NOVÁK Andor: Armageddon teória

Novák Andor, Armageddon teória,

Budapest, Álomgyár, 2013.

Novák Andor bemutatkozó regénye, az Armageddon teória a jellemzően ismeretlen, elsőkönyves írókat patronáló Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg. A kiadó céljai között szerepel, hogy a self-publishing, vagyis a magánkiadás rendszerén keresztül tegyék lehetővé bárki számára, hogy írásuk kéziratos formából a boltok polcaira kerülhessen. A fiatal szerző regénye, akinek írásai – saját definíciója szerint – „a dráma, az intelligencia és a horror egyvelege”, is így juthatott el az olvasókhoz.

A Szibériában játszódó történet – mint azt az egyébként meglehetősen igényes borító is előrevetíti – 2057-ben játszódik, egy olyan világban, amelyben a nagy polgárháború 2040 óta tart, az utcákon elhelyezett pszi-automatákból bárki tudatmódosítókhoz juthat, és még megtalálhatóak az egykori Egységes Európai Médiahivatal propaganda-hangszóróinak maradványai. Ebben a környezetben helyezi el a könyv főhőseit, a 29 éves szökevény Antont, a „polgármestert”, valamint „az eminenciást.” A tulajdonképpeni cselekmény e három szereplő körül zajlik, de gyakran jutnak szóhoz mellékszereplők is, egyéb narratív betoldásokkal.

Az elbeszélés módja már a regény elején kérdésessé válik. Az egyes szám első személyű narratíva gyakorta csap át moralizáló belső monológokba, melyek során a szereplők képesek akár a golyózápor közepette is az emberi kegyetlenségről és annak mibenlétéről merengeni, olyan megfigyelésekkel alátámasztva, amelyek azt sugallják: a szerző mindezt évtizedek távolából, de legalábbis egyfajta leülepedett bölcsesség szűrőjén át láttatja. Nem így van. Ezek a részek jellemzően az egyes szereplők haláláig tartanak.

Az írói közlés másik kérdéses pontját azok a jelenetek alkotják, amikor a mellékszereplők kezdenek mesélni a nagy polgárháború korábbi eseményeiről. Ilyenkor az elbeszélés egyes szám harmadik személyre vált, és nem egyszer olyan dolgokat közöl, amiről a történet előadójának a legcsekélyebb fogalma sem lehet. Ilyenek például az atomfegyver áldozatainak utolsó gondolatai vagy a férjét megcsaló feleség egyéni tragédiája abban a részben, amikor egy tudós Jakutföld pusztulásáról mesél.

A világban zajló háborús konfliktus felvetése ugyan érdekes, kidolgozottsága azonban meglehetősen hiányos. A szemben álló felek motivációi homályosak, nemigen lépik át a 142. oldalon megfogalmazott érvet: „Egyetlen embert sem akarunk életben látni, aki nem a mi eszméink szerint dolgozik a jövőn.” Annak érzékeltetése pedig, hogy ez a háború mintegy 40 évvel az általunk ismert világ után zajlik, szinte teljes egészében hiányzik. A megváltozott geopolitikai viszonyoktól eltekintve ez a történet akár napjainkban is játszódhatna. A haditechnika példának okáért ennyi idő alatt jottányit sem változott. A küzdő felek pisztolyokkal, gépfegyverekkel, páncélöklökkel, aknákkal és gránátokkal igyekeznek megsemmisíteni egymást, a csodafegyver pedig még mindig az atombomba (noha egy alkalommal van homályos utalás arra, hogy bizonyos harci egységeknél akadnak elektromos fegyverek). A járművek továbbra is benzin alapúak, változás ebben sem mutatkozott. A történetben szerepel például katonai terepjáró, tank, helikopter, illetve egy vonat is. A szerző ezeknek rigorózus pontossággal közli a típusait is, így elég jól utánkereshetőek. (Ott van például a PAK-DE szuperszónikus nehézbombázó, az An-2-es repülő, a Kamov Ka-54-es helikopter, valamint a TOS-A1 tank.) A kommunikáció leggyorsabb módja pedig még mindig a telefon. Technikai fejlődésről ebben a jövőképben tehát aligha beszélhetünk. Az egyetlen érdemi változás a kiválasztott, megfelelő fizikummal rendelkező emberekből biomechanikus úton átalakított, feljavított Újkatonák megjelenése, akiket a szerző aztán következetesen robotnak titulál.

Novák Andor gyakorta a történések nyelvi valóságával sem találja a közös hangot. Gyakori a stílustörés, az indokolatlan szlenghasználat, jellemző tautológia. Egy helyütt például 3 lapon belül 11 alkalommal (egy lapon ötször) használja a barbár szót egy figura jelölésére, az atomrobbanás leírásakor pedig találunk apokaliptikus lángolást (27.), apokaliptikus vihart (28.) valamint apokaliptikus fergeteget (29.) is.

Mindezek önmagukban sem teszik könnyen feldolgozható olvasmánnyá Novák Andor könyvét, ám van egy olyan probléma, amely még az oly jellemző didaktikusságán is túltesz, és ami egyáltalán nem ösztönöz arra, hogy ezt a művet egyhamar újra (vagy hogy egyáltalán) leemeljem a könyvespolcról, ez pedig a regény öncélú, hatásvadász, minden mögöttes tartalom, értelem és cél nélküli, naturalisztikus és perverz brutalitása. Legyen szó akár arról, milyen mélységbe menően ábrázolja a létező öngyilkossági formák lehető legfájdalmasabbikát (miért is?), arról, hogyan veri szét egy tudományos munkatárs saját kezűleg egy 6-7 éves szőke kislány agyacskáját egy baltával (miért is?), vagy arról, hogy egy 205 oldalas könyv egytizede, mintegy 20 oldal gyakorlatilag pusztán egy perverz kéjgyilkos tobzódása. A lehető legrészletesebben mutatja be, hogyan éli ki beteges vágyait a szereplő egy saját bevallása szerint – idézem – „biszexuális, szodomista, szkatofilista, zoofilista, mazochista, efebofilista, gerantofilista” 17 éves prostituálton. Az, hogy a regény cselekményéhez mindennek semmi, de semmi köze, arra enged következtetni, hogy a szerző valamit talán kiélt ezekkel a jelenetekkel. Sajnálatos, hogy még polgárpukkasztásként vagy feszültségkeltő elemként sem működik. Az emberben egyetlen gondolatot vált ki: „Miért is olvasom én ezt?”

Az Armageddon teória egy ígéretes ötlet látványos derékba törése. Írói ujjgyakorlat az internet legsötétebb mélységeiben tobzódó gyilokpornó-fanclubok írásainak érzetével megfűszerezve. Nem túl nagy veszteség, ha az ember nem tudhatja magánkönyvtári példányai között.

De az integrált áramkörökből álló agy a borítón, az szép.

Orosz Gergely