Ódor Ákos: Hasznos találmány

Új Galaxis 15 (Utópia 1), 2009/2. 108-115.

A szerző olyan címet választott, amely tökéletesen magába foglalja a novella problémakörét. Hogy mi hasznos, és mi nem, bizonyos mértékig minden ember számára különböző, és úgy tűnik, nincs ez másképp a távoli jövőben sem.

A történet során fokról-fokra ismerjük meg az agysorvadásban szenvedő főhőst. A szerző főleg tettei által jellemzi őt, illetve kontrasztba állítja a többi szereplővel, emiatt az egyébként is szimpatikus Albertet még könnyebb megkedvelni. Ő más, mint a tömeg, hacsak a novella végén is, de képes túllátni a gépesített világon.

Az alternatív jövő, ami helyenként erősen emlékeztet a Mátrix világára, rendkívül kidolgozott. Ódor Ákos nagyon figyelt, hogy minden logikus legyen, és olyan apróságokon mutatja be e világ ridegségét, amelyek az adott pillantban jelentéktelennek tűnnek, de a nagy kép, amit fest, csak élethűbb és részletesebb lesz tőlük.

A történet lineárisan halad, nincsenek fölösleges mondatok vagy tettek, minden azt a célt szolgálja, hogy eljussunk a végkimenetelig, ez mégsem megy az élvezet rovására.

Albert, a főszereplő feltaláló, aki bár agysorvadásban szenved, mégis szeretne még valami újat alkotni, ezért létrehozza a második évezred emberét, aki hús-vér lény, nem pedig egy hatalmas fej egy bölcsőszerű gépben, ahogy a modern emberek. A mű végig a körül a probléma körül mozog, hogy nem ismerik el a találmányát.

Mindez rendkívül átgondoltan, mégsem erőltetetten történik. Szimmetria jellemzi az egész művet: Albert először barátainak mutatja be a találmányt, aztán a bizottságnak, kétszer építi meg művét, és kétszer könyörög neki, hogy ölje meg. A novella vége megható, és tanulsága – noha egyértelmű, és mindenki számára érthető – szerencsére nincs az olvasó szájába rágva.

Bár egyetlen főszereplő van, a többi szereplő sem csak papírból kivágott, lapos karakter, hanem tulajdonságokkal és személyiséggel rendelkező emberek. Ilyen például Magda, aki „házsártos vénasszonyként” aposztrofálja magát, és tényleg nagyon kényes a vendéglátásra, vagy Viktor, aki föltalálta a hangulatlámpát, amire rendkívül büszke, és a versenyszellem enyhén túlteng benne. A novella ereje talán mégsem ezekben a vonásokban rejlik, hanem a feszültségben, ami nem engedi, hogy letegyük, és még a befejezése után sem igen engedi szabadon az ember gondolatait.

Riesz Mariann