GÖDRI Botond: Osiris fiai

Gödri Botond, Osiris fiai,

Sopron, Novum Publishing Kft, 2012. 232 l.

Gödri Botond leginkább íróasztala fiókjának írta munkáit egészen 2008-ig, amikor megjelent első írása A varázsvonal címmel. Az Osiris fiai a második regénye, melyet a nagyközönség 2012 óta élvezhet – vagy nem.

A szereplőjelölő cím előrevetíti, hogy egynél több főszereplővel lesz dolgunk, akik vélhetően különlegesebbek, mint társaik. A hátoldalon lévő ismertetőben elhangzó foglalkozások hétköznapivá teszik ezeket a szereplőket (útépítő munkás, kristályvízkereső). Ez az ismertető viszont nem a legszerencsésebb: sajnos miatta hamar lehet következtetni arra, hogy mi köze van a jármű bizarr utasaihoz a két emberszerű lénynek.

A mű témáját tekintve a science-nek és a fiction-nek is eleget tesz. A szerző által konstruált tudományosan futurisztikus világ összetett, szerepe van benne a biológiának és a fizikának egyaránt. Talán növelte volna a regény esztétikai minőségét, ha a biológiai elemek dominanciája helyett az író több ötletet merített volna a fizika világából.

Az Osiris fiai teljesen eltávolodik a jelen kortól időben és térben egyaránt, ezért nem érdemes a jelenhez viszonyítani. Az emberiség jövője és továbbfejlődése az egyik mozgatórugója a történetnek, de mély mondanivaló és tanulság megfogalmazása helyett inkább kalandok sorozatát tárja az olvasó elé.

A cselekmény tempója egyenetlen, hiszen a bevezetés után a bonyodalom során felgyorsulnak az események, de ezt is megtöri a szerző az indokolatlanul hosszú epizódokkal, amelyekből három is következik egymás után. Ezzel a mű nem fedi le a felállított feszültségívet. Az epizódok irreális arányban vannak a cselekmény fő szálával, mely sokat levon az olvasói élményből. Láthatóan a szerzőben régebb óta élt a történet ezen része, és a regény kiadásának fő célja volt, hogy az olvasóközönséget is megismertesse fikciójával. Az epizódokban a narrátor átvette a szót a szereplőktől: a részletes, elsőre nehezen értelmezhető leíró részek dominálnak.

Ugyan az epizódban releváns információkat tudunk meg a környezetről, viszont megismerkedünk több új - hasonlóan fura nevű (pl. Orrjon, Mitric, Sekilderis) – szereplővel, ám az ő kalandjaiknak részletes ismeretét nem érzi az olvasó szükségesnek. Ismertetni lehetett volna rövidebb terjedelemben is a történet ezen előzményeit, vagy szerencsésebb lett volna külön novellaként, esetleg egy trilóga első elemeként megjelentetni.

A befejezés sem fedi le a feszültség ívét: egy nem várt szerelmi szál kerül előtérbe. A szerelem beteljesedése indokolt lett volna a tündér megmagyarázhatatlan visszautasítása után, de nem azt olvassuk, amit várnánk: a lány azzal a céllal keresi fel a főszereplőt, hogy megölje őt, végül Antea, a lány hal meg.

A szereplők neve nem lesz az olvasók kedvence, de a regény végére meg lehet szokni őket: Akrisios Abasgenor és Proitos Argoskritor. Akris a száműzött útépítő – aki száműzése után is megmagyarázhatatlan okok miatt építette az utat tovább – a kevésbé megfontolt a testvérek közül. Proit karaktere a domináns, viszont főszereplő létére az ő jelleme is kibontatlan maradt.

A mű végkicsengését és megítélését negatív irányba alakítja a főszereplők meglehetősen méltatlan halála: Akris összezsugorodása és Proit párnák közti csendes elmúlása. Találóbb és a cím sugallatát jobban követő befejezés lett volna, ha a két hétköznapi, száműzött, emberszerű lény önfeláldozóan menti meg bolygóját a becsapódó meteortól, mely után felmagasztosultak volna. Ehelyett haláluk után egy tábla emlékezik meg létezésükről, értelmezhetetlenül és logikátlanul, hiszen egy lény sem szimpatizált velük a történet során, illetve rajtuk – és a mindentudó szerzőn – kívül senki nem ismerte történetüket.

A regény esetében igazán indokolt lett volna lektor-szerkesztő alkalmazása a szemet szúró hibák és az úgynevezett „írói vakság” jelensége miatt (pl. egyszer burának, máskor búrának írja a közigazgatási egységet, amelyben a szereplők élnek; néhol jelen-múlt idő vagy alany-állítmány helytelen egyeztetése is előfordul).

Összességében az Osiris fiai jó ötlet által inspirált regény, amelynek kitalált világa egyedi, viszont megvalósulásában nem érte el a kívánt célt. Az az érzés támad időnként az olvasóban, hogy szakszerű kifejtés hiányában az író saját maga szórakoztatására szán néhány részletet. Céljai között szerepelhetett emellett a megbotránkoztatás is, ennek eszközei a gusztustalan leíró részek és a trágár nyelvhasználat. Abban biztosak lehetünk, hogy sokáig emlékezetünkben fogjuk tárolni ezt az űrbéli kalandregényt.

Matus Rajmund