Kódai Richárd: A mélység felett

Új Galaxis 15 (Utópia 1), 2009/2. 4-21.

Kódai Richárd A mélység felett című novellája voltaképp társadalomkritikába oltott időutazás-történet, amelynek problematikája az egyén szabadságának mértékét és a történelemre való hatását is boncolgatja. Vajon egy egyenlet negatív tényezőjének lenni kiváltság vagy átok? Az állam hatáskörének vonalát hol kellene meghúzni?

A novella kezdésként egy lebegő férfi alakjának sziluettjét vetíti elénk, aki küzd a mélység ellen, ami el akarja nyelni. Felmerül a kérdés, hogy van-e értelme kitartani és tovább harcolni, vagy az egyén tetteinek nincs igazi hatása az események sorozatának kibontakozására, és minden erőfeszítés hiábavaló. Ennek a bevezető résznek az emelkedett stílusa megragadja az olvasót, s a meglebegtetett „főgonosz”, az Időhatóság intézménye is egy érdekes és izgalmas elemekkel operáló sztorit vetít az olvasó elé.

Ezután megismerjük hősünket közelebbről; az általa elmesélt történések a kezdő képsorhoz, tehát a tulajdonképpeni végkifejlethez vezetnek. Főszereplőnk átlagos ember, semmi különleges nem történik életében, egy nap azonban észrevesz valami furcsaságot, és elkezd figyelni. Az idő nem megfelelő ütemben telik az emberek életében, mintha valaki mindig lecsippentene egy kicsit belőle, ezért minden sokkal rövidebbnek tűnik. Itt az emberek egyik legnagyobb félelme (hogy kifutnak az időből) szó szerint bekövetkezik. A társadalomban az időnek rendkívül nagy szerepe van, mindig aggódunk a határidők miatt, vagy éppen egy találkozó időpontjára időben szeretnénk odaérni, tehát egy jövőbeli esemény folyamatosan előbbre való az értékrendünkben, mint a pillanatnak élni és a jelennel foglalkozni.

Az egyes szám első személyű elbeszélésből megtudjuk, hogy az Időhatóság titkos kormányszervezetből mindent irányító ügynökséggé alakult, amelyet végül hivatalosan is egyházzá nyilvánítottak. Ügynökeik úgynevezett mikroidők nyitásával a múltban embereket figyelnek meg, próbálkoznak minden történés uralásával egy disztópikus – az ember szabadságát minimálisra korlátozó – társadalom alapjait lerakva. Névtelen hősünk, őrültnek bélyegzése ellenére, ügynökségi munkát kap a Prófétától. Feladatát ha nem találjuk ki az első pár oldal után, akkor kellemes meglepetésben lehet részünk. A hatóság ördögi terve pedig méltó ehhez az érzelemmentes és sunyin kegyetlen, arctalan szervezethez.

A történet szépen felépített egészen az idősíkok találkozásáig, azután nem teljesen világos, hogy melyik világból érkező szereplőnek mi is a feladata, és milyen szabályok érvényesek a megváltozott történelemre vonatkozólag. Ha a múltbéli énjét figyelmezteti valaki, akkor vajon hányszor történhetett meg ugyanez az eseményláncolat bármiféle változás nélkül? A sztori feszültségét az információk lassú felfedése biztosítja, azonkívül a főszereplő őrültnek titulálása mindig hordozza magában a kétséget arra vonatkozóan, hogy szavai mennyire megbízhatóak. A párbeszédek többsége gördülékeny, és hozzájárul a történet előrehaladásához, valamint a szereplők gondolkodásának megismeréséhez.

A fölvetett témát jól testesíti meg az epikum, a főprobléma folyamatos szemmel tartása mellett bonyolódnak a cselekményszálak. A történet keretes szerkezetű, a végén megérkezünk a kiindulóponthoz, ami a történelem folyamatos ismétlését is hivatott bemutatni, s egyben az élet ciklikusságára is utal, ami mindig megváltozik egy nagy döntés után. A történet konklúziója kicsit csalódást kelt, a főszereplő választása randomnak hat, és nem igazán következik az addig felépített jelleméből. A novella legnagyobb dicsérete azonban az, hogy esetleges hibái ellenére szívesen olvasnánk belőle többet, egy kisregény is kerekedhetne belőle egy jobban kidolgozott világgal és a filozofikus kérdésekre kihegyezett történettel.

Laczkó Nóra