Miklós László: Visszaforduló idő

A három novella (Fritz Leiber: Az ember, aki sosem fiatalodott meg; Mihail Puhov: Palindróma és Van Vogt, A. E.: Null széria) közül mindegyik az idő előre- és visszafelé folyásával foglalkozik. Mindhárom különbözően oldja meg az idő visszafelé haladásának problémáját.

Az egyik, a Palindróma, már magában a formában -a Palindróma formában- oldja meg az idő visszafordulásának bemutatását. Mivel a szöveget maga az alkotó osztja két részletre, amelyek akár felváltva is olvashatóak. Szövegükben ugyanolyan, vagy hasonló tartalmú, sőt ugyanazon szavakat más-más mondatrészekként szerepeltető mondatok vannak. Ezek, a két részben, tükörképként megfeleltethetők egymásnak. Érdekesség, hogy a szereplők és a történet ebben, -a leginkább formai játékra hasonlító megoldásokat bemutató- novellában a legkevésbé kidolgozottak, és nincsenek egyedítve. Ez viszont nem csupán azzal magyarázható, hogy ez mind közül a legrövidebb terjedelmű, hanem magának, a Palindróma-formának a megoldásában is. Hiszen a két külön egységben szereplő kapitányt és tisztet tekinthetjük egyazon személynek,vagy: a tükörkép-világegyetem személyeinek. Innentől pedig érdekes tételként jelenik meg, hogy vajon a tükörképek egymásnak megfeleltethetők, vagy külön személyeknek kell tekintenünk őket. Ugyanis mondataik épp csak megfogalmazásaikban különböznek a tükörvilágban lévőkétől. További olvasati lehetőségeket rejt a kérdés: vajon a két külön hasábként elkülönített forma egyben azt is jelenti-e – ahogy’ jelenthetné - hogy mindkettő azonos időben történik; de a "tükör" két külön oldalán, vagy pedig egymás után. Igen ám, de melyik oldalról melyikre jutunk? Nos, épp emiatt a sok bizonytalanság miatt nem is lehet, -és nem is lenne helyes- kidolgozni a karaktereket, sem történetet tenni a novellába. Hiszen ha megnézzük, mi is valójában a "története"; azt kapjuk, hogy csupán a végtelen űrben keringő űrhajósok egy titokzatos ponthoz érnek, ahol azóta rengeteg űrhajó eltűnt és nekiütköznek valaminek. Sőt, megkockáztatom, hogy a két "történetkezdeményt" akár a végtelenségig is lehetne egymás után olvasni, minthogy mindkettő kiinduló és végpontja maga a világegyetem egymásra tükörként mutató pontjai. Ergo, egymásba átfordítható a történet.

Ugyanilyen egymásba-forduló történet elméleti magva lehet a másik történet: Az ember, aki sosem fiatalodott meg. Csak itt az egymásba forduló idő nem percekben, vagy órákban mérhető, hanem egyszerűen és grandiózusan az egész világtörténelemben. Érdekes hipotézist taglal egy karakter, -egy időből kiszakadt, ezáltal az egész időt átlátó karakter- szemén keresztül. Hiszen azzal foglalkozik, mi lenne, ha nem előrefelé, hanem visszafelé haladna az idő. Igen ám, de ezt megbolondítja azzal, hogy az érzések maguk nem a „visszafelé haladó” időben adekvátak és nem a „múltban” indukálódtak, hanem az előre haladó, normálisnak megfelelő időkontinuumban. Tehát egyszerűen fogalmazva: amit a szereplők éreznek és tudnak, az nem a saját múltjukra vonatkozik, hanem arra, ami történni fog velük. Így ha végiggondoljuk, valójában a történet szereplői mind „jövőbelátók”, a saját történetüket előre érző, -tudó emberek. Ezáltal nagyon biztossá is válhatna az élet itt, vagyis mindenkiről már az „exhumálásakor” tudni lehetne, mennyi idő vár rá a földön, mindenki biztos lehetne benne, hogy valami módon eljut a békés gondtalanság időszakába, és hogy nem lesz gondja semmire, amíg édesanyja a hasába „be nem fogadja”. Tehát, ha normálisnak tűnne ez a visszafelé élés, mindenki bizonyos lehetne benne, hogy nem érheti nagyobb baj az „anti-életben” és ezért a legnyugodtabb, leghedonistább társadalom potenciálja rejlik a műben. De épp ezzel az utánaéléssel, utánaérzéssel, a gondolatok eltűnésével és a Világ beszűkülésével kapcsolatos kiszólásai a kortalan, nem fiatalodó -időből kiszakadt, a körforgásból kikerülő, tehát valami módon megvilágosodott- embernek. Egyszóval az egyes szám első személyű főszereplő mondataiból derül ki leginkább, hogy itt nem egy „normális” visszafelé folyását találjuk az időnek, hanem egész egyszerűen magát az abnormálisan haladó időt. Ahol mindenki „visszafelé” tervez és a dolgok történte után várja, hogy megtörténjenek. Ezt a hozzáállást felróhatnánk az író hibájául is, ha nem vinné ilyen következetesen és könyörtelenül véghez az egészet.

Fontos lehet még, hogy Az ember, aki sosem fiatalodott meg nem csupán hosszabb az előzőnél, de az egyes szám első személy használata miatt a legemberközelibb megoldása is a novelláknak. Ez élhető át a legjobban, de ez érthető meg ésszel a legkevésbé. Sokkal közelebb tud kerülni hozzánk ez a történet, mint a pusztán formai játékra építő Palindróma.

A harmadik történet szereplői, a Null széria történetében a novella helyszíne az űr, ahogy ez a Palindrómában is volt! Tehát Az ember, aki sosem fiatalodott meg, ilyen szempontból sokkal eredetibb, és kevésbé klasszikus, hiszen a történet Egyiptomban játszódik, a klasszikus sci-fi

helyszínnek pedig az űrt számítjuk. Abban is különbözik a másik kettőtől, hogy keretes a szerkezete, a szereplők tudatosan, tudományos módszerrel fordítják meg az időt, amit le is vezetnek. Az események sokkal biztosabban és abszurdabban mutatják az idő megfordulását, mint a Leiber-novellában. Hiszen a Leiber novellában a hangok maradnak, a szövegek előrefelé haladnak, míg a Null szériában a hangok, emberek szövegei érthetetlenné válnak, az ital kifolyik a szájukból. És ez egészen addig tart, míg vissza nem térnek a kiinduló pontra. Vagyis a keretes szerkezet elejére, ahol szinte szóról szóra megismétlődik, ami az elején. A mesélő mondja el, mi történik,tehát nem a szereplők szemszögéből látjuk mi történik, hanem egy független, „mindentudó” narrátorunk van.

Összehasonlítva a három novellát megállapíthatjuk, hogy szinte minden tekintetben különböznek. Egyetlen hasonlóság van csak bennük: a szereplők neme: a főszereplők kivétel nélkül középkorú férfiak. Mindegyik novellában tudják ugyan, hogy mi történik: hogy az idő visszafelé folyik; azonban mindháromban máshogy’ élik meg. A különös, de hasznos dologtól, az értelmetlenig; de ez a tendenciájuk. Tehát a három novella megmutatja, hogy milyen különböző módokon lehet bemutatni ugyanazon problémát: az idő megfordulásának problémáját.

Fritz Leiber: Az ember, aki sosem fiatalodott meg, Metagalaktika 3.

Philip José Farmer: Barangolások agyam romjai között, Galaktika 148, 1993 Január.

Mihail Puhov: Palindróma, Galaktika 89/10

A. E. van Vogt: Null széria, Metagalaktika 8.

Mihail Puhov: Közlékeny humanoid, Galaktika 58.

2007. május. 08.