Domonkos Csaba: Lázadás a Marson

Domonkos Csaba (D. C-S. Aba), Lázadás a Marson,

Budapest, magánkiadás (az Underground kiadó támogatásával), 2011. 296 l.

Ha egy regény címében szerepel a háború, lázadás, forradalom szó, nagyjából előrevetíthető a tartalma. A lázadás utal a történet során nagy valószínűséggel felbukkanó harcra, hősiességre, leleményre, halálra, kegyetlenségre, még több halálra, majd a váratlan fordulattal körített befejezésre, a rokonszenvesebb fél győzelmére. Lássuk, mennyiben használja fel Domonkos Csaba ezt a formulát első regényében.

A történet egy különleges roncs felfedezésével kezdődik, melyet az űr egy távoli szegletében egy arra tévedt teherszállító hajó fedez fel. Eközben a Marson polgárháborús helyzet alakul ki. Stephen Hawking szavai lehet idézni: „Egy tréfásnak szánt, de valójában morbid megjegyzés szerint azért nem tudtunk mindeddig kapcsolatba lépni a földönkívüliekkel, mert amikor valamely civilizáció eléri a mi mostani fejlettségi szintünket, akkor instabillá válik, és elpusztítja önmagát. Én azonban optimista vagyok. Nem hiszem, hogy az emberi faj arra vetemedne, hogy beadja a kulcsot, éppen most, amikor a dolgok egyre izgalmasabbá válnak.” Az új faj lehetősége adott, az egymás iránt érzett gyilkos ösztön szintén, a fejlettség magas. Sor kerül az önmegsemmisítésre? Mi a közös pont a kutatás és a háború között? Mit tudhatunk meg nem is oly távoli jövőnkről, a 2900-as évek végéről?

Mindenki megnyugtatásra közlöm, kávé még van! A Föld már nem az egyetlen emberek lakta bolygó az univerzumban, ugyanis a Marsra is kolóniák települtek. Jelen van az Anvar rendszer is, ahol a Földet megtaláló, megduplázott végtagokkal rendelkező lények laknak. A két faj természetesen tökéletesen megérti egymást angolul vagy anvariul. (Ennek lehetségessége erősen megkérdőjelezhető!) Ám egyikük sincs tudatában annak, hogy környezetükben egyéb értelmes élet lenne. Ezt a helyzetet bonyolítja a megtalált roncs és az ehhez kapcsolódó nemzetközi, sőt bolygóközi összefogáson alapuló kutatómunka. Új faj? A semmiben megtalált ismeretlen eredetű űrhajó nem ismeretlen eszköz az SF világban, az írók általában az idegentől való félelemre építenek használatával. A függetlenség és a megszálló hatalom elleni harc pedig olyan jelenség, amely sohasem veszti el időszerűségét.

A helyszínek nem túlságosan kidolgozottak. Nem kapunk részletes képet arról, hogyan néz ki a Föld ebben az időben. A Mars taglalása sem aprólékos, az Anvarról nem is beszélve (elég hasonló lehet a Földhöz, náluk is van légkondi). Az idegen hajót azonban szinte látjuk magunk előtt. Sőt, a legtöbb űrhajó részletekbe menő precizitással van megrajzolva. Látszik, hogy szakértelemmel fordul feléjük az író. Az olvasókból ugyanakkor ez a fajta tudás hiányozhat, és emiatt az ehhez hasonló bemutatások unalmassá válnak. A környezethez hasonlóan a karakterek ábrázolása sem alapos. A főbb szereplőkről tudjuk, hogyan néznek ki, de csak a legfontosabb vonásokat (pl. harmincöt év körüli kövérkés ember vagy negyven év körüli szőke, kemény arc). A szereplőket mondanivalójuk jellemzi, illetve az, amit mások elmondanak róluk (a német kémnél, Wiesmann-nál ez jól működik, hisz amúgy is rejtélyes figura, akinek cselekedetei sokszor ellentmondanak a róla mások által kialakított képnek, ez pedig tovább árnyalja jellemét). Az ábrázolás vázlatos, mégsem jelent problémát az olvasónak, ugyanis nem a lefestett környezet és a szereplők jellemzése adja a történet realitását, aktualitását, izgalmát. Ami leköt a regényben, az az általa mutatott jövőkép. Mit nyújthat ez a jövő? Jót is, rosszat is. Olyat, amelyről könnyen elhihető, hogy a mában gyökeredzik. Szerencsés, hogy a tudomány, a csata, a kémkedés mellett aktív szerepet játszik a politika is. Nemcsak a nemzetek sorsáról a tárgyalóasztal mellett döntő, hanem a vállalati színtéren zajló játszmák is, ezáltal félelmetesen realisztikussá téve a történetet. Olvasás közben elgondolkodhatunk: ez a világ nagyon ismerős valahonnan… Az már mellékes, hogy a marsiak, anvariak, földiek vagy liliputiak prezentálásában látjuk.

A cselekmény sok szálon fut, ennél is több szereplő felsorakoztatásával. Mindenféle náció képviselteti magát, a magyartól az indiain át egészen a kínaiig. Bár a számtalan figura időnként zavaró, az események jól követhetőek. Mindenki találhat magának olyan alakot, akivel könnyen azonosulhat: a rettenthetetlen katona, a mindent a tudománynak alárendelő tudós, az önfeláldozó hős, a tetteiért felelősséget vállaló politikus stb. Vannak erős karakterek (Wiesmann, Krantz, Gras, Kováts), akik újra és újra előkerülnek, vannak viszont feledésbe merülők (munkás, Cat, Carlos Xaveri). A helyzet azonban nem kritikus, névmutatóra legalább nincs szükség. A történet szálaiból kirajzolódik a két fő vonal, melyeknek összekötése megadja a regény csúcspontját, azt a bizonyos hoppá pillanatot. Amikor a kutatómunka már unalmassá válna, a marsi légkör feszültséget generál. A kettő egymás mellett párhuzamban létezik, majd egy meglepő csavarban csúcsosodik ki. A fejezetek napokat ölelnek fel, ezeken belül pedig epizódokra oszlik a történet. A jelenetezés jól működik, mindig egy kritikus pillanatban történik meg a váltás. A narrátor elbeszélése mellett a párbeszédek is fontos szerephez jutnak. Sokszor túlzottan pongyola a megfogalmazás, illetve az anvariaktól egy kissé az emberekétől eltérő beszédmód lenne elvárható. Attól függetlenül, hogy megtanultak angolul, mégiscsak egy másik faj! A cselekmény végig izgalmas, szórakoztató.

A marsi állam ugyanolyan állam, mint bármelyik a Földön. Létrejöttéről csak kevés szó esik. De mégis, ha már izgulnunk kell a marsi emberek függetlenségéért, legalább azt tudjunk meg, pontosan hogyan kerültek oda! Ezt úgy kezeli az író, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ahogy az anvariakkal. Segítenek a kutatásban, együttműködnek az emberiséggel, talán túlzottan is emberszerűek. Miért? Erre sem kapunk magyarázatot. Pozitív ugyanakkor, hogy homályban maradnak az idegenekkel és a marsiakkal folytatott háborúk, azok a bizonyos nagy háborúk. Ezek még további impulzusokkal töltik meg az amúgy sem feszültségmentes légkört.

Minden ilyen történetben van egy negatív figura vagy hatalom. Jelen esetben az Új Császárság, mely egy véleménye szerint legitim, mindenki más szerint illegitim államot hoz létre a Marson. Az ötlet jó, és a részletekbe menő, precíz haditerv a cél elérésére szintén. Ám ami ezután következik, az több sebből vérzik. A nagyszámú szereplőgárdának csupán az elenyésző része kínai. Az író egyszerűen nem ábrázolja kellő mértékben az ő álláspontjukat. Ez magában hordozza azt, hogy lehetetlen velük azonosulni; következménye az, hogy előre sejteni lehet, hogy tervük kudarcra van ítélve. (A megszálló akciójukat pedig hihetetlen, már komikus tesze-toszasággal sikerült a szinte totális megsemmisülésbe fullasztani.) Összességében tehát amilyen jól indul a „gonosz” birodalom, a végére éppen olyan súlytalan, kiszámítható, szerencsétlen lesz.

Domonkos Csaba első regénye jól sikerült, annak ellenére, hogy a cím sokat elvesz az élményből. Egy esetleges újrakiadásánál ennek megváltoztatása lenne indokolt. A Lázadás a Marson szórakoztató olvasmány, tökéletesen alkalmas arra, hogy megszeressék. Az izgalmas cselekményszövés beleragasztja a könyvet a kézbe. Ki tudja, meddig marad egykönyves szerző!

Návai Péter