Cs. Szabó Sándor: Ellenérdek

Cs. Szabó Sándor [Taylor A. Crabe], Ellenérdek,

Ellenérdek, szerk. Nemes István,

Debrecen, Cherubion Kft., 2007 (Cherubion Science Fiction, 35).

A regény címe az emberi világgal ellentétes világra utal, illetve arra, hogy a megszokott regényekkel ellentétben ez a mű nem az embereket állítja középpontba. Az idegen civilizációt belülről, egy űrlény szemszögéből látjuk. Az „ellenérdek” tehát az emberi faj irányában fejez ki ellentétet, holott a két faj csak kevés tulajdonságban különbözik egymástól.

A regény keletkezésének társadalmi hátterében a világunkban egyre erősebb két jelenség: az ésszerűségre való törekvés és az érzelmek felületessége állhat. Az írót ugyanakkor érdekli az is, hogy egy idegen faj számára mi, emberek milyen furcsa tulajdonságokkal rendelkezünk. Az író feladata azonban nehéz, hiszen egy nem emberi civilizációt kíván ábrázolni teljes természetességgel. Az ember azonban csak ember módra képes gondolkodni, így az elképzelt világ az embernek megszokott elemeket tartalmaz. A regény által bemutatott faj emberi tulajdonságokkal rendelkezik néhány külső tulajdonságot leszámítva. Az író így teszi lehetővé azt, hogy fiktív világának szereplőivel azonosulni tudjunk.

A cselekmény a tnop állam működésének rejtelmeibe kalauzolja el az olvasót. Megismerjük a fajra jellemző tulajdonságokat, társadalmuk felépítését és más fajok iránti viselkedésüket. Az ember világánál sokkal keményebb világgal találkozunk, melyben az egyén teljes mértékben a felsőbb hatalom kezében van, még a gondolatok szintjén is. Az egyén ebben a világban kizárólag az államot szolgálja. Az író mondanivalója talán az, hogy ahhoz, hogy egy jól működő állam fennmaradhasson, nem elég egy intézmény, amely a hatalmat birtokolja, szükségesek a folyamatos ellenőrzést végző szervek, melyek képzett titkos ügynököket alkalmaznak. Nyomasztó egy ilyen regényvilág, melyben az író azt feszegeti, hogy az ellenőrzésnek van-e határa? Milyen mértékben van joga a felső hatalomnak az egyén életét irányítani? Mit okoz az egyén életében ez a fajta kiszolgáltatott lét?

A cselekmény Pnak életének történéseit követi végig. A hőst különböző – szerelmi és ügynöki – kalandok után végül a teljes érzelmi kiüresedés várja. A mellékkonfliktusok (pl. szerelmi kalandok) segítségével készíti elő az író a főkonfliktus kirobbanását. Ahhoz, hogy tisztán lássuk a tnop állam és az agyszerver közötti viszonyt, a tnopok más élőlényekkel való kapcsolatait, egy olyan főhős szükséges, aki valamilyen szinten beavatott a hatalmak működési mechanizmusaiba. A mellékkonfliktusok tehát inkább csak Pnak életében történő események, míg a főkonfliktus az egész Tnop állam életére kihat.

A regény környezete egy Föld-szerű bolygó, a mi világunk elemeivel. Fantasztikus jellegét a nem (csak) emberi lények, a technikailag fejlett eszközök (gömbfürkész, agyszonda) és a társadalmi berendezkedés nem megszokott volta adja. A külvilág leírása nem mindig elegendő ahhoz, hogy az olvasó tisztán el tudja képzelni a környezetet. A cselekmény végén az összecsapások, háborús állapotok leírása kusza, néhol követhetetlen egy olyan olvasó számára, aki esetleg először találkozik futurisztikus járművek működésével. A statikus leírások azonban követhetők, hiszen a mi valós világunk elemeivel találkozunk (tenger, eső, holdak, autó stb.).

A cselekmény időtartama nem tisztázott, az olvasó időérzékére van hagyva. A regény szerkesztése filmszerű, a cselekmény elemei majdhogynem lineárisan követik egymást. A linearitást néhol a történések egyidejűsége megszakítja, néhol pedig nem tudni, hogy az időben éppen hol járunk. A regény elején és végén a két bűnöző tnop megjelenése megzavarja a szerkesztés menetét, hiszen a két tnop a regény elején meghal, míg a végén a főhős velük kerül házastársi viszonyba.

A regény jellemeiről nem sok információnk van, a szőrős, bundás, csőrrel és fogakkal rendelkező, kloakás, furcsa lényeket a célszerűség motiválja. A zavart az emberi szereplő, Nina fokozza, aki teljes meggyőződéssel él tnopként. Az ő megjelenése szükséges ahhoz, hogy az író egy olyan világot ábrázolhasson, amelyben a teljes tudatmódosítás és agymosás lehetséges. Nina segítségével hasonlítja össze az író a tnopokat az emberi fajjal. Pnak az a szereplő, aki ügynökként több szabályt szeghet meg, mint társai. Érzelmi kitörései a célszerűség ideológiáját nem veszik figyelembe, így kérdőjeleződik meg a fiktív társadalom stabilitása.

A szereplők jellemzése felületes, nagyobb hangsúlyt kap a főhős. Őt tettei és gondolatai kapcsán ismerjük meg fokozatosan a regény cselekménye során. Bonyolult érzelmek nem jellemzők a szereplőkre, a főhősre sem, ugyanis a környezet, amelyben élnek, egyfajta érzelemmentességet vált ki. Az elbeszélő ezt az állapotot a rövid, tömör és egyszerű mondatokkal érzékelteti, pl. „Érezte, hogy valami bizseregni kezd a kloákája környékén. Meglepődött egy kicsit, de nem ezen, hanem azon, hogy nem is zavarta.” Vagy pl. „Pnak gerincéből eltűnt a melegség. Kipattintotta az összes karmát, s megmutatta a szomszédnak.” A főhős jelleme nem fejlődik a regény során, nincs is rá lehetősége, hiszen a mű belső világában a vezérlő elv a „célszerűség”, amelynek a főhős (érzelmi okokból történő támadását kivéve) végig eleget tesz. Ez az irányító elv az agyszerver nevű ellenőrző központból indul a regény belső világában, melyet a szereplők mint összetartó ideológiát megtartanak egészen a bonyodalomig.

A regény elbeszélője nem mindentudó, csak annyit tud, amennyi a főhős közvetlen környezetében zajlik. A narrátor szinte egybeolvad a főhőssel. Az író úgy teszi mozgalmassá és élőve az elbeszélést, hogy a főhős gondolatai és érzései, illetve a cselekvései narrációi között ugrál. Az érthetőség végett kénytelen információkat megosztani az olvasóval leíró módban is, hiszen a környezet, a technikai eszközök és a háborús helyzetek ezt kívánják meg. A regény végén változik a narráció szemszöge. Az egymással szemben harcoló felek között hirtelen filmszerű vágásokkal vált a cselekmény helyszínt, illetve szereplőket (Gnokz Igazságegysége, Rosine irányító). A folyamatos elbeszélést néhány fejezet elején vagy végén rövid kurzívval szedett párbeszéd, illetve információközlés szakítja meg. Legtöbbször ezekben a párbeszédekben a főhős a Felügyelet agyszerverével társalog. A regény elbeszélésmódjára jellemző a sok párbeszéd, amelyek a történet kezdetétől fogva a fiktív környezet leírását segítik. A párbeszédek rövidek (egy-két mondat), a felek közötti dinamikus váltások. A hosszabb monológok inkább a háborús helyzetekről tudósítanak. A szereplők egyneműek, ezért beszédük jellege nem igazán különbözik, az esetleges különbségeket a hierarchikus viszonyok határozzák csak meg.

Az író saját nyelve a mi megszokott világunk köznyelve. Teljesen természetesen módon fogalmazza meg egy számunkra ismeretlen világ működéseit. A technikai és társadalmi fogalmak kifejezéséhez használt új szavak már a regény legelején – magyarázat nélkül – megjelennek. Az olvasó így azt érezheti, hogy egy már kész, működő világ eseményeibe csöppent bele. Az új fogalmak szép lassan nyernek teljes értelmet a regény során, ilyen pl. az „agyszerver”, az „agyszonda”. Az elbeszélő ritkán segít megmagyarázni az eseményeket, az új fogalmakat. Az olvasó kénytelen a képzeletére hagyatkozni a cselekmény közben felbukkanó újdonságok esetén.

A regény kritika egy olyan világról, amelyben a hatalom uralma olyannyira meghatározó, hogy az azt fenntartó egyének robotszerűvé válnak. Az „agyszerver” agymosó képessége, az ügynökök manipuláló ereje olyan világot generál, amelyben az érzelmeknek egyáltalán nincs helyük. Az írónak talán ez az üzenete regényével: az ilyesfajta életmód elkerülésére hívja fel a figyelmet egy nem emberi fajnak az emberhez hasonló társadalmát leírva.

Podmaniczky Dorottya