Bajzafi Ferenc: A tréner

Bajzafi Ferenc, A tréner,

Új Galaxis 12, 2008/2. 10-13.

A cím legalább olyan tömör és lényegre törő, mint a novella maga: ez egyúttal a narrátor és a főszereplő megnevezése is.

A szerző az egyik legritkább és legkülönösebb elbeszélői módot, az egyes szám második személyű elbeszélést választja. A novella maga egy valószínűsíthető párbeszéd egyik fele, amely szigorú edzői utasítások formájában vázolja a cselekményt, és a versenyző megszólításával bevonja az olvasót.

A versenyről a szerző rafinált lassúsággal adagolja az információt: egy olyan sport képét bontja ki, amely túlmutat az extremitáson is, hiszen itt a halál nem csak esetleges, de szerves része a versenynek. A szerző borzongat és elborzaszt a vérengző verseny egyre bizarrabb részleteivel, és köszönhetően a választott különleges elbeszélői módnak, mélyen érinti meg az olvasót, hiszen személyessé teszi az egyes szám második személyű megszólítással.

Az egyetlen „szereplő”, ha lehet egyáltalán így nevezni: a tréner. Az ő jelleméről kijelentései alapján alkothatunk képet. Szakmája kiválósága, végtelenül precíz, érzelemmentes és gyakorlatias – olyannyira, hogy az már kegyetlenségnek minősíthető. Versenyzőjét nem ismeri, de a képességeit tudja betéve, s tudja, hogy harmadikként végez – hiszen erről így egyeztek meg.

Végtelenül korrupt és embertelen világ tárul az olvasó elé, miközben elborzadva teszi fel magának a kérdést: vajon valóban efelé tart a sport?

Az illusztráció nagyszerűen illeszkedik a mű hangulatához, ugyanakkor illusztrátori fricska is, hiszen a lehető legtökéletesebb spoiler, de ez csak azután tűnik fel az olvasónak, hogy a novella végére ért.

Szilágyi Ágnes