Szentgyörgyi P. József: Elveszett emberiség - A homo saurus legendája

Szentgyörgyi P. József, Elveszett emberiség. A homo saurus legendája,

Eger, Nézőpontok Kiadó, 2006.

Szentgyörgyi Pirkó József regényében arra tesz kísérletet, hogy feltárja a mai emberiség fiktív elődjének történetét, különös hangsúlyt fektetve annak végnapjaira. Ez az emberiség roppant ősi, nagyjából 65 millió évvel ezelőtti, ugyanakkor nagyon kifinomult és fejlett is. Ettől a történet játszódhatna akár a jövőben is, hiszen olyan problémákat feszeget, amelyek napjaink és valószínűsíthető jövőnk kardinális kérdései is egyben: ezek a túlfejlett technika veszélyei, amelyek háborúkhoz és természeti katasztrófákhoz vezethetnek. Ebből a szempontból tehát a történet kifejezetten aktuális és érdekes.

A cím pontosan meghatározza a regény témáját, az olvasónak nem kell csalódnia, ugyanakkor korántsem egyedi. Sok világkatasztrófa tematikájú alkotás született már egészen hasonló címekkel, pl. Elveszett világ, Elveszett jövő, Elveszett múlt stb. Emiatt talán szerencsésebb lett volna valamilyen kevésbé szokványos, kissé titokzatosabb címet választani, amely jobban megragadja a leendő olvasó figyelmét.

A regény legfontosabb jellemzője a cselekményesség. Kalandokban egyáltalán nincsen hiány, de sajnálatos módon a történetszálak végül nem építenek ki egy harmonikus, jól strukturált epikumot, éppen ellenkezőleg: összezsúfolódnak, helyenként összegubancolódnak vagy elhalnak, teljesen logikátlan és ismétlődő megoldások is születnek. Ezekből az ismétlődésekből mindössze kettőt emelnék ki, de megjegyzem, hogy ezeken kívül még számos hasonló fordul elő a történetben. A terjedelmes regényben többször is visszaköszön, hogy valaki, akiről mindenki azt hitte, hogy már régen halott, miután valamilyen valószínűtlen, de roppant szerencsés fordulatnak köszönhetően mégis túlélte a veszélyt, hirtelen felbukkan, és új utat nyit az éppen akadozó cselekmény menetében. Ilyen például a regény elején a halálos sebet kapott Qvéd és Promos király csodálatos megmentése; Gnóm megmenekülése a halálos csapdából; Ykki és fia, akik titokzatos módon túlélik a királyi központot megcélzó atomtámadást; ilyen Xorwes király szintén valószínűtlen előrelátásának köszönhetően a főszereplő pannon királyfi útja a Synarcus felé stb.

A másik visszatérő megoldás az, hogy a szereplők pár másodperccel egy mindent megsemmisítő robbanás előtt valamilyen hipermodern járművel varázslatos módon megmenekülnek. Ilyen Kherta és Rogif megmenekülése a szállodából, Kherta megszöktetése Chicxulubból vagy Rescia biztonságos kimenekítése egy pár percen belül robbanó bolygóról stb. A rengeteg visszatérő mozzanat, amelynek egyszeri felhasználása egyébként kreatív és izgalmas lett volna, pontosan a nagyszámú ismétlés miatt hiteltelenné és helyenként nagyon kiszámíthatóvá teszi a cselekményt. Ezzel pedig épp azok az erények sérülnek – az eredetiség és az izgalom –, amelyeknek a könyv borítójának ígéretéhez híven a regény legfőbb jellemzőinek kellene lenniük.

Az előző felsorolásból is látszik, hogy a legtöbb nyakatekert esemény valamilyen külső körülményből, véletlenből fakad (amelyről általában utólagos magyarázatokból kiderül, hogy tulajdonképpen nem is a véletlen műve, hanem évekkel azelőtti, de sokszor motiválatlan előrelátás és bölcsesség eredménye), csak nagyon kis mértékben a szereplők jellemének függvénye. Ez egyébként nem csoda, hiszen a szereplők, ha korrektek is, de eléggé sematikusak. Két táborra lehet osztani a népes szereplőgárdát, ennek megfelelően két alaptípust különböztethetünk meg. Vannak a jók (pannonok, afrikaiak), akik szépek, bölcsek, bátrak, ártatlanok stb., és fő céljuk Isten művének, a Földnek és az emberiségnek a megmentése; és vannak a gonoszok, akikről nem tudunk meg túl sokat, csak annyit, hogy legfőbb céljuk a hatalom birtoklása bármi áron. Az ellenfél jellegtelen, és nagyjából a regény háromnegyedénél teljesen meg is semmisül, csak azért volt tehát rá „szükség”, hogy elindítsa azt a természeti katasztrófasorozatot, amely az emberiség igazi és legyőzhetetlen ellensége lesz.

A szerző a történetet két elbeszélői nézőpontból meséli el. Egyrészt van egy korunkbeli narrátor, aki igazolni kívánja, hogy létezett már korábban is egy emberiség, illetve ő az, aki felvezeti a 65 millió évvel ezelőtti eseményeket, és lábjegyzetekkel kívánja segíteni a mai olvasót. A probléma viszont az, hogy nem tér vissza a regény végén, hogy keretbe foglalja az eseményeket; és ily módon a megkezdett külső történet sem tér vissza abba az időbe és térbe (vagyis a mi valóságunkba), ahonnan elindult, hanem a dinoszaurusz-emberiség történetében ragadunk egy viszonylag közelebbi múltban és egy nagyon távoli térben. Emiatt kicsit az lehet a benyomásunk, hogy hosszúsága ellenére a történet vége nem megfelelő mértékben kidolgozott. A történeten belüli történet narrátora Rogif pannon királyfi. Először naplószerűen rögzíti a dolgokat, már gyerekkorától fogva: mondandója személyes, őszinte, és saját jelenét tükrözi. Időnként viszont átcsap egy omnipotens Rogifba, aki már visszaemlékszik, és utólag analizálja saját érzéseit vagy akkori elképzeléseit a világról (ilyenkor jelennek meg a dőlt betűvel szedett utalások, pl: „Mert nem sejtettük, hogy a jövő milyen közelről nyújtja felénk sötét üzenetét”). Olyan is előfordul, hogy amikor Rogif nincsen jelen a történetben (míg folyik Kherta magán mentőakciója a Chicxulubban, vagy mialatt Rogif éppen hibernálva utazik az új haza felé), egy omnipotens narrátor veszi át a szerepet. Ez a narrátor hol igyekszik – sikertelenül – azt az illúziót kelteni, hogy még mindig Rogif az elbeszélő, pl. mikor Kherta érzéseiről vagy az ő Rogifhoz kapcsolódó emlékeiről van szó, többes szám első személyt használ, ugyanakkor néha még ebből a szerepből is kiesik, és pár sorral lejjebb a „mi”-ből „Kherta és Rogif” lesz. Vagyis a szerző nem tudja magát tartani saját, Rogif nevében megfogalmazott célkitűzéséhez, miszerint: „Nekem jutott a fájdalmas szerep, hogy ezt végignézve hű krónikát adjak az eseményekről”…

Ami a hangulatteremtést illeti, abból a szempontból sikeresnek mondható, hogy nagyszerűen létre tudja hozni a tudományos illúziót: rengeteg olyan technikai vívmányt vonultat fel, amelyek igenis elhitetik velünk, hogy a jövőben (azaz egy „múltbeli jövőben”) járunk, és ezek valóban okozhatnak olyan mértékű katasztrófákat, amelyet végül okozni is fognak. Bár itt is vannak azért túlzások, pl. megdöbbentő, hogy Xorwes génmanipuláció útján létrejött két személyisége mennyire független egymástól, és az is, hogy csak úgy gombnyomásra lehet váltogatni a kettőt, anélkül, hogy a legközelebbi hozzátartozói, pl. folyton mellette lévő hűséges felesége, Ykki ebből bármit is észrevennének. Az meg kifejezetten életszerűtlen megoldás, hogy a két személyiség annyira nem tud egymásról, hogy a királynak fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag önmaga ellen robbantott ki egy súlyos következményekkel járó világháborút. Írói figyelmetlenség viszont, hogy míg sikerül elhitetni, hogy Xorwes pozitív oldala – még ha valószínűtlen is a dolog – tényleg nem tud semmit sötét énjéről, addig a negatív személyiség, Squetta viszont tisztában van vele, hogy van egy családja (Ykki és Rescia – pedig ők a pozitív személyiséghez tartoznak, így Squettának nem is szabadna tudnia a létezésükről), amit hajlandó feláldozni a győzelemért. Ezt a logikai hibát bizonyítja Squetta beszéde: „A kvarkbombát ott helyeztük el: holnap éjfélkor felrobbantja a Phaetont. Velem és a családommal együtt [kiemelés tőlem, T.N.]. Vértanúként halunk meg a Chicxulub dicsőségéért!

Az utópisztikus jelleget gyakran megzavarja a regényből időnként fel-feltörő, rosszul álcázott magyar öntudatosság és az ehhez kapcsolódó rengeteg klisé (Pannonpolisz mint az emberiség utolsó mentsvára, a területileg csúnyán megszabdalt királyság, amely ettől függetlenül hatalmas szellemi tőke hordozója stb.). Időnként a szövevényes szerelmi szálak és a bonyolult rokoni kapcsolatok is zavaróan hatnak.

Nyelvi szempontból viszont egyáltalán nem sikerül megteremteni a megfelelő hangulatot. Fiktív elődeink épp olyan stílusban beszélnek, mint a mai emberiség. Igaz, hogy a szerző hangsúlyozza, hogy fordításról van szó, máskülönben nem értenénk meg a dínó-embereket. Ettől függetlenül indokolt lett volna valahogy mégis éreztetni, hogy ez nem a saját korunk nyelvezete. Az is problematikus, hogy a szereplők beszéde, függetlenül attól, hogy az illető milyen nemű és korú, kevés kivétellel szinte teljesen egyforma. Ennek egyik megmosolygtató példája, amikor a szerző gyerekek szájába ad olyan szavakat, amelyeket egy valódi gyerek sose ejtene ki, sőt hasonló gondolatok se fogalmazódnának meg a fejében. A legjobb példa erre talán a kislány Ykki patetikus beszéde a „gyengéd női szívről” és az áldozatról, amely majd megváltja a jövendőbeli Xorwes király érzéketlen szívét.

Tempóját tekintve a regény lassú felvezetéssel indul, amely voltaképpen érthető, mert a szerző igyekszik ezalatt pontosan és hitelesen megismertetni a dinoszaurusz-emberiség világképét, ezután viszont felgyorsulnak az események, sőt a vége felé már követhetetlenül sűrűn halmozódnak a változatosabbnál változatosabb katasztrófahullámok, ehhez képest viszont túlságosan hamar következik be a „megoldás”, valamint hiányzik a szerkezetből adódó és el is várható keretes zárlat.

A mű üzenete végtelenül humánus, de ugyanakkor közhelyes és gyermeteg is, illetőleg meglehetősen didaktikus módon van megfogalmazva: Rogif a jelenlegi emberiséget figyelmezteti, hogy okuljon elődei, a hüllő-emberek és a dinoszaurusz-emberek hibáiból, kövesse Isten parancsát, kímélje a környezetet, és hagyjon fel fegyverkezési terveivel, helyette inkább éljen békében, mert Isten nem ad többé új lehetőséget.

Végezetül egy tanács a kiadónak. Érdemes lenne óvatosabban bánni a borítón feltüntetett, kissé hatásvadász értékelésekkel, mint például „A valaha írt legeredetibb és legkülönlegesebb történetek egyikét tartja kezében az Olvasó. […] A könyv új műfajt teremtve igazi szenzációk sorát ígéri…” stb. Ugyanis ha a regény mégsem tudja beváltani a hozzá fűzött nagyon is merész reményeket, akkor egy ilyen ajánló után az olvasó csalódottsága csak fokozódik.

A másik tanács, hogy kicsit több figyelmet szenteljen a nyomtatási munkálatoknak: a regényben hemzsegnek az olyan szavak, amelyekből hiányoznak bizonyos hosszú magánhangzók. Ez helyenként nagyon zavaróvá tudja tenni az olvasást, és akár az igénytelenség benyomását is keltheti.

Tóth Noémi