét, amelynek segítségével vitatkozni lehet, azon, hogy az adott zenei alkotás megfelel-e a nem létező rendszer magunk alkotta szabályainak.

Érdemes ezt összevetni a Faremidóban, az egyébként mesterként tisztelt Karinthy elképzelésével a tökéletes nyelvről.)

Kazinak minősül maga a lélek (betegség, ami diszharmóniában áll a testtel), de

még az emberiség minden utópiája is:

„Minden rögeszmétek a megvalósulás pillanatában szűnik meg, és a ti képzelt céljaitok, miket általában kultúrtörekvéseknek szoktál nevezni, épp ebben különböznek a valóságos céloktól. Az éhes ember addig szenved, míg éhes, de ha jóllakott, örül, és örömét nem csökkenti az, ha mások is jóllaktak, mert a gyomrot nem mások éhsége, tehát nem a nívókülönbség fogalma, hanem a jóllakottság anyagi valósága elégíti ki. Lelketek azonban csak mások éhségéből táplálkozik. Az admirális boldogtalan lenne, ha mindenki admirálissá válna, a bélyeggyűjtő pedig tűzbe vetné az albumát, ha egy nagylelkű kormányzat, amely a közboldogságot akarja elérni, mindenkinek juttatna Mauritiust.

Ahogy a szeretet általánossá válása annak megszűntét és a kazóba való átmenetét jelentené, éppúgy szűnne meg a boldogság, ha mindenki elérhetné. Ezért törik bölcselőitek egy boldog államon. Nos, elképzelhető-e olyan dolog, ami csak addig van, amíg nincs?”

Ahogy Zatamon, Gulliver kalauza Kazohiniában, a beszélgetések során lassan képet alkot az emberről, és az ún. nyugati civilizációról úgy lépteti Gullivert is egyre feljebb a hinek rangsorában. „Ha ugyanis valakinek a viselkedése nem felel meg a kazo szabályainak, az ilyet nem nevezik hinnek. Viszont ennek elnevezésére is több szavuk van aszerint, hogy az illető ismerethiányból vagy pedig nem akarásból követ el kazi dolgokat. A tudatlanokat belohineknek, az ellenszegülőket behineknek nevezik”, és az ún. behintelepen, elzárva tartják.

Zatamon tehát, mintha csak egy diagnózist állítana fel, kijelenti, hogy Gulliver behin.

Elérkeztünk tehát az eszményi társadalmakba küldött „tudósítónk” – az utópiákban törvényszerű – traumájához, amikor az alacsonyabb rendű életformával azonosítják, vagy önmagát evvel azonosítani kényszerül.

Szathmári azonban csavarint egyet ezen a toposzon. Gulliver ugyanis abban még

egyetért Zatamonnal, hogy a hinek és a civilizált „Anglia” életformái egymás ellentétei, negatív és pozitív pólusai, abban azonban öntudatosan vitatkoznak, hogy melyik-melyik. Gullivernek szent meggyőződése, hogy a hinek élete a negatív, hiszen minden, amire a hinek képesek megvan a nyugati világ társadalmaiban is, ám a hinek nem ismerik az anyagi vágyakat és az ún. kultúrszükségleteket sem. Ebbéli meggyőződésében odáig jut, hogy a hinek nem

is emberek, így szinte a „fajtájabéliek” utáni sóvárgással készül arra, hogy bevezessék a behintelepre, ahol - a hinek szabályai szerint - minimum 6 hónapot

kell eltöltenie.

A behintelep azonban csalódást okoz Gullivernek. Az „óriás tébolyda” viszonyaihoz képest Gulliver civilizációja képviseli a hinek racionalizmusát, nem ritkán textuális egyezésekben is. A szavakról és a mögöttük vélt tartalom összefüggéseiről például Gulliver gyakorlatilag elismétli Zatamon észelvű kritikáját: „Egy értelmetlenül faragott szót egy másik értelmetlennel indokoltok, és halomszámra gyártjátok ezeket a levegőbe képzelt fogalmakat.”

A szerkesztés ellenpontozóvá válik, az első rész tükörképét, méretarányos negatívját kapjuk. Szathmári azonban olyan ügyesen bánik ezzel az eljárással, hogy az olvasó Gulliver-traumája, a kínzó fölismerés, hogy a behintelep leírása valójában saját társadalmának szatírája apró mozaikokból épül bizonyossággá.

Szathmári kész mítoszteremtőként jelenik meg: több tucat műszót alkot a behin élet szokásainak megnevezésére, képzeletével történelmet, vallást, társadalmi hierarchiát teremt a behineknek, hogy az olvasó éberségét elaltassa. Ebben rejlik a Kazohinia társadalombíráló részének sikere: Szathmári úgy ír maró gúnyú szatírát az európai civilizációról, hogy elkerüli a didaktikusságot.

Kultúránk formáját olyan leleménnyel torzítja el, hogy a behin társadalom nevetve-méltatlankodva észrevétlenül a saját viszonyaink ellentmondásait állítjuk pellengérre.

A behinek két „világvallásának” ádáz harca a bötóért (talán üdvösségért), a kör és négyzet jele alatt öldöklő „keresztes vitézek” képe az első e sorban.Aztán következnek a mufrukok, akik nagy „tiszteletnek örvendettek, sületlen halandzsájukat pedig kinyomtatták, és pénzt is kaptak érte”. Ezekben a „lélegzetnek” nevezett művekben a mufrukok „a nő mellét tejbe főzött articsókához, mályvagyökérhez, vagy lepkebilevekhez” hasonlították. A bilev egyébként afféle érdemjel, rézfüggő: a mufruk pedig az avantgárd költő behin kuzinja.

Megismerkedünk a behinek bölcsőivel, a fozofokkal is. Ezek között a legnevesebb, Zantim fogalmazza meg a behinség tételmondatát (amely egyébként a hin gondolkodás tökéletes kontrapunktja): „Semmi sincs, ami van, és csak az van, ami nincs.”

Miután az egzisztencializmus is megkapta a magáét Szathmáritól, a párhuzamok következő stációja önreflexióba csap át, ironikus főbiccentésbe az elődök felé. A behintelep makruknak hívja azokat, akiket „Angliában” rendesen csak udvari bolondnak, esetleg szatíraírónak mondanának, olyanoknak tehát, akik a mártírhalál veszélye nélkül ostromolhatják a társadalmi tabuk erődítményeit. A legnevezetesebbek ezek közül: Zolter (mondanom sem kell: Voltaire), Zadács (Madách), aki „megírta, hogy a behin élet mindig vigasztalan szenvedés marad, s remélni sem lehet, hogy ez az átkozott faj valaha is enyhíteni fogja a magaokozta gyötrelmeit”: és Zift (Swift), aki „leplezetlenül” leírta a behintelep minden szennyét és borzalmát”. (Gulliver már a behinek között elkezdte írni művét, amit Zemöki – Gulliver behin mentora – el is olvasott. Gulliver rettegett a leplezetlen kritika miatti bosszútól, ám a reakció megdöbbentő volt: Zemöki nem is ismert magára az egyértelmű leírásban, a másik behincsoport paródiájának vélte, és mulattatónak tartotta az írást. Gullivert pedig ígéretes makrunak nevezte.)

Azonban még Jézus és a máglyahalált halt bikru (behin szent) párhuzama sem olyan sokkoló, mint a tébolyda és „faemberek” (hinek) szigetérőlmegmenekedett Gulliver találkozása a Terrible cirkáló admirálisával.

„Rendkívüli derültséget keltett, mikor a lábfej megfogásáról, a vaké-vakéról és a betik rézkockájáról beszéltem, és büszkeségemre szolgált, hogy különösen az admirálisnak szereztem vele vidám perceket, aki a hihetetlen őrültségeken és céltalan ostobaságokon olyan jót kacagott, hogy csak úgy csörögtek mellén érdemrendjei.”

A betik (behin vezér) tekintélyét képviselő admirális – akinek bilevek helyett kitüntetései vannak - ezután hazafias szónoklatba kezd. A beszéd a megfelelő behin szöveg pontos „angol” fordítása. A kettőt „összecsúsztatva” közlöm, zárójelben a behin „megfelelőkkel”:

„- E boldog érzés magaslatára csak az élő meleg honfiszív (tüdő) tud emelkedni (belélegezni), melyben él az ideálok (anebák) és tradíciók (bötó) tisztelete, míg az üres és sivár lélek (tüdő) távol marad tőle és a pusztában tévelyeg. A lobogó (anebák) és a Biblia (bikru) tisztelete az a sziklaszilárd pont, ami tartalmat és célt ad életünknek, amely megkülönböztet minket (behineket) az oktalan állattól (hintől), ez acélozza meg karjainkat a nemes harcokban (bukuban), ez avatja hősökké (bumbukokká) a nemzet (behák) fiait, kik boldogan áldozzák életüket az becsületért (bötóért) és a hősi halál dicséért (kés üdvéért).”

„Tekintve, hogy Kazohiniát a Szép ój világ megjelenése előtt két évvel írtam, nem is tudtam tökéletesebben utánozni. De az tény, hogy szerencsére született két évvel előbb, mert valóban annyi hasonlóság van köztük, hogy ha a Szép új világot olvastam volna, sohasem mertem volna megírni Kazohiniát”- írta Szathmári Sándor Aldous Huxley világhírűvé lett ellenutópiájával kapcsolatban.

Valóban: a két mű főmotívuma, a tudomány szervezte világ, és a vademberek rezervátumának (a behintelepnek) szembenállása olyan hasonló irányt adott a két író gondolkodásmódjának, és olyan hasonló alkotói módszerek használatára ösztönözte őket, amelyek a Szép új világot és a Kazohiniát kétségkívül párhuzamos művekké tették.

Adódik azonban egy alapvető különbség is. A két regény műfaja ugyanis eltérő: míg a Szép új világ egyértelműen antiutópia, hiszen a Vadember sem a „tökéletes társadalommal”, sem a rezervátummal nem tud már azonosulni, tragédiája szavakká formálja az addig csak a sorok között olvasható, írói ellenérzést a regényben vázolt Világközösség rendjével szemben. 

A Kazohinia azonban a behintelep leírásakor egyértelműen szatíra, míg a hinek társadalmáról szóló részben utópia, ha tetszik relatív utópia, avval a negatív felhanggal kiegészítve, hogy Szathmári a „mégis-tisztelt” hin életformát csak egy génmutáció árán látja megvalósíthatónak, azaz a „jelenlegi” emberiséggel nem.

Ez a mozzanat pedig igazat ad ugyan az irodalmi fogalmakat magyarázó szótáraknak az utópiák jövőidejűségét illetően, ám nem tudja tompítani az elbeszélő felett uralkodó Szathmári ujjongását a hinek rendjéért – legalábbis a behinek, és a nyugati civilizáció csődjével szemben.

A NEGATÍV TULIPÁN, AVAGY SZABADSÁG REND NÉLKÜL

Déry Tibor: G. A. úr X.-ben

„Így hát igaz volna, hogy a szabadság szüli a rendet? S nem a rend a szabadságot?

Nem, ne állítsuk szembe ezt a két fogalmat, amelyek egymás kenyerén élnek. Mindkettőt az emberi társadalom képezte ki védekezésül a természet ellen, amelyben nincs sem rend, sem szabadság, csak egymást ellensúlyozó burjánzás és pusztulás. Az ember azonban meg akarja vetni lábát a természetnek ebben a véget nem érő hullámzásában, s megvédeni egyedül való, semmihez sem hasaonlítható emberi méltóságát.

Rend szabadság nélkül? Előbb-utóbb felrobban. Szabadság rend nélkül? A pokolnak erre a bugyrára igyekszik figyelmeztetni a regényem, jajkiáltásként.”

A frissiben szabadult, 7x éves Déry Tibor regénye, a G. A. úr X.-ben előszavából idéztük a fenti sorokat. A mű - amelynek alapötletét a börtönviselt íróra oly éberen figyelő cenzúra miatt itt csak áttételesen fogalmazhatta meg Déry – némiképp meglepte a hozzáértő közvéleményt.

Túl azon, hogy a magát nyelvművésznek tartó Déry antiutópiáját kissé túlírtnak tartották, meglepetést hozott az alkotói módszer valtozása is. Déry ugyanis ebben a kései pályaszakaszában, A kiközösítőben és a G. A. úr X.-ben című regényében részben visszatért az indulás avantgardizmusához, a pszichologikus, látomásos, ironikus és groteszk módszerhez.

Déry később így magyarázta – önmagáról egyes szám harmadik személyben beszélve - formanyelvének változását:

„Tolla a leghatározottabban vonakodott attól, hogy régi pályáján fusson tovább. Azt, aki akkor ott a börtönben volt, csak egy addig nem gyakorolt új formában fejezhette ki, fejét lebuktatva a sötét áramlatba, talpát az ég felé rúgva.”

Pomogáts Béla értékelése szerint ezekben a regényeiben az idős Déry látszólag lemond az originalitásról, hogy a bázisul használt művek asszociációs körzetével bővíthesse saját mondanivalóját.

Valóban: A kiközösítő sok ponton rokonítható Thomas Mann A kiválasztottjával, míg a G. A. úr – már címbéli monogrammal, a főmotívumot még nem is említve, - sok párhuzamot mutat a Kafka-féle A per-rel.

Ne gondoljunk azonban epigonizmusra: Egri Péter arra utal, hogy Kafka (és Proust) Déry legbensőbb törekvéseit szabadította fel, s hogy a magyar író, „a maga világképének egyéni szükségletei alapján, eredeti módon modern realista formában” értelmezte az ő módszerüket, ekképp tehát a G. A. úr a kafkai mitológia átértelmezése.

Még rokonszenvesebb Déry német fordítójának, Vajda Évának a vélekedése, aki szerint nem a motívumok hasonlósága a fontos, hanem az a rokonság, amely a kafkai képzelet működésének irányában és jellegében ölt alakot.

A regény műfaji meghatározása csak látszólag egyértelmű: X. társadalma ugyan nem nevezhető eszményinek, de ugyanakkor nem is állítható vele szembe a„külföld”, a „jelen” viszonylagos eszménye sem, amely a bevezetőben emlegetett antiutópizmus kényszerű megoldása „szokott” lenni.

Nem, mert G. A. úr döntési lehetőségei közt nincs morális differencia, akár a

„külföld” immorális, akár X. amorális társadalmát választja, hiszen – Földes Anna mutat erre rá – a két világ közt nincs is antagonisztikus ellentét, legföljebb az egyikben a félelem, a másikban a kiábrándultság dominál. Sőt! Amikor G. A úr az ügetőpályán virrasztva úgy dönt, Erzsébet nélkül is nekivág a hazafelé vezető útnak, az elbeszélő így közvetíti – valamelyest Petőfit travesztálva - G. A. tépelődését X. és az alternatívának csak alig nevezhető. Dohány utcai albérletet jelentő otthon között:

„Ha Erzsébet nem jön vele, remélni sem itt, sem ott nem remélhetett már semmit. (...) Szerelméért föláldozta volna az életét, a szabadságért föláldozza a szerelmét. (...) Ha el kell pusztulnia, két boldogtalanság közül a sivárabbat választja, az egyedüllétet.”

Másban is különbözik Déry regénye a kortárs ellenutópisztikus vízióktól: Orwelltől Huxley-ig ugyanis a fegyelmezett és zárt hatalmi rend mindent a végsőkig szabályozó uralmát volt szokás ábrázolni, ezzel szemben Déry a káoszba fulladó szabadság, az elemi szükségletek kielégítésére redukált élet, a vegetáció színvonalára süllyedt emberi társadalom nem kevésbé nyomasztó képét rajzolja meg.

Ugyan a párbeszédek lefojtott eleganciájában, az etikettre kínosan ügyelő, de képmutatásában teljesen kiüresedett viselkedéskultúrában az olvasó örömmel lel rá a Thomas Mann-i iróniára, a G. A. úr víziója mégis olyannyira komor, hogy még ezekhez társuló kafkai abszurditással együtt sem szemlélhetnénk szatíránaka művet, ráadásul a börtönből szabadult, „megbízhatatlan” írót körülvevőéberség sem tette lehetővé, hogy a rendszerrel szembeni egyértelmű szatíra megírására vállalkozzék.

(Fönnmaradt egy anekdota Dérytől, miszerint egyszer, nem sokkal a szabadulása után az Egyetemi Színpad valamilyen vitaestjén megkérdezte tőle egyfiatalember, mi a véleménye a Szolzsenyicin-ügyről?

- Nézze, én három évet ültem, úgyhogy ne várja, hogy elmondjam a véleményemet - hangzott Déry nagy tetszésnyilvánítást arató válasza.)

Mégis úgy sejtjük, hogy Déry nem csupán az aczéli kultúrpolikita fineszesen működő cenzúrája miatt „oldta” élményeit ebbe az abszurd,olykor-olykor szatirikus ellenutópiába. Ugyan a való világ egyes elemeinek abszurddá fokozása, eltúlzása megfigyelhető, és így a túlzás alapjául szolgáló jelenségek dekódolhatóak-megfeleltethetőek, azért mégis többről van szó. A börtön, a konstruált per, a hatalmasok képmutatása, mint meghatározó élmények megkérdőjelezhetetlenek ugyan, ám a regény más részleteit nem lehet ilyen pontosan lefordítani, hiszen ihletőjük nem valamilyen konkrétan megfeleltethető, „külföldi” jelenség volt, hanem az a szkepszis, kiábrándultság és frusztráció, ami a Magyar Tudományos Akadémia későbbi elnökével együtt raboskodó, szakdolgozati témává nemesülő rab író mindennapjaira a cellában rátelepedhetett.

„Utópisztikus regényt írni fölöttébb egyszerű feladatnak látszik. Mi kell hozzá? Szerző, aki kentauralkat: alul filozófus, felül író. Akinek jól meghatározható fogalmi féleménye és érzéki látomása van tartózkodási helyéről, a jelenkori világról. És aki ezzel a jelennel szemben valamilyen kitalált jövőképet, jövőországot tud elképzelni és megfogalmazni. Az elgondolás elméleti, az ábrázolás irodalmi: az utópia jövővilága a létezés érzékletes helyzeteiben és viszonyaiban kell, hogy megvalósuljon.”

E tréfás meghatározást Sükösd Mihály írta Utópia lovagjainak szubjektív lrlzátazásakor, és tény, ha valahol, a G. A. úr elemzésekor föltétlenül ki kell térni annak a bizonyos kentaurnak a másik, a filozófusból „álló” részére.

Déryt a kortársak visszaemlékezései némiképp ellentmondásosan írják le.

Baloldaliságát ugyan senki sem vonta kétségbe, ám azt többen ismegemlítik, hogy a munkássággal – akárhogy is próbálta – sosem értett szót.

Baloldalisága sajátosan polgári, ilyen nézőpontból bírálja a társadalmi jelenségeket is. G. A. úr nemcsak a „lovasokról”, hanem a kereskedőkről is úgy hallja X.-ben, hogy a társadalom vértanúi, míg a következő szavakat ő maga mondja a „külföldről” szóló előadásainak egyikén:

„Ha férfi, teszem, egy gyártulajdonos óhajt uralomra kerülni, hálás munkásainak mindig valamivel kisebb pénzösszegeket nyújt át, mint amennyire szükségük van, s páncélszekrényének annyival nagyobbakat: a hatalom gyakorlásának sokkal nyájasabb formája ez, mint a keresztes hadjáratok, az útonállás vagy az inkvizíció, mint ahogy a művelt ember számára élvezetesebb egy jól kamatozó részvény vagy államkötvény egy rabszolgánál, a tigrisbőr pihentetőbb a tigrisnél, még az öngyilkosság is szórakoztatóbb számára a gyilkosságnál.”

Déryt művelt, több nyelven kiválóan beszélő férfiúként tisztelték, ám olvasottságát felemásnak tartották, voltak szerzők, akiket megvesztegetően jól ismert és értett, míg másokat egészen egyszerűen nem olvasott. Filozófiai érdeklődésére és műveltségére is ez volt a jellemző - nem tartották a par excellence filozófus írónak.

Mégis, a G. A. úr forrásélményei közt a kortársak közül szinte mindannyian (Domokos Mátyás, Réz Pál, Kosáry Domokos és mások) meg-megneveznek valamilyen filozófiai iskolát, szerzőt vagy legalább tézist.

Domokos Mátyás, a kötet akkori szerkesztője – szép kifejezéssel – a korlátok nélküli szabadság „semmi ágán” született utópiájának, és az ad-absurdumig vitt egzisztencialista eszmék filozófiai tanregényének nevezi a G. A. úr X.-bent. Hasonlóan Kosáry Domokos - Déry cellatársa 1958 ősze és 1959 tavasza közt -,

aki a regényt nemcsak Camus és Sartre műveivel rokonítja, de a „semmiről”szóló passzusokban az egisztencialista rendszerekkel való konvergenciákat is fölfedezni véli.

Maga Déry – Pomogáts Béla közlésében - így vall erről:

„Sokkal kételkedőbb vagyok az emberiség úgynevezett fejlődése dolgában, mint voltam, így ugyanúgy sokkal kételkedőbb abban a tekintetben, hogy az irodalomnak, művészetnek milyen átalakító hatása van az emberre.”

Ez a bölcseleti szkepszis aztán megszabta művészeti eljárásait is: kérdező jellegű írásmód, elvontabb közelítés, parabolikus fogalmazás uralkodott el kései prózájában.

Ugyan az életrajzból kiinduló, „pozitivista” megközelítés a fölületesen, kapkodva készülő diák ismérve szokott lenni, van, hogy néhány – az alkotás folyamatát körülölelő – életkörülmény rögzítése indokolt lehet. Vitán fölül ilyen életrajzi adalék a polgári származású baloldali, Déry Tibor, 1956 után töltött börtönbüntetése. A G. A. úr X.-bent ugyanis a Markó utcai gyűjtőfogházban kezdte, és a váci börtönben fejezte be. Kosáry Domokos visszaemlékezése szerint a mű alapötletéül szolgáló, virágjával a föld alá növő tulipán, és a verébtelen, légytelen: állattan X. költői képét Déry a börtönudvar sivár látványából merítette.

A regény központi motívuma kétségtelenül a per, a helyszíne, X. pedig avval együtt is egy hatalmas börtön képzetét kelti, hogy a város lakói a teljes, immár anarchisztikus szabadság birtokosai, ahol semmiféle jogi, erkölcsi gát nem állja útját a cselekedeteiknek. Az egyetlen elidegeníthetetlen jog: az elmúlás, anemlét igézetének választása, az egyetlen morális kategória pedig a értéktartás.

Mivel az emberek szükségleteiket becserélik a szabadságra, egyedül a társadalmi rend megsértői, a rabok azok, akik büntetésül a testi szükségleteik serkentését és kielégítését kapják.

Déry mindennapi létélményeivel könnyen rokoníthatóak azok a motívumok, amelyek a szabadsággal körülkerített börtönvárost, X.-et jellemzik: G. A. úr észreveszi, hogy az Astória Szálló és a Központi Kerületi Börtön föltűnően hasonlít, jószerivel megkülönböztethetetlenek egymástól. A Börtön ráadásul X. központja, amennyiben X.-ben egyáltalán városközpontról lehet beszélni: a városban császkáló útja szinte bizonyosan elvisz a roppant intézmény valamelyik kapuja mellett, ez volt az egyetlen épület, amely G. A. kiszámíthatatlan fölfedező útjain bizonyosságként szerepelt.

A „hatalmi ágak” szétválásáról szóló klasszikus jogelv sérülése is beszédes tünete X.-nek: a város igazságszolgáltatása ugyanis a Börtönben székel, sőt, az ítélkező bírói tanács tagjai egytől-egyig rabok, ráadásul sérült, testi fogyatékos emberek, hogy a vádlottak elesettségét és kiszolgáltatottságát minél empatikusabban szemlélhessék.

Déry iróniája is árulkodó jele annak, hogy az író élethelyzetének rokonítása X. viszonyaival több, mint puszta képzelgés. Amikor Leone úr – az X.-béliek szerint ravaszul – védekezvén azt találja mondani a tárgyaláson, hogy a bíróság csak a lelkével rendelkezik, a teste az övé, G. A. így válaszol a külföldi szokások iránt érdeklődő, előtte ülő fiatalembernek:

„(külföldön) ha a vádlott fölajánlja halandó testét, a bíróság kapva kap az ajánlaton, s azonnal megnyitja a börtön kapuját a vádlott halhatatlan lelke előtt, amely ilyenkor jót nevet a markába.”

A per-motívum sok rokon vonása mellett (az emberek nem tudják, mivégre hívják, „fogadják be” őket a perbe, sokszor még azt sem: tanúként vagy vádlottként idézik-e be őket stb.) különbözik is a Josef K. életét megváltoztató eljárástól.

Mindjárt abban, hogy X. lakosai számára a per nem puszta fenyegetés, a bűn stigmája és a bűnhődés előrevetülése, hanem olyan szükségszerűség, amely kiváltja ugyan az emberek egyik legmegalázóbb érzelmét, a szánakozást, ám az elmarasztaló ítéletben – amely X.-ben egy per során elkerülhetetlen – mégis valami nirvánához hasonló megsemmisülést, örök egyensúlyi állapot elérését látják.

Így fejezi ki ezt ifj. Larra, amikor G. A.-nak Erzsébet esetleges perbehívásáról, elítéléséről morfondírozik:

„Az ítélet végleges és megfellebbezhetetlen. Nos kell-e ennél magasztosabb állapot, kedves barátom? Az elítélt lelke az élettelen kő halmazállapotába merevedik, s bár le kell mondania a változás, a befejezetlenség, és az illékonyság örömeiről, de egyben megszabadul az átmenetek olykor elviselhetetlen szenvedéseitől is. Ellentétei átolvadnak egymásba, megvakul, megsiketül, agytekervényei becsukódnak, érzékszervei csak anyagcseréjének közömbös zúgására figyelnek. Az örökös bizonytalanságnak vége. A lélek már

élő korában oly nyugalmasan elpihenhet, mint majdan a sírban.”

A per, az elkerülhetetlen ítélet a kvintesszenciája annak, amit X. anarchisztikus, puszta vegetációra emlékeztető viszonyai képviselnek. Meg kell említenünk, hogy Déry életművében nem ez az első olyan alkotás, ahol az emberi társadalom naturalizációja figyelhető meg. 1922-ben jelent meg Éneklő szikla című regénye, amely egy, a növényi lét alacsony szintjére redukálódott társadalom rémképét festi le. Pomogáts Béla mutat rá a párhuzamra: a G. A. úrban az emberi civilizáció és kultúra már halott, X. társadalma a civilizáció tárgyi maradványai között él a természet vegetatív anarchiája szerint.

Ebben a szövegkörnyezetben szokás vizsgálni X. sajátos szabadság-fogalmát. Pomogáts szerint Heidegger „Semmi”-jét idézi, amelynek bölcseleti kihívására ezúttal nem a választás és vállalkozás etikája felel, mint az egzisztencialisták könyveiben, hanem a megadás, a pusztulás. 

Ugyanilyen általános bölcseleti kérdésnek látja X. szabadságfogalmát Földes Anna is, aki szerint az élet értelmetlenségébe vetett hit teszi eleve feleslegessé X. lakói számára az emberi erőfeszítések minden fajtáját, a munkáét éppúgy, mint az igyekezetét, és az a mély meggyőződés, hogy a szükségletek minimális kielégítése az egyedüli emberhez méltó törekvés.

Ezek a fölismerések, a fölismerések nyomán sarjadt lemondások azok, amelyek

X. szabadságát ilyen anarchisztikusan kiterjesztik.

Voltak szerzők, akik konkrétabb okát adták a regény zavarbaejtő szabadságfogalmának. Bori Imre szerint a szabadság klasszikus eszményének huszadik századi devalválásáról van szó, míg Egri Péter egyenesen úgy látja, hogy a regény a sztálinista szektariánus-dogmatikus társadalmak új típusúelidegenedésére utal, ahol a perek megfeleltethetők a koncepciós pereknek, alovasok képmutatása a kommunista nomenklatúra farizeusságának, a halálba „kirándulók” képe pedig az ’56. október 25-i tömegvérengzés képeinek.

Véleményem szerint az igazság valahol középütt van, egyetértek Bori Imre megfogalmazásával, aki szerint „Déry az általánosnak és konkrétnak, az érzékletes életszerűségnek és eszmei síkok jelenvalóságának egy sajátos összhangját teremtette meg úgy, hogy a regény egész amelyeket külön-külön megragadhatunk és következtethetünk.”

X. rend nélküli szabadságával szemben a "külföld" életszervező elveinek alternatívája áll. Ezekről az elvekről tart hosszas előadásokat az Astória szálló pincehelyiségében G. A. (A csepegő csövek között, rossz megvilágítású, szűk levegőjű teremben tartott előadások fölidézhetik bennünk az ellenzékiek „underground” összejöveteleinek látványát. Az előadóra és a hallgatóságra egyszer – tévedésből rá is zárják az X.-béli szállodákban bevett vasajtók reteszét, egy egész éjszakára „foglyul” ejtve a jelenlevőket.)

A G. A. előadásait taglaló fejezetek egyébként a regény legnehezebben olvasható, igen didaktikus részei, amelyek sokat levonnak a mű „élvezeti értékéből”. (A már idézett műfordító, Vajda Éva is ezekre a szövegrészekre panaszkodott leginkább.)

Nem véletlen: az antiutópiákra oly jellemző példázatosság itt kerül igazán előtérbe, G. A. most valóban nem egyéb, mint egy eszmerendszer, egy kritikus magatartás szócsöve. Pomogáts Béla nyomán beláthatjuk, hogy hiába igyekezett Déry Tibor a kerettörténettel, és G. A. alakjának a többiekétől alaposabb megrajzolásával mintegy elválasztani és elidegeníteni magától azt a szorongást, amelyből X. látomása kibontakozott, létre tudott ugyan hozni némi distanciát az írói személyiség és a szorongató filozófia tárgyiasult ábrázolása között, ám ez a distancia nem válik olyan határozottá, hogy megkülönböztethetné a személyes állásfoglalást és a regényben testet öltő történelembölcseletet. Ezekről a részekről szólva, Csengery Dénes Mélyrepülését parafrazeálva azt mondhatnánk: kísértett a szónoki hév, és Déry engedett neki.

Ugyan pusztán már az is a „külföld” kritikája, hogy G. A. nagy viszontagságok árán is hátrahagyta, G. A. mégis – hűen ironikus attitűdjéhez – pozitív képek lelkendező beszámolók álruhájába rejtve ad látleletet „származási helyének” társadalmáról. Az előadások legfontosabb tétele kétségkívül a hazugságról, mint

a visszásságok dacára is megmaradó életszeretet biztosítékáról szóló nagy ívű lecke.

„Mindenki hazudik mindenkinek. A vallásalapítók hazudnak a tanítványaiknak, a papok a hívőknek, a hívők a gyóntatóiknak, az államfők a minisztereiknek, a miniszterek az állampolgároknak, sőt saját kebelbeli hivatalnokaiknak is. A bírók a vádlottaknak, a vádlottak a bíróknak, az ügyvédek mindkettőjüknek. Az orvosok a betegeknek, a betegek az orvosoknak, a gyárosok és iparosok a fogyasztóiknak, az írók az olvasóknak, a jótékonysági egyesületek hálás gondozottjaiknak, a tébolydák az őrülteknek, a hivatalnokok szeretetre méltó följebbvalóiknak és zord alárendeltjeiknek. (...) Hazudik a kárvallott a tolvajnak, az áldozat a gyilkosnak, az elítélt a hóhérnak, a próféták és a politikusok mindenkinek.”

Egyéni hazugságok interferenciájaként jellemzi a korok uralkodó eszmeáramlatait is G. A.:

„Ha történetesen többen egyidejűleg ugyanazt hazudják saját maguknak – természetesen önzetlenül, puszta szórakozásból -, teszem, hogy egyik felebarátuk isten különös kegyelméből arcra magasztosabb, termetre daliásabb, szellemében fenségesebb, tehát sokszorosan szeretetreméltóbb a többinél, s ezért vezérré kell választani, vagy épp ellenkezőleg – ugyanilyen önzetlenül -, hogy minden ember egyenlő, s ezért amazt le kell dönteni az oromról, akkor egy idő múlva létrejön a kor uralkodó eszmeáramlata, melyet a kultúrtörténészek csakhamar fölfedeznek s betájolnak. Az ilyen összesített hazugságok nagyban elősegítik a kölcsönös megértést az emberek között, felszítják s ébren tartják a közösségi érzést, a történelem menetének pedig egyfajta szelíden ringó, opálos fényű folyamatosságot biztosítanak.”

Az, hogy Pomogáts Béla a „tagadás mítoszának”, Vajda Éva pedig a „tagadás tagadásának” nevezi a regényt, paradox módon ugyanavval magyarázható, ami Földes Annát kritikusabb hangütésre késztette. A szerelemről van szó. Ez, az Erzsébet iránti szerelem az, ami a két szék között, látszólag a pad alá bukó G. A. egyetlen menekülési útvonalaként megmarad, akár X. vegetációjától, akár a „külföld” hazugságától menekülne.

Földes Anna egyetért a többi szerzővel abban, hogy a szerelem leírásában lírai varázzsal, drámai erővel izzik fel az emberbe vetett hit, mégis úgy látja, hogy a két világ – X. és a „külföld” – egyértelmű szembenállásának hiánya miatt ez nem elég a mű optimista kicsengéséhez.

Nem osztom Földes Anna kritikáját. Vajon lehet-e optimistább üzenete egy antiutópiának, amely nemcsak a jövőben, de még a jelenében sem tud a társadalmi viszonyok megváltoztatására legalább kergethető eszményképet kínálni, mint az, hogy teljesnek induló lemondásában a szerelem hátországába, Sehol-szigetére húzódik vissza? Igaz, az a tény, hogy ennek a szerelemnek X. a színhelye a halálnak enged teret az élettel szemben, mégis a kerettörténet közlése, miszerint G. A. – valószínűleg végleg – visszatér X.-be, Erzsébethez a szerelem választását jelenti a hazugságokkal szemben, és saját, ügetőpályai latolgatásának fölülbírálását.

A kortárs Haldimann Éva szerint árulkodó jel az is, hogy a regény hősnőjét, akárcsak Déry akkori feleségét, Erzsébetnek hívják. Haldimann Éva Erzsébet tűnékeny, G. A. öleléseiből újra meg újra kisikló. állandóam elveszített és állandóan megtalált alakjában a börtönráccsal elválasztott hitves szeretett lényét azonosítja. Zárásképpen, és mintegy bizonyítékul álljon itt egy részlet Dérynek abból a Böbéhez írt leveléből, amelyben – többek között – reagál a „liebe Mamuska” halálára, és beszámol arról is, hogy hozzáfogott „egy utópisztikus regény” írásához:

„...tudod ugye, hogy hetekig táplálkozom egy-egy beszélőből? Igyekszem minden szavadat, mozdulatodat felidézni, az arcjátékodra visszaemlékezni, a hangodat utána hallani...”

Kétségtelen: G. A. már „első” X.-béli tartózkodásakor észrevette magán a változás jeleit, a napi kenyérfejadagjának csökkenését, közönyét a környezet szétmállásával szemben. Ez a tendencia ha előre nem is vetíti, megengedi ugyan G. A. „harmadik utas” kísérletének csődjét, mégis G. A. iróniájának, szellemi függetlenségének ismeretében ezt a választást olyan megtartó erőként kell fogadnunk egy raboskodó író regényében, amilyet majd a szabadulás után írt remekművében, a Szerelem című novellában látunk csak viszont.

PÉG-ZELGŐK, AVAGY AZ ELLENŐRZÖTT TUDAT, MINT A NYUGODT TÁRSADALOM ZÁLOGA

 

Tandori Dezső: A Stevenson-biozmagória

„Aki viszont végig bírt egy Tandori-regényt, az már elkötelezett – s hogy esztétikai szempontok alapján-e, csak lehetséges, de hogy esztétikán kívüli okokból az, az biztos” - írja provokatív tanulmányának, Az élet rövid, Tandori hosszú című alpontjában Farkas Zsolt (p95.). Aztán meg is magyarázza:

„A végzetes egzisztencia, minden dolog mértéke, az időtengelyen mozog. Tevékenységei egy ponton elkezdődnek és egy ponton befejeződnek. És minél nagyobb értéket vesz fel e két pont közötti szakasz, annál >>értékesebb<< az a tevékenység.” (F. ZS.: A fizikai világ koordinátarendszere. In: Idő és történet. Kézirat – F. Zs. közlésében: i.m. p.94.)

Zavarbaejtő megjegyzés. Tandori Stevenson-biozmagória című „tudományos-fantasztikus regénye” ugyanis kétségkívül életem legnehezebb olvasmányainak örökös listájára került, és ennek ellenére – vagy éppen ezért?! – utóbb: a hisztérikus, könyvlecsapó kísértések legyőzése után úgy éreztem (ahogy menetközben alig), hogy kitartásomért jutalmat kaptam, örömét a szerelem és szellemes szójátékoknak, a virgonc gondolatkísérleteknek és – önirónikusan – az egyedülálló teljesítménynek, amit e regény végigolvasójaként véghezvittem. A kognitív disszonancia redukciója? Meglehet. Tandori utópisztikus művéről ugyanis elmondható az, amit Farkas Zsolt nagy vitát kavart dolgozatában prózájáról általánosságban megállapít:

„...ám Tandori túl vastagra szövi ezt a szövedéket, mert minél vastagabb e textúra, annál kevésbé látszik, hogy (sem)mi van mögötte. Sőt még a minduntalan felbukkanó létkérdések, a megragadhatatlan explicit közelítései is csupán ezt az áthatolhatatlan szövedéket erősítik, amennyiben nélkülöznek minden radikalizmust, és valójában csupán felbonthatatlan sémák érvényesülnek bennük.”

Farkas Zsolt említett tanulmányában, amit egyébként a Nappali Ház szerkesztői – a szöveg, úgymond, provokatív megállapításai miatt - csak elhatárolódásuk kinyilvánítása után voltak hajlandóak közölni, egy neovanatgárd effektekből fűzött „jelentőlánc” mentén rendezi el Tandori műveit. Az egyik ilyen központi hatásmechanizmus a rejtőzés és a kamuflázs effektjéhez kötődik TD életmővében.

Köztudott, hogy Tandori több bűnügyi regényt is publikált Nat Roid néven, ám az talán kevésbé ismert tény, hogy írt fantasztikus regényt is. Hc. G.S. Solenard néven. Regényét ugyan a sci-fikre „szakosodott” Kozmosz kiadó adta ki mégsem szabad a regényt a klasszikus értelemben vett tudományos-fantasztikus írásnak tekintenünk, mint ahogy bűnügyi regényeit sem krimiknek, hiába a megtévesztő – egyébként Tandori készítette – borítók, és az olcsó papírkötés. A Stevenson-biozmagóriában ugyanis a képzelt jövő technikai környezete, sőt maga a társadalom, a jellemek, de még a nehezen követhető (vagy könnyen követhetetlen) cselekmény is csupán önkényesen hadrendbe állított eszközei annak, hogy TD a filozófiává fetisizált hétköznapiságokról (verebekről, virágokról, nőkről stb.) prózában is elmondja, amit a lírájában megírt.

Jó volna azt mondani, hogy a forma megtartásával játssza át a sci-fi lírája lényegét, de ez sem igaz: a tudományos-fantasztikus regény formáját szétroncsolja, hogy csupán égnek meredő romjaival, csonka relikviáival szökdeltesse vissza az olvasó - már amúgy is izomlázas – agyát régvolt textúrákba.

Vannak ugyanis szövegpárhuzamok. A regény jövőideje egy látszólagos tökéletes társadalom bolygóközi világában játszódik, amely egy tudományos fölfedezés, mintegy, istenhitté fokozásával építette ki a rendjét. A fölfedezés Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde című regényének emberi kettősségén alapszik, és így az „új időszámításű” origóját éppenúgy Stevenson adja ki, mint a Szép új világ esetében Ford. (A Stevenson-biozmagória minden személy- és földrajzi neve a Dr. Jekyll és Mr. Hyde valamelyik nevének anagrammája, csonkítása: a szerző nevéből Lou-Bert, Bert-Lou: Hyde-ból Ehyd, Edyh, a Jekyllből, Kyllej stb. lett, míg maga a Stevenson-regény a „könyvek könyveként”, a kettősség társadalmának alapműveként idéztetik mindenütt).

Stevenson tehát az utókor a nagy Szigetvágyóként tiszteli, aki kettősségre épített rendnek köszönhetően vélte megalapítani a maga Sehol-szigetét, Utópiáját.

Az ellenőrizhetetlenül távoli jövőben (Stevenson után mintegy félezer évvel) megvalósul R.L. Setvenson álma, ugyanis egy Perszonális Élet Gép (PÉG) nevű találmány segítségével sikerül az emberi tudat jó és rossz „nyalábjait” szétválasztani. Ekképp jön létre egy sziget két opponens tudatformája, amely a sziget két valóságképzetének, ad-absurdum: két sziget létrejöttének kiváltó oka lesz. A mű nehezen kibányászható cselekményének alaprétege tulajdonképpen ez: St. Even és St. Yven szigetének a vetélkedése.

A kicsinyke, talán televízióhoz hasonlatos szerkezetet, a PÉG-et TD a tökéletesen kihelyezett tudat befogadójának és visszasugárzójának; megtudatosítónak, kizárólagos öninformátornak definiálja. Az egyén kihelyezi tudatát a PÉG-be, egy cselekvéseire, gondolataira azonmód reflektál is, és (ön)reflexióit a képernyőn kivetítve is látja:

„Az öntudat kihelyezése a PÉG-be...! Ne bennünk harcolnának az ellenséges erők...! Legyen valami nyugalmas övezet is körülöttünk: s ez csak bennünk lehet. A tudomány csodálatos vívmánya. Kivívta magunkból, a PÉG-be azt, amit jobb, ha nem magunkban vívunk meg, Üvegházban miért dobálóznánk?”

Ugyan a globáltér lakói abban egyetértenek, hogy az emberiség konfliktusai a tudat és az ösztön viaskodásaira vezethetők vissza – nota bene: közös eleme ez

több, a tökéletes társadalomról fantáziáló utópisztikus elképzelésnek (vö.: Faremidó, Kazohinia) -, ám van két bolygó, ország vagy tartomány (?), amelyek nem a kettősség rendjére esküsznek: Marquebeq, amely semmiféle kettősséget nem ismer el, „szerintük a tudatfokozás révén kell áthatolni az intercoeliáris régión, s onnét visszaháramolva érhető el egyáltalán a globálfelszín”, és Raeggvoult Scotch, amely – neve ekképp beszélő név – a konzervativizmus tűzfészke, a nagy Szigetvágyó szülőföldje.

Innét származik a szerzőként is föltüntetett Tandori-alakmás, Solenard. A férfi afféle űr-nyomozó, aki egy gyilkossági ügy miatt érkezik a kettősség szget(i)re. A gyilkosság ténye önmagában is jelentős, hiszen a PÉG-elvű létezők az ún.cselekvési órák során csak helyesen tudnak cselekedni, aminek köszönhetően a Szigeten az ölés „elapadt”. Solenardra azért van szükség, mert róla „elképzelhet", hogy a PÉG-rendszeren úgy tud kívül maradni, hogy létezésével mégse legyen a PÉG-rendszer cáfolata.”

A nyomozás ugyan végig a regény vezérmotívuma marad – amennyiben egy Tandori-regénynél van értelme ilyesmiről beszélni -, ám egyrészt a globáltér lázongásai, a Szigeten belüli és kívüli támadások a kettősség rendszere ellen: másrészt éppen a szereplők kéttudatúsága eleve lehetetlenné teszi, hogy a bűnügyi történetek hagyományainak megfelelő rejtély és megoldás születhessék.

Minket azonban nem is ez érdekel, hanem a PÉG-elv, mint a tökéletes társadalom záloga. Bár a dolgozat bevezetőjében is már többszörös engedmények árán láttuk csak alkalmazhatónak az utópia különféle műfaji megnevezéseit, frusztrációnk csak növekedhet, ha arra gondolunk, Tandori esetében még ezeket a „kompromittálódott” meghatározásokat sem igen használhatjuk. A regény műfahát legszívesebben utópikus tandoriádának nevezném, hiszen csak annyiban tudományos-fantasztikus regény, amennyiben ezektől kisebb a távolsága, mint más műfajoktól, mindenesetre az utópiák mércéjét alkalmazva leföljebb utópikus ill. antiutópikus vonásokat mutathatunk ki benne, nem a tiszta műfajiságot, magát.

Utópikus vonás tehát, hogy egy nyugodt, tökéletes társadalmat rajzol, ám a vélt pozitívumok mellett rögtön ott sorjáznak az antiutópikus vonások is: a PÉG bevezetése csak véres polgárháború segítségével sikerülhetett, a rendszernek pedig immár ellenzéke is akad: először a marquebeqiek, aztán a tudatosabb St. Even-béliek között is, sőt azoknak, akik a határozottságot különösen elviselhetetlennek tartották, létrehoztak korábban egy ún. habszigetet, amelyek elsősorban habozni lehetett. Tehát az egygépűséggel korántsem értett mindenki egyet. A regény éppen a bomlás pillanataiban játszódik, azaz a távoljövő tökéletes társadalmának közelmúltjában.

Az ellenfél Meta-, Galax- és Para-pontjait célba vevő – szellemi – polgárháború során a kettősség végül megbukik. Tandori-Solenard azonban – hiába Solenard konzervativizmusa, hogy még a „létszeregyet” is inkább ennivalónak mondja – nem a stevensoni, ha tetszik, Raeggvoult Scotch-i állapotokhoz tér vissza,hanem egy újabb utópiai fölvillantásával zárja le, még inkább: függeszti föl a regényt.

Az új szisztéma, a PÉG-et fölváltó plaszto-thin-kivetítés ugyanis a létezést magát kettőzi meg, nem a tudatot. A berekesztésben azonban az elbeszélő hangjából mintha pesszimizmust hallanánk kicsendülni:

„Nincs már meg az az alapvetőnek vélt kettősség, a hármasság, négyesség is kevés annak kifejezésére, ami van: ám a végtelenség túl sok rá, elnevezésül. Ebben a bizonytalanságban, ebben a biozmagóriában zajlik az életük, s most ezt a biozmagóriát végképp Stevenson-félének nevezték el.”

Zárásul említsünk néhány szót a regény tandoriságáról. A konkrét – és az életműben ismétlődő, vagy folyamatos - motívumok mellett (mint a verebek, amiket itt a gépmadarak, például a kis austromotoros nirmánák képviselnek), az olvasóval szembeni - ahogy Radnóti Sándor írta – „kirekesztőleges gesztusok”, és a nyelvteremtő szótorzítások jellemzőek.

A stevensoni álomnak tekintett Sziget például neveinek morfológiájában is hordozza az emberi – jekylli és hyde-i – kettősséget: az egyiket az X, a másikat az Y jelöli. (A két sziget összefoglaló neve ekképp tehát: a Xyget.) Minden személynévben megtalálható az adott szigetre jellemző X, vagy Y ráadásul a betűk sorrendje viselőjének a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét is kijelöli. Az X és Y különbségeivel épített nevek persze egymás párhuzamai, pontosabban ellentétei: a viselők ösztönös és tudai lényének megjelölései.

Jól példázza Tandori nyelvművészkedését St.Yven katonai rangjainak fölsorolása:

„XI=bárontok, X2=bárkonto, X3=bokontár, X4=rontákob...érezhető a „b” elmaradása az élről, innen az alacsonyabb bátorság kézzelfoghatósága nyelvileg is! X5=rokontáb, X6=kánbotor, X7=árkonbot stb.”

Ezek az írói truvájok persze nem könnyítik meg az olvasó dolgát. Ahogy Farkas Zsolt fogalmazta: „A kamuflázs álma arról szól, hogy minden, ami rejtőzködő, az isteni. (...) ...Tandori filozófiájának alapja, a másság hangsúlyozása, a lélektől-lélekig vezető utak járhatatlanságának axiómája ugyanerről szól, ráadásul levédi az írást: ha nem érintett, hidegen hagyott, nem jelentett semmit, annak vagy benned, vagy a megértés elvi korlátaiban van az oka, de semmiképp sem magában a műben.”

Comments