S. Sárdi Margit: Babits szép, új világa

„minden egyes szó, amit leírt, több mint igazság lett.”

(Wiktor woroszylski, Franz Kafka)

Annak ellenére, hogy sokan sokféle véleményt alkottak és írtak le Babits Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom ([Bp.], Nyugat, [1933] (Nyugat Könyvek, 12.) című regényéről, [1] abban mindnyájan megegyeznek, hogy a regény a 30-as évek életérzésének köszönheti létét, amikor a háború érlelődvén, kiéleződtek az ideológiai csatározások. Totalitárius rendszerek alakultak jobb- és baloldalon, az egyén a maga esetleges gondjaival háttérbe szorult, mint nagy korszakok fordulóin mindig, helyette előtérbe került a közösség, a tömeg, a társadalom a maga közös, a személyest legyőző problémáival.

Voltak az alkotók között, akik az ilyesfajta átalakulást pozitív jelenségnek tartották. naszády József Αναρχία (Anarkhia) (Bp., 1903.) c. regényében a fejlődés csúcsaként, az emberi lehetőségek kiteljesedéseként ábrázolta a távoljövőben létrejövő, tökéletes egyformaságon alapuló, kollektív társadalmat. Az értelmiség többsége – az első világháború élményeivel maga mögött – azonban féltette a kultúrát, a személyiség integritását, legtöbben a vörös, de sokan a mindkét oldali veszedelemtől. Ennek a félelemnek adott formát szathmári Sándor Kazohiniája; [2] a leképezett valóság még erősebb láthatásával kosáryné réz Lola kéziratban maradt, Kampa Daria naplója (A Szabad Sas repül) (1932–1949) című regénye. Ebben három diktatórikus rendszer is górcső alá kerül: az Egyesült Kaptárak a női állam könyörtelenségét mutatja be, a Vöröshangyák és a Feketehangyák államai katonai diktatúrák. E regények elsősorban az individuális értékeket látták kockára kerülni a jövendő totalitárius államalakulataiban, s e téma nem feltétlenül egyesült a militáns eszmék kritikájával. Volt regényíró, aki az örök harcot ábrázolta, pl. kovács János A tudós tanár úr álma (Bp., 1923.) című regényében (bár itt a harc csak a domináns faj, a lepkék végső győzelméig tart). Babits volt az, aki egyesítette a két tematikát: azonosította a totalitárius társadalmi fejlődést a totális harccal. Az ő tökéletes társadalma

• kollektív („Az egyén teljes erejével áll az összesség szolgálatára, s mindenben alárendeli saját érdekeit a közös érdeknek”, 47);
• egyszerre nemzeti és nemzetközi; ezen az alapon születik a globalizáció („gyakorlatilag megvalósítja a nemzetközi egyesülés gondolatát, mégsem adva föl a harcos nemzeti lét önérzetét sem. A nacionalizmus és nemzetköziség régi ellentéteit sikerült így összeegyeztetni”, 46), méghozzá mindkét oldalon;
• örök harcban él („A béke ma általános fölfordulást hozna. [...] Nincs állam, amelyik ezt kívánhatná. [...] A harc már oly tökéletesen meg van szervezve: az élet nem térhet vissza primitívebb és szervezetlenebb formák közé. A győztesek lennének legnagyobb zavarban. Az ő vállukra szakadna a káosz”, 44);
• embereszménye a harcos („Egészen egészséges az lenne, aki minden idegével bekapcsolódna a nagy kollektív harcba, s nem is élne egyéni életet. [...] A normális ember harcra született, s a neurózis tipikus tünete ez a békevágy”, 44).

Mint látszik, ezekben az évtizedekben az aggodalmak, félelmek kódolása végett többen fordultak a disztópia, illetve a fantasztikum (olykor a tudományos fantasztikum) eszközéhez. Ezek egymást keresztező fogalmak lévén nincs semmi lehetetlen abban, hogy az Elza pilóta egyszerre tartozzék az utópia (disztópia) és a tudományos fantasztikum témacsoportjába: a korszakban még nem létező problémára adott nem létező, de racionális választ.

A regény történésének ideje a 21. század első harmadának vége lehet: az örök harc a Halley üstökös ottjárta után (ez Babits jövőjében, de még a 20. században 1986-ra esett) kezdődött, s annak 41 éve, vagyis a cselekmény 2030 körül zajlik/fog zajlani. (Közbevetőleg: nyelvünk egyelőre igeidőkben szegény a sci-fi irodalom problematikájában szükséges időviszonyok – Douglas Adamshez hasonlóan gazdag – kifejezéséhez. Jómagam maradok Jósika Miklós kisregényének [3] elegáns nyelvi megoldásánál: „hogy elbeszélői állásunkat el ne hagyjuk” (25, kiemelés az eredetiben), s „ hogy a jövőt múltnak tegyük” (35, kiemelés az eredetiben), múlt időt fogok használni a jövőben bekövetkezendő múlt jelölésére.)

Ebben az időben a társadalom Babits szerint azonos a harmincas évekével; [4] a részletesebb kép azonban lépten-nyomon megmutatja, hogy a társadalom, nemkülönben „a városok szellemi arca” ez időre nagyon is megváltozott. A környezetrajz ugyan vázlatos, csupán a légbarlangokról (óvóhelyekről) s kisebb mértékben a rókalyukakról (a jövő lövészárkairól) kapunk leírást, tudjuk: a zajmentesített és fény ellen ernyőzött városok külső képét a fellegkaparók (felhőkarcolók) és a földgumi-kürtős légbarlangok határozták meg; a városok túlnépesedtek, míg a környező falvak kiürültek (254, 22), akárcsak a korábbi nyaralók és villák: erre az időre „a nyaralók is a légbarlangok körül csoportosultak, s páncélok alá bújtak” (164). A születéstől vagy (gazdag családoknál előforduló) csecsemőcsonkítástól testi hibásakból, fölmentettekből, rokkantakból kialakult egy új arisztokrácia, akiknek „volt idejük pénzt és tudást szerezni”, egy „szellemi és vagyoni előkelőség” (9, 241), amely azonban semmilyen módon nem szállt szembe a kor harcos eszményével, miközben az orvosok „a front mögötti társadalom legnagyobb hatalmasságai, élet és halál urai voltak” (9, 242). A társadalom rétegzettsége a légbarlangban is jelen volt: a gazdagoknak itt is drága fülke, elzárható rekesz jutott, párna, takaró, konzerv, saját gázálarcok, főleg pedig több levegő. Megvalósult a teljes foglalkoztatottság, ám az állásokat az untauglik és a nők töltötték be. A szellemi életet a nők uralták, akik e tekintetben túltettek a férfiakon, bár ez az új kultúra improduktív és helyi érdekű. A parlament „rokkantak és nők különös gyülekezete” (18, 250), amely az alkotmányosságnak csak a színjátékát tartotta meg; a mindennapokat a „frontmögötti fegyelem” és a „központilag előre megtervezett s megcenzúrázott beszédeket” közlő, irányított propaganda hatotta át, amelynek célja volt a tömeget „informálni, kábítani” (27, a Fekete olvasóban „informálni, szórakoztatni, kábítani”, 261). Az egyház (akárcsak a konzervatív „párt”) legföljebb elégedetlen dohogással tudta színezni a szellemi palettát. [5] Ennek ellenére „még mindig vannak fanatikusok és kétségbeesettek, akik a háború lehetetlenné tételéről álmodoznak” (42, 275-276): a regény cselekményében több helyütt is tudomást szerzünk katonaszökevényekről, ellenállókról, ám az ellenállásnak nincsenek látható jelei, módjai, s a nők, akiknek talán legnagyobb esélyük volna vetéléssel vagy állandó terhességgel szabotálni, a háborús propagandától félrevezetve önként vállalják a hadkötelezettséget. De mi ellen is tiltakoznának? Az ellenségkép elvont, mintha a harc önmagáért volna. Egyedül a tájékozatlan, ódon értékektől áthatott Kamuthyné veti föl egyetlenegyszer: „Hát nem a ››kultúra védelmében‹‹ harcolunk, a ››keleti barbársággal szemben‹‹?”Ám őt is letorkolják: „Mi az a kultúra? Melléktermék. [...] – És a kultúra védelme? – Az nem árt... frázisnak.” (39. A Fekete olvasóban csak „Mi az a kultúra? Melléktermék.” 272.)

Az Elza pilóta bonyolult keletkezéstörténetű mű. Alapcselekményét a Fekete olvasó címen közzétett kisregény szolgáltatta (Pesti Napló, 1931. márc. 15–jún. 12), amelybe beleiktatódik A világ teremtése című elbeszélés (Pesti Napló, 1931. dec. 25–1932. jan. 10; a két közlés előzményeként fennmaradt töredékeket most nem tárgyaljuk). Egyik mű sem maradt változatlan az összevonás és összecsiszolás folyamán. Úgy tekinthetjük, hogy a két kiinduló mű (a+b) helyett az Elza pilóta a_v+b_v+x részekből áll, ahola_v a Fekete olvasó átdolgozott változata, b_v A világ teremtése átdolgozott változata, x pedig azok a részek, amelyeknek a kisregényben és az elbeszélésben nincs előzményük: az öt Jegyzetnek a korábbi változatokban nem létező részei. Most, hogy a kritikai kiadás rendelkezésre áll, módunkban áll a szövegváltozatokat párhuzamosan olvasni, s megállapítani, hogyan, miben változtak az előzmények a regényhez képest (a az a_v-hez, b a b_v-hez képest): filozófiai, ideológiai, társadalmi értelmezés helyett kíséreljünk meg képet kapni arról, hogyan és mennyiben változott Babits szándéka, írói elképzelése a két közlés között.

Lássuk elsőként az a és az a_v, azaz a Fekete olvasó és az Elza pilóta megfelelő részeinek viszonyát.

Az új változatból még az a kevéske konkrét helynév is eltűnt, ami volt: Sz... és Újsz... lépett a helyébe, s tette még általánosabbá a regény viszonyait. (Bár magából a szövegből Babits törölte a Tisza szót, mindazáltal megmaradt a Tiszapart fejezetcím.) Kimaradtak a redundanciák, [6] a szöveg egyszerűbb lett és töményebb, csak példaként:

Nem egyszerűen rövidebb lett a szöveg, hanem visszafogottabb és erőteljesebb:

Az új változat tárgyszerűbb, [7] egyúttal azonban drámaibb és homályosabb. [8] Kimaradtak a melodramatikus (olykor talán kissé túlírtnak tűnő) részek [9] s majdnem valamennyi Óh indulatszó (299, 307, 346, 362, 366, 420). Margit részei különösen tömörödtek. Szembeszökően megváltozott Kamuthynével folytatott párbeszéde (324-328, 104-108):

Az összes „néni” és „kedves néni” kimaradt a szövegből, Margit beszéde személytelenebb és határozottabb, Kamuthyné szövege rövidebb és tömörebb lett.

Több helyen növeli a drámaiságot, hogy az első változat írói közlése és összevont tolmácsolása párbeszéddé vált (pl. a légbarlangi beszélgetés), egyúttal pergőbbé is teszi, hogy a párbeszédből kimaradtak a lassító hatású írói közbevetések, a „felelte Elza változatlanul”, „figyelmeztette Margit”, „sóhajtott Elza” (pl. 318-319, 99-100). Kimaradt az egyébként is ritka humor, pl. Margit tréfás önjellemzése („túl nagy a baromfipiac, s drága Margitkád egy kicsit csontos baromfi”, 318), a lányok vágyainak ironikus tolmácsolása („mi lányok pedig, Elzuskám, mi mást áhítunk mi is szívünk legbensőbb kamrájában”, 318).

A rövidítésekhez képest kevés elem került bele újonnan a regénybe, ám az a kevés éppoly jellegzetes, mint a kihagyások, pl. a pályaudvaron elérzékenyülten búcsúzkodó fiatalembert a húga már nemcsak az ő „nagy bátyjának” tekinti „némi megvetéssel hangjában”, hanem „nagy melák bátyjának” (355, 132), vagyis az író tovább távolította az olvasótól az amúgy is oly kevés esetet, amikor a szereplők legalább érzelmi ellenállást mutatnak, s egyetlen szóval sikerült érzékeltetnie a kor harcos leányainak ítélkezését.

Az írói nyelv módosulása valószínűleg a leginkább szembeszökő változás; de korántsem az egyetlen. A regényben újonnan megjelent elemek lényeges pontokon egészítik ki a társadalomról adott képet, így pl. a lánytársaság homoerotikus, feminista irányultsága (amellyel szemben Elza konzervatívan és bátran heteroszex lehet), a demokratikus elvek elítélése, [10] Elza visszaemlékezése a bukolikus idillekre a levegőből látott kép nyomán (164). A lehetséges területek közül mi ezúttal csak egyet, a jellemek változását kísérjük figyelemmel.

Kamuthy eleve plasztikus, sok előkép nyomán megalkotott figura volt: a konzervatív hivatalnok-arisztokrácia képviselője, a hatalomhoz lojális, a hatalom képviselőihez törleszkedő: a légbarlangban lezajlott jelenetsor egyik funkciója éppen az, hogy őt erről az oldaláról megmutassa. Babits jellemzése szerint önhitt, hideg, fölényes és sérthetetlen; mind a légbarlangban átélt, eltitkolt félelem, mind leánya hadbavonulása ügyében jól láthatóan a hárítás mestere. Ha az első változatban volt benne némi intelligencia, a második változat azt is elveszi tőle: a mondatból, hogy „[Schulbergben] megérezte a magányos embert, ki ellenállhatatlanul vonzódik vissza a társasághoz, mellyel egyszer közös témát talált” (274), amely képesnek mutatta arra, hogy mások érzelmi életét fölbecsülje, csak a külső érzékelés maradt: „Látta, hogy a tanár valósággal belemelegedett a feleségével való társalgásba” (419). Ugyanígy elveszíti azt a kevéske együttérzést, amit korábban a felesége iránt mutatott: kimaradt a mondat, amellyel feleségét bármilyen otrombán, de vigasztalta: „no, nem azért mondtam, hogy még jobban sírjon; reméljük, hogy Elzával semmi ilyesmi nem történik, de kedvesem, higgye el” (303).

Schulberg fontos szereplő a regényben, számos jelentős megállapítást ad szájába az író a béke lehetetlenségéről, a demokráciáról, a háború céljáról, a propagandáról, a vallás és a kultúra szerepéről, ezek egyúttal azt is megmutatják, hogy a hatalom képviselője semmilyen magasabb célt nem lát a háborúban. Babits szavai szerint „hatalmas, hideg úr, konzervatív és begombolkozott” (32). Jelleme voltaképpen erősen emlékeztet Kamuthyéra, csak a magasabb állás biztonságában erőteljesebb, magának passziókat is megengedő, „nyájas fejedelem”. A szokásosnál nagyobb műveltség, olvasottság, ami egyéni színét adja, vagy hogy magát „a régi, dekadens kultúra gyermekének” (48), „utolsó mohikánnak” (281, 55) nevezi, s úgy állítja be, mint aki sajnálja, hogy „minden így kialszik” (281, 55), csak nagyúri allür, valójában igen könnyen és küzdelem nélkül nyugszik bele abba, hogy „sajnos, reménytelen” (uo.). Mindkét mű cselekményéből kitetszően megvesztegethető és megalkuvó. Az új változatban elveszít bizonyos emberi gesztusokat: nem érinti meg Kamuthyné vállát (303, 76), nem mosolyog (307, 80); az első változatban Kamuthyék érdeklik, a másodikban csak Kamuthyné (283, 57); az emberi érdeklődést sugalló „Jólesett könyvei helyett ezúttal eleven emberi arcokban olvasni” (283) a második változatból kimaradt (57). A második változatban Schulberg kevesebbet láttat önmagából, s a „nyájas fejedelem” képe erősebb: viselkedése láthatóan csak felszín. Gúnyolódik Kamuthyval (295, 68), de kitörésére („én hatóságilag égettetnék el minden könyvet, ami a háború kitörése előtt íródott”, 284, 58) már nem tagadással válaszol („azt nem mondanám”, 284), hanem „mosolygó fölénnyel”, ám az állásfoglalástól elzárkózva („No, ez nekem is szólt”, 58). Az újonnan bekerült mondatok legcinikusabbját is ő kapta: „És a kultúra védelme? – Az nem árt... frázisnak” (272, 39). Alakja a regény legfontosabb tanulságának lesz hordozója: hogy minden csak szó, amelynek nincs jelentősége: a szavak mögött már nem húzódik meg az érzelmek, állásfoglalások aranyfedezete.

Kamuthyné a legelevenebb, árnyalt, plasztikus jellem, „társaságbeli rendes polgárasszony” (14), konzervatív, szétszórt és aggodalmaskodó: nem a figura új, hanem a helyzet, amibe az örök harc korában került, ahol nem érti az erőviszonyokat, a propaganda nyelvét; képtelen az alkalmazkodásra, de férjével szemben ő nem megalkuvó: ő őrzi „az eltűnt békeévek ››történelemelőtti‹‹ mentalitását” (243, 11.) s annak örökségeképp „az egyéni élet luxusát és a szeretet veszedelmes tehetségét” (246, 14). Ő az, aki fájlalja, hogy kivész a háziállatok iránti vonzalom (268, 35), aki aggódik a fiatal életekért („Hát nincs menekvés? A fiatal életnek pusztulni kell, akárhogyan is? nem lehet megszökni, elrejtőzni?” 257, 24). Ő az, aki a tanárral megküzd a béke gondolatáért és a leánya életéért. Valójában ő azoknak a humánus értékeknek a képviselője és védelmezője, amelyek az író (és az olvasó) számára fontosak és veszélyeztetettek. Elza az ő alkotása és reménye, az író párhuzamosságot láttat kettejük között („döbbenve ismerte meg szavaiban a lánya szavait, mint a megszállott a sugalmazó szellemet”, 305, 78), s vele mondatja ki Elza jövendő sorsát: „Túl a frontvonalon! Kitörni ebből a börtönből! Akárhova! Messze mindentől! Az ellenséghez! Ahova nem szabad! Egyszer kijutni ebből a pokolból, és azután meghalni!” (304, 77.) Eleve centrális szereplő volt, megkockáztatom: a regény cselekményének ideje is hozzá igazodik, azért került az örök harc 53. esztendejéről (Cím nélküli kézirattöredék, 234) a 41.-re, hogy Kamuthyné megérhette legyen a békeéveket. Vele kezdődik, vele végződik a regény, a címszereplő Elza a 99. lapig nem lép a színre, a 227 lapnyi regényterjedelemnek ez igen nagy hányada; és ennek a majd’ fele terjedelemnek egyértelműen Kamuthyné a főszereplője, az egyetlen lázadó a regényben. Nem véletlen, hogy ő az egyetlen, aki „csodálta, [...] hogy nem akad egy hősnő, egy Corday Sarolta” (13, 245). A második változatban a jelentősége tovább nőtt: itt nem a házaspár, hanem csak Kamuthyné lesz Schulberg érdeklődésének tárgya (283, 57), s még egy fejezet került a regénybe, amelynek ő a hőse ( Az anya).

Margit az első változatban sem volt egyszerű rezonőr-szereplő, de szerepe ott inkább csak Elza védelmére, az iránta való, anyai ösztönöktől vezérelt rajongásra szorítkozott. Ez a szerep most megváltozott. Elza iránti rajongásából az író sokat visszavett (egy egész, ennek a rajongásnak a verbalizálására hivatott bekezdés kimaradt), [11] viszont gazdagabb háttérrel ruházta föl: az új változatban Margit szegény családból származik. (Anyja most is a korszak konform anyja, 343, 122.) Keményebb lett: beszédéből elmaradt a humor (318), néhány érzelemnyilvánítás („nem tudott szánakozás nélkül gondolni Kamuthynéra”, 343), az új Margit élesebben viszonyul a háborúpárti szónok Doby Ágneshez, és nem hímez többé keresztöltéssel az egyetemi órák alatt (319). Beszéde élesebb, tömörebb, határozottabb, ahogy a fenti, Kamuthynéval folytatott párbeszédből is láttuk. Ő vitapartner Elza számára, amikor a Tisza partján a szeretetről vitáznak: Dezsővel együtt ő érvel a szeretet parancsa, a személyekben megtestesülő szeretet mellett: „Ott sem mindenki csak magával törődik... [[...], 345.] Van, aki még az álarcát is odaadja, és megfullad inkább, csak hogy megmentsen valakit...” (345, 123.) Míg Elza számára a szeretet elvont, csupán a bajtársakért érzett felelősség, [12] Margit mutatja meg, hogy ebből a szeretetből a legalapvetőbb érzés, az anya iránti megértés marad ki, méghozzá a maga logikáját megsértve. [13] Végül is Margit a maga (ön)gúnyba rejtett cinizmusával, együttérzéseivel a női szerep megélhető változata az új korban, a humanizmus lehetséges védelme, szemben Elza lobogó, de terméketlen szabadságvágyával.

Ugyanilyen értékőrző szerepet tölt be Dezső: az új kor pozitív férfiszerepét. Ritka jelenség a tanulatlan férfiak között a maga humán műveltségével, mindemellett a férfias erények megtestesítője. Lovagias, „a frontról jött katona lakonikus felsőségével” áll ki a lányok mellett (336, 115). Már érett és tapasztalt katona, ismeri a harctér valóságát, s a Frontharcosok szónokáról ki meri mondani: „Tudna ő maguknak olyat mondani, hogy [inukba szállna a bátorság, és 335-336] elmenne a kedvük a frázisoktól” (335-336, 115; a második változatban már nem „elég agresszíve” mondja ezt, erre a külsődleges tekintélykeltésre itt már nincs szüksége). Átlát a hazafias propagandán („Ez is másképp beszélne, ha őszinte volna”, 336, 115; „ha majd frontharcos lesz, mint én, tudni fogja, hogy jelentkezni muszáj, szónokolni azonban teljesen fölösleges”, 335 → „ha majd frontharcos lesz, tudni fogja, hogy harcolni muszáj, de szónokokat hallgatni fölösleges”, 115 – a kevesebb szóban nagyobb határozottság rejlik). Mint látszik, a második változat Dezsője szintúgy rövidebb, tömörebb mondatokban beszél, akárcsak Margit; érettebb és tragikusabb. [14] Fontos mondatok kerültek át Elzától Dezsőhöz, pl. „Most úgy érzem – kezdte megint Elza –, hogy mi vagyunk az utolsó emberek a földön. [...] Hol az a palack?... És hol az a jövő?...” (349.) → „Most úgy érzem, Elza – mondta még lassan Dezső –, hogy mi vagyunk az utolsó emberek a földön. [...] Hol az a palack?... És hol az a jövő?...” (126). Bátor és lázadó: „Itthon is szépen eleshet az ember. – Kivált, ha szökevény vagy forradalmár. – Tiszta gyávaság, ha nem vagyunk mind azok!” (334, 113.) Oly nagyra becsüli a kultúrát, hogy az emberéletet sem sajnálná érte. [15] Intelligens, átlátja az untaugli Pogány szavaiban a hiú önsajnálatot, [16] sőt, pozitív programot ad, amely a kultúra megőrzését célozná: a rövidéletű férfiak helyett a nők és untauglik kötelessége volna a kultúra művelése, megőrzése. [17] Az értelmezés szempontjából oly fontos tiszaparti jelenetben ő az, aki Margittal együtt a szeretet parancsát védelmezi Elza pusztító elszántságával szemben. [18] Ő valóban képes a szeretetre, ő tervezi, hogy „majd megvédheti Elzát a veszélyben, ha megoszthatja vele meleg takaróit, a különböző szeretetadományokat, biztosíthatja neki a legjobb helyet a tunnelban, a legjobb rendszerű gázálcát [gázálarcát, 360]” (360, 137), s mint tudjuk, ő valóban képes volt meghalni a katonatársak iránti bajtársiasságból.

Elzáról azt kell mondanunk, amit Arany János Gertrudisról írt a Bánk bánról készült tanulmányában: Elza jelleme nem egészen érthető. Ábrázolása motiválatlan, mondhatni következetlen: több írói szándék és írói következetlenség kereszteződött benne. Minden bizonnyal eszményinek készült: színre lépését, mint a jó eposzi hősét, hosszan készítik elő, alakját előre bemutatják, magasztalják. Aztán a késleltetéssel felfokozott várakozásnak a megjelenő figura nem tud megfelelni: viselkedése, beszéde nem igazolja a verbális jellemzés magaslatait. Valahogy úgy, ahogy Gyöngyösi járt Wesselényi figurájával: megjelenése előtt agyba-főbe dicsérte, s a főhős a cselekvésben nem válik méltóvá a dicséretre. Elza oly magasra becsült tehetsége, verbálisan még hangsúlyozottabb robbanás-jellege [19] eleve motiválatlan volt, s a második változatban szűkült is: elmaradt az egyetemi leány-kör holdudvara, kimaradt a lánytársak között „a fiatal leány tehetségének és tudásának különös presztízse” (319, 100), csak Margitot és Dezsőt látjuk körülötte, egyébként pedig egy szellemi űrt, ami elválasztja a lánytársaktól, és elveszi tőle a kisugárzást. A kultúrához való viszonyának mélységét maga az író redukálta, aki a női kultúráról amúgy sem volt jó véleménnyel: „Milyen kultúra volt ez? Tökéletesen improduktív! [...] a régi műveltség emlékeinek egyszerű leírását és magyarázatát tartalmazták” (329, 109.) Ráadásul az első változat még megengedte, hogy Elzára ne vonatkozzék a kedvezőtlen ítélet, a második változat fogalmazása azonban sommás és kivételtelen:

Az egyetemi leánykör kultúrája „jelentőség nélküli, hagyományos játék” (330, 109). Azzal, hogy Elza ilyen silány szellemi kör legjobbja, eleve veszít nagyságából, ahogy Gyöngyösi Wesselényije: Zrínyi a maga hősét, a várvédő Zrínyit hősökkel vette körül, akik közül kiemelkedve a főhős még heroikusabbá válik, míg Wesselényi környezete csupán két-három kisszerű, alig jellemzett figurából áll, akik a főhős nagyságát inkább csökkentik, semhogy kiemelnék. Elzát (akárcsak Wesselényit) nem is látjuk olyan helyzetben, ahol a nagyságát, intelligenciáját, gondolkodása érettségét bizonyítaná: két lázadása kérdőjeleiről később szólunk. A beszélgetésekben csak ismereteivel (Aida, opera, Istenek alkonya, 334-335, 113-114; eszkatológia, 321, 102), de nem az intelligenciájával haladja meg társait, ráadásul az író a második változatban elveszi a lehetőséget, hogy a leánykörök szellemi életének hibáitól Elzát legalább részben mentesnek tekintsük:

A második változat még magányosabbá tette Elzát, elvéve a környezetre tett hatást, és a vagy félreértették megengedése helyett egyértelművé teszi, hogy Elza félreértette a kultúrát. Az író a humán műveltség utolsó letéteményeseként kívánja ábrázolni hősnőjét, de Elza viszonya a régi kultúrához improduktív és pusztító: elégeti oly magasra becsült jegyzeteit, és Dezsővel szemben, aki az emberéletek árán is óvná a kultúrát, kijelenti: „Föl kellene gyújtani a világ összes könyvtárait!” (332, 111.)

Elza az emberi viszonylatokat tekintve sem mutatkozik érettebbnek. Nem tud a három pozitív figura, anyja, Margit és Dezső fölé emelkedni. Anyjához állítólag bizalmas a viszonya, [20] de aggodalmát nem érti, s az a terhére van (123). Margit érvel az anyja mellett, s Margit mutatja meg, hogy e vonatkozásban Elza a saját értékrendjéhez is következetlen (l. 13. lábj.). Elza életidegen, arisztokratikus jelenség, [21] akinek szüksége van Margit gondoskodására, de azt nem becsüli; s bár ennek nyelvi kifejezése a második változatból kimaradt, a két lány viszonya nem változott. Dezsőt hősnek nevezi (341, 121), de értékeit nem ismeri föl és el, Dezső idegesíti, [22] az általa mondottakkal vitába száll, naivnak, önmaga utánzójának látja, lekisdezsőzi őt. [23] Lehet, hogy ez a viszony egy korábbi Elza-Dezső viszonylatra igaz lehetett, de a két változatban (különösen a másodikban) előttünk állóra nem. Ez az éretlenség akkor is kitűnik, ha a róla/általa hangoztatottakkal vetjük össze. Miután viták során utasította el élesen anyja aggódását, [24] azzal nyugtatja magát, hogy anyja nyugalmáért fogadja el a tanár kényelmesebb és biztonságosabb ajánlatát (365, 141), holott láttuk: eleve nem volt kedve „a kis Dezső kedvéért” föld alá bújni. Elszántan akar katona lenni, „sokkal őszintébben és komolyabban”, „mint az összes Doby Ágnesek”, de a fegyelmet nem tűri, amikor feljebbvalója szolgálatra rendeli anélkül, hogy anyjától elbúcsúzhatna, megsértődik. Állítólag tökéletes sportlady (396, 187), de hisztis gyerekként viselkedik, azért sem akar az új géppel megismerkedni, inkább kockára tenné a pilótára bízott életeket (372-373, 156-157). Mindezek az ellentmondások Elza jellemében valószínűleg nem az írói akaratnak, hanem az írói akarat kihagyásának termékei, akaratlan következetlenségek, alighanem pusztán abból, hogy ennek a jellemnek a regény születése idején nem volt előképe: az író, aki a nőtípusok közül csak a házicicát és a szüffrazsettet ismerte, nem tudott ellentmondásmentesen ábrázolni egy fiatal nőt, aki határozott, rátermett és éles, mint a jövőbeli lányok lesznek, nőies, visszafogott és vonzó, mint az akkori heteroszex lányok lesznek, egyúttal művelt, mint az akkori konzervatív úrilányok lesznek.

Az átdolgozás során Elza beszédéből kimaradt néhány melodramatikus rész (346, 124); a „hallgatag, büszke lány volt” jellemzés (318, 99); a neveltetéséről és anyjáról mondott emlékezés egy része (343-344, 122), és beszéde – akárcsak a többi szereplőé – pergőbb és határozottabb:

Egészében mégsem mondhatnánk, hogy Elza jelleme koherensebb vagy pozitívabb lett volna ezáltal. Mint láttuk, Elza műveltségének hitelességét és mélységét maga az író csökkentette, kisugárzása szűkült, s az író fontos mondatokat vett el tőle, és ruházott Dezsőre.

Elza jellemének legsúlyosabb ellentmondása azonban a szeretethez való viszony. A szeretetet a mű egésze úgy kezeli, mint a régi idők, régi szellemiség egyesekben fennmaradt értékét. Az író szavai szerint ezzel rendelkezik Kamuthyné és Dezső; Margit esetében az író törölte a regény szövegéből a Kamuthynéval való együttérzést, de megmaradt a viszony, hogy mindvégig érdeklődik felőle, segít neki, bátorítja; kimaradt Elza iránti rajongásának bekezdése, de megmaradt az Elzáról való gondoskodás, a fiatal pár ügyének fölkarolása. Sajátos, hogy a tökéletesnek, a régi értékek őrzőjének szánt Elza, ahogy a kultúra, úgy a szeretet kérdésében sem bizonyul olyan hű védelmezőnek, mint anyja, Margit és Dezső. Ő maga azt vallja, hogy az eleven életet többre becsüli a könyveknél és a tudománynál (344, 123); ám a valóságban nem látjuk, hogy konkrét személy iránt szeretetet érezne, s elvszerűen hiábavalónak tartja a szeretetet: „És egyáltalán lehet valakit ma még szeretni? Nem olyan időket élünk. Mindenki csak magával törődjön” (345, 123). Azt állítja magáról, hogy számára a szeretet a katonatársak életében való osztozás: „Ha bennem is van ez az ösztön [a szeretet]: hogy maradhatnék én akkor itthon, mikor ti mind mentek! Az anyámnak nincs más baja, engem félt és sirat. De tirátok ki tudja, mi vár!” (346, 124.) Ám a következőkben nem tart ki Dezső mellett (inkább elfogadja a kényelmesebb és biztonságosabb pilótaságot a tanár mellett), s Margit soha föl nem bukkan a gondolataiban, ha nem folytat vele éppen párbeszédet. A konkrét személyek iránti szeretet hiányát mentené és igazolná, ha látnánk a hősies elvont szeretetet a társak iránt. Ám Elza végső lázadása éppen nem ezt igazolja.

Elza végső lázadása éppoly problematikus, mint kis lázadása, a jegyzetek elégetése. A jegyzetek elpusztítása céltalan, kárt okozott a kultúrának, így értelmezte Dezső, s utóbb Elza is bánta („Már késő – bánta Elza”, 120; „megpróbálta komolyabban megmagyarázni gyermekesnek tűnő cselekedetét”, 331,111). A végső, nagy lázadás motiválása még inkább ellentmondásos. A regény szerint két ösztönző vihette erre: a társak iránti szeretet, amelyet Dezső halála fokozott föl, valamint a szabadságvágy. [25] De az átállás nem jól juttatja kifejezésre ezt a kettős ösztönzést: a megoldás, amit a regény tervezése során Babits a pilótáktól hallhatott, nem jó leképezése az örök harc problematikájának. Elza az átállással cserbenhagyja a maradék értékeket, jellemének egyetlen igazolását: az imént még csodálatosnak tartott tanárt a repülőben mint konkrét személyt és a társakat a fronton mint általánost.

A regénynek kétségtelenül ezen a részén dolgozott Babits a legtöbbet, ez változott a legerőteljesebben. Az első változatban Elza lázadása magánéleti indoklást kapott: a Dezső halála utáni kiürülés mellett (után?) „a Nagy Izgalom, a Valószínűtlen kaland”, „a kaland láza s a lázadás” (413; 417-418.) vezérli őt. Ez szűk, de releváns indoklás. A második változatban az indoklás sokrétűbb, de nem egyértelműbb. Az író a kaland izgalmát tudatosan emeli meg:

A Dezsőre való nosztalgikus emlékezés keserűséggel és indulattal telik meg:

Indulatait a nemzeti érzés („Elszórták a magyarokat, mint minden nemzetet, végig a fronton...”, 203) és a felelősségtől való megszabadulás fokozza („Elza most teljesen felelőtlennek érezte magát”, 204). A haza fogalma, amely (akárcsak a nemzet) eddig föl sem merült, most bukkan föl, meglehetősen előkészítetlenül, már a landolás után: „Ő maga hazaáruló... A haza mindennél szentebb... [...] A hazáért mindent föl kell áldozni... Igen, életet, szépséget, kultúrát, szeretetet, erkölcsöt, emberiességet, mindent!” (208); „Hirtelen szeretetet és szolidaritást érzett elhagyott világával” (209). A Schulbergért érzett felelősség is csak ekkor, megkésve jut eszébe: „Azt az öregembert is ő juttatta ide...” (208). Bár ez a megkésettség éretlenséget sugall, a kései érzelmek így is indokolják, hogy Elza itt követté válik: „Egy pillanatra úgy érezte, hogy ő egy egész világ egyetlen követe egy másik világban, két világ megértése rajta múlik” (209). Ám ettől az emelkedettebb szereptől, az elszántság és tudatosság tragikumától maga az író fosztja meg: [a haza mindennél szentebb gondolatai után] „De ő csak egy gyerek, egy leány, mit akarnak tőle!... Az anyjára gondolt, s egyszerre majdnem sírva fakadt” (208); [a két világ követe gondolatai után] „nyomban utána már sarokba állított gyermek volt, aki dacos mondatokat fogalmaz magában, szemébe vágni a hatalomnak” (209). Ezek nem a döntés antipódusai, ahogy az író szánta, ezek magának az írónak a tétovázásai, aki nem tudta eldönteni, melyik szerepben lássa főszereplőjét: lázadó hősnek vagy áldozatnak. Az író – elvéve tőle a döntés felelős tudatosságát s a következmények tudatos elviselését – a sorssal csak sodródó főszereplőjét nem tudta hőssé emelni.

Igaz, a kudarc is motiváltabb a második változatban. Itt a nyelvi kompetencia hiánya erősebb („Igen, ő értette a nyelvüket!”, 418 ; „Szeretett volna beszélni velük, odamondani nekik: igen, ő érti a nyelvüket!”, 209), és szembeötlőbb a megváltás-idea lehetetlensége: az író egyértelművé teszi, hogy a szavak különbségétől függetlenül ez ugyanolyan világ, mint amit elhagyott. [26]

Még így is erősen problematikus megoldás, hogy Elza, aki most már gondolt felelősségre, hazára, anyára, lekisdezsőzte a férfit, aki tényleg képes volt inkább meghalni, mint kezet emelni rokkant bajtársára, s akit most megrázott a férfi halála, az eszményinek, a régi eszmények, humanitás védelmezőjének tételezett Elza ellenállás nélkül indul vissza Magyarországra, hogy a régóta emlegetett bombákat most a valóságban is leszórja szülővárosára. Nem a „nemzet” fogalmához való hűséget kérheti rajta számon az olvasó, hanem a társak iránti lojalitást, bajtársiasságot, a humanista eszményekhez való hűséget, amelynek védelmére szerepe és szavai szerint hivatott. Így Elza alakja problematikus, és a második változatban ugyan sokrétűbb, de még problematikusabb lett.

A világ teremtése sem maradt változatlan. Csak vázlatosan tekintve a b és a b_v viszonyát, az egykori novella erősen áttételeződött. Elvesztette a mindentudó elbeszélőt, és bonyolult narrációkon szűrődik át: a regényt mesélő író elbeszélésén, Schulberg tolmácsolásán, a riporter – elfogultnak nyilvánított – összefoglalásán, sőt, ez itt most fordítás, tehát még egy nyelvi áttételeződést is feltételez. Legfontosabb változása, hogy itt a tudós története megkapja befejezését: az alkotó átjut a maga alkotta bolygóra, és módja nyílik megfigyelni a bolygólakók sorsát, mielőtt meghalna.

Azzal, hogy a két mű egymásba illeszkedett, párhuzamosságok teremtődtek a két mű szereplői, Schulberg és a tudós, Elza és Marianne, Vermes és a százados között. Schulberget kezdettől izgatta a történet mint teremtés és mint tudós sors. Végül is ő érdemli ki, hogy lássa az alkotót, és igazolja a teremtést.

A b_v azonban nem önálló betétként illeszkedett bele az a_v-be, hanem nyomdailag is elkülönített jegyzetek (x) formájában, amelyekben egy elbeszélő kapcsolatba lép az olvasóval, mintegy tárgyiasítva, elidegenítve a regényt, időről időre kizökkentve az olvasót a regény világából, az azonosulásból. Az x részek szerepe pedig hatalmas. Ezekben a regény egyedi világa a teremtett kis bolygók számával arányosan kiterjed és megsokszorozódik: „a végtelen sorozat Kis Földek” létezése a nagyságrendeket is megsokszorozza, akárcsak az egymásnak fordított tükrök rendszere, ez pedig az örök harcot galaktikus méretűvé növeli. Mondhatjuk, az x itt nem összeadandóként, még csak nem is szorzóként, hanem hatványként viselkedik: (a_v+b_v)^x. A b_v filozófikus mélységet, homályt adott a Fekete olvasónak, az a_v befejezést és aktualizálást A világ teremtésének, a Jegyzetek (x) pedig egyetemessé alakította a művet.

A tanulmány a

„Látni, teremteni kell”. Sipos Lajos 70. születésnapjára

(szerk. Fráter Zoltán, Fűzfa Balázs, Szabó b. István, Szombathely,

Savaria University Press, 2009. 154-166.)

c. kötet számára készült

[1] Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom , s.a.r. buda Attila, Bp., Magyar Könyvklub, 2002 (babits Mihály Műveinek Kritikai Kiadása. Regényei, 3). A sorozatot Sipos Lajos szerkeszti. Idézeteim ebből a kiadásból valók, ám azokat a mai helyesírás szabályai szerint közlöm, tartva magam az Irodalmi szövegek kritikai kiadása szabályzatához, mely szerint 1800 utáni szöveg esetében az eredeti helyesírás megőrzése nem szükséges.

[2] A Kazohínia című regény 1936-ban készült el. Az utópisztikus-szatirikus regény nagy vitákat váltott ki, és cenzúrázatlanul csak 1946-ban jelenhetett meg. Átdolgozott, ill. bővített kiadásai: Gulliver utazása Kazohíniába, Bp., [1941]; Utazás Kazohíniában, Bp., 1946.

[3] Végnapok. Apokaliptikai novella = Regényes képletek, III, Pest, 1847. 1-124.

[4] „Mégis az élet folyt tovább, s nem kell hinni, hogy külsőségeiben különösebben megváltozott volna ahhoz képest, amilyen akár e mesés békeévek vagy régibb, rövidebb háborúk, pl. az 1914-18-iki ún. ››világháború‹‹ alatt is lehetett. A kívülálló szemlélő alig vett volna észre ily változást. [...] A társadalom formái és rétegzettsége, a városok szellemi arca nagyjában a régi maradt” (7, 239).

[5] „A szellemi felsőség hódolt a világi előtt, mint mindig, de rossz lelkiismerettel és fenntartásokkal, mint mindig” (71, 298).

[6] Csak példaként: „ Nem bízol bennem? Lestoppolod az ígéretemet? Szaladsz mindjárt, anyámnak jelenteni? – Csak nem sajnálod tőle ezt a kis örömet?” (348.) → „Olyan sürgős? – Ne sajnáld ezt tőle.” (124.)

[7] „a harctér minden réme, szenvedések, csúnyaságok, halál” → „a harctér minden réme”; „talán nem is látom többet” → „nem is látom többet”; „napról napra az aggódás” → „neki a szenvedés, nekem az aggódás” (311, 83).

[8] „Ha én elbúcsúzok valamitől, alaposan és végképp elbúcsúzok” → „Ha én egyszer elbúcsúzok valamitől...” (331, 110); „Csúnyaság volna tőled visszautasítani” → „Gondolj a szüleidre” (364, 140).

[9] Pl. Elza kifakadásából a könyvekről: „csupa út és kilátás, és mégis reménytelen!... Mint a rab, aki nagy ablakok előtt áll, és rácsos üvegen nézi a világot... Kimenni, kitörni innen, akárhova, messze! és aztán meghalni!” (321.) Elza és Dezső párbeszédéből: „És akkor én halott ember leszek. – Én is nemsokára halott leány: ha engem is visznek... Együtt kellene mennünk, Dezső... jó lenne, ha együtt mehetnénk... Akkor is halál lenne? – kérdezte Elza kacéran” (346). A 124-en csak ennyi: „Mind a kettőjüknek egyszerre támadt ugyanaz a gondolata.” Elza felkiáltásából: „Dezső egészen más! Ő olyan okos és annyira szellemi érdeklődésű, mintha csak lány volna. Vele lehet a régi dolgokról beszélni. Nem hideg, tudományos tárgyilagossággal. De elkeseredett vággyal és lázadással! Ha mi együtt lennénk a fronton: a front dacolna és emlékezne!” (346.) Ehelyett a 124-en: „akinek a gyerekét nem sajnálom a frontra.”

[10] „A 19. század büszkén hirdette demokráciáját, mely alig volt egyéb léha alkotmányosdi játéknál” (82).

[11] Elza „mogorván válaszol: mit bánja Margit, hogy ő hova jusson! S terjedhet-e ennyire a baráti gondoskodás? – Ha nem volnál a barátnőm, akkor is törődnék veled – mondta Margit egy kissé sértődve, mert ha ő nem volt is olyan nagy tudós, mint Elza, azért tudta tisztelni, amit Elza képviselt, tudást és szellemet, dacot és emlékezést!... és rajongani Elzáért, aki képviselte! Elza meg is szégyellte magát e rajongás előtt” (347, 125).

[12] „[A szeretet ösztöne] [...] ha bennem is megvan ez az ösztön: hogy maradhatnék én akkor itthon, mikor ti mind mentek! Az anyámnak nincs más baja, engem félt és sirat. De tirátok, ki tudja, mi vár!” (346, 124.)

[13] „Szóval teneked mások fájnak. S az nem fáj, amit az édesanyád áll ki teérted?” (333, 112.)

[14] [A harctérről] „Az ugyan ››nagy és komoly‹‹! Piszok és unalom!” (339.) → „Ahogy az cselekvés! Ülni a sárban, és várni, hogy az ember megdögöljön” (118).

[15] [az operáról] „Így halnak a legremekebb dolgok. Én, komolyan, nem is azt bánom, hogy mi pusztulunk, hogy minket visznek és elesünk: az ember olcsó!” (335, 114.)

[16] „Dobja a fenébe a hiúságát! Mit panaszkodik? Szégyellje magát ezek előtt a lányok előtt, akik nemsokára bevonulnak!” (340, 119.)

[17] „Nekünk nincs időnk semmit alkotni vagy megőrizni. [...] Maga előtt [esetleg, 340] egy hosszú élet áll... [[...], 340.] Magának valami nagy dolgot kellene csinálni...” (340, 119.) „Ha az egész világon senki sem volna már, akit ez érdekelne, [...] és maga volna az egyetlen, aki csak sejtene is ilyesmihez, és magának is már csak egy napja volna, hogy ezzel foglalkozzon: akkor is, azon az egyetlen napon is, magának, Elza, ki kellene tartani, mint egy hősnek!” (341, 120.)

[18] „Soha olyan idealista szelídséggel nem csüggött a családi érzelmeken, mint mióta a frontot megjárta. – Hiába csináltak gyilkos masinát belőlünk! – kiáltotta a régi korokból öröklött, ártalmatlanná csiszolódott frázissal. – Az emberbe bele van oltva a szeretet ösztöne!” (345.) → „Idealista szelídséggel csüggött a családi érzelmeken. – Hiába csináltak gyilkos masinát belőlünk! – ismételte az ósdi szólamot. – Az emberbe bele van oltva a szeretet ösztöne!” (123.)

[19] „Ilyen szenzáció volt Elza” (330) → „Ilyen robbanás volt Elza” (109).

[20] „néha odahajtotta anyjához a fejét”, 300, 73.

[21] „Elza csakugyan megszokta, hogy a praktikus dolgokban vezessék”, 347, 125.

[22] „Naivsága és egyszerűsége valósággal idegesítette. [...] kifakadásai [...] többnyire a saját szavait és nézeteit visszhangozták”, 355, 132.

[23] Miközben Dezső arról ábrándozik, hogyan fogja önmaga feláldozásával megkönnyíteni Elza harctéri életét, ő azt kérdezi magától: „bújjon le a föld alá a kis Dezső kedvéért?” (360, 137.)

[24] „Mit [Mért [332] aggódik értem? [...] Aggódjon, majd ha a harctéren leszek! [...] Most újra akarja kezdeni énértem. Ez anakronizmus. Nem nyugszik bele, hogy a gyermekeket oda kell adni... – Benned él. – Látod, ez az, ami megnehezíti az én dolgomat [, Margitkám [332]]! Nekem elég a magam életét vinni a frontra”, 332, 111; „Szóval teneked mások fájnak. S az nem fáj, amit az édesanyád áll ki teérted? – Nem akarom, hogy fájjon! Szabad akarok lenni!” (333, 112.)

[25] „Innen csak menekülni érdemes, ahova még lehet: könyvekbe, régiségbe vagy a levegőbe! A tiszta és szabad levegőbe, egypár bombával, amit úgy dobnék a földre, mint megvetésemet” (322, 103); „több szépségre és szabadságra vágyom, mint amit ebben az undok korban találhatok” (344, 123).

[26] „A haját szél borzolta, éppen olyan szél, mint amilyenben otthon kócoskodott, a repülőtéren, és ezek az emberek is éppen olyan formájúak voltak, a föld színét utánzó egyenruhájukban, mint az otthoniak... A Kor nem ismert megkülönböztető köntöst és jelvényeket. Ellenség és barát egyformák voltak, mint a házak, mint minden. A háború nemzetközivé mázolta a világot. Az embereket csak a szavak különböztették meg; a bálványok, akiknek áldoztak” (209-210).