Szélesi Sándor: Szörnyeteg a hajtóműben

Galaktika, 246 (2010. szept.). 6-24; 247 (2010. okt.). 6-28;

248 (2010. nov.). 6-24; 249 (2010. dec.). 6-19.

Szélesi Sándor Szörnyeteg a hajtóműben című kisregényének címe nem tartogat meglepetéseket: a történetbeli szörnyeteg valóban szörnyeteg, amely húsz éve fészkel a Mithras csillaghajó hajtóművében, embereket követelve áldozatul egy kiszámítható, racionalitás uralta közegben. Gyermekeket egy új paradicsom felé tartó, kicsiny közösség lakóitól, akik hittek abban, hogy szubtéri útjuk során maguk mögött hagyhatják az emberiség minden vétkét és hibáját.

A kisregényt keretbe foglalják az első és utolsó oldal elmélkedései. Nem tudjuk, az első sorokban ki szól hozzánk Istenről, történelemről, bűnről és áldozatokról. Lehet maga a szerző, vagy talán valaki a Mithras fedélzetéről. Akárcsak a mű szereplői, az olvasók is feszülten találgathatják, ki vagy mi is tulajdonképpen a hajó szörnyetege, ez a józan észt meghazudtoló, megmérhetetlen, kimutathatatlan erő, amely mégis jelen van, rettegésben tart, és követelőzik. A mű utolsó sorai már egy lehetséges választ kínálnak a kérdésre, amely mindvégig fogva tartja az olvasót.

A mű cselekménye több szereplő nézőpontjából bontakozik ki előttünk. Többnyire Nathan Evans, a szörnynek áldozatul szánt klóngyermekeket felnevelő és feláldozó, tragikus sorsú férfi szemén át látjuk az eseményeket, de felesége, barátai és az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő hajó kapitánya is fontos részévé válnak a történet megismertetésének. Az alaphelyzet Nathan munkájának és áldozatbemutatásának részletes leírásából tárul fel, de több alkalommal a történet során később elhangzó párbeszédekből derül fény mind a főszereplő, mind a hajó múltjának sorsfordító pillanataira.

A történések helyszínének, a kisvárosnyi embert szállító űrhajó belső tereinek megjelenését, hangulatát az első oldalakon teremti meg a szerző: a mindentudó elbeszélő szemszögéből látjuk a hideg, fémes csillogású labort, amelyben Nathan mindennapi munkáját végzi, a barátoknál megszervezett, kudarcba fulladt ünnepi vacsora pedig lehetőséget ad az utcák, lakások és a közlekedés leírására. A munkaterületek rideg, szürke egyhangúsága végigvonul a regényen, később is különleges hátteret teremtve a cselekménynek. A szereplők érzéseinek, döntéseinek mélységesen emberi oldala szöges ellentétben áll a józan ész követelményei szerint megtervezett, melegséget nélkülöző helyszínekkel. A lakóterületek, házak és parkok megjelenését a szerző kevésbé részletezi a regény során, annyit azonban megtudhatunk róluk, hogy nagyban hasonlítanak egy földi kisvárosra. Ezeket a helyeket az űrhajó lakóinak sikerült barátságossá és élettelivé változtatni, valódi otthonná tenni az utazás hosszú éveire.

A kisregény két legfontosabb alakjának, Nathannek és feleségének karaktere a környezet bemutatása és első történések során kezd kibontakozni előttünk: a főszereplő magánya, munkájának személyiségére tett hatása, valamint Jane állandó aggodalma szinte azonnal tudatosul az olvasóban. Nathan jellemvonásait – eltérően a regény többi szereplőjétől – többnyire csak szavain, cselekedetein keresztül ismerhetjük meg. Feleségét már az ő gondolatai, illetve az elbeszélő szavai jellemzik, bár Jane alakját is tovább árnyalják a regény folyamán saját töprengései és beszéde. A mellékszereplők jellemzése több alkalommal még a felbukkanásuk előtt megtörténik: a szerző által a múltjukról, megjelenésükről közölt néhány mondat időnként jellegtelen „használati utasításnak” hat, s ettől kissé szürkébbnek tűnhetnek az amúgy életszerűen megírt jelenetek.

A kisregény mindig a megfelelő időbe és helyre viszi olvasóját: a párbeszédek lényeges mozzanatokra mutatnak rá a szereplők életéből, múltjából, kapcsolataiból, az elénk tárt cselekedetek mindig előreviszik a történtet, miközben a bennük résztvevő szereplőkről is egyre többet tudhatunk meg.

A mű nyelvezete egyszerű, de többször is felbukkannak a szövegbe gyönyörűen beleszőtt irodalmi utalások. Nathan egyre növekvő magánya és elhagyatottsága, önkéntes bezárkózása megrendítően tárul elénk, amikor a szerző Babits jól ismert sorait idézi föl: „Burkot vont maga köré, és ez a burok lassan megkeményedett, olyan lett, mint egy dió héja. Egy vak dió héja, amelybe zárva lenni keserű volt, se fények, se illatok, se hangok nem jutottak el hozzá.” A szerző költői hasonlatai másutt is megjelennek, kiemelve a sorsfordító eseményeket a hajó és lakóinak történetében.

A szereplők nyelvhasználata mindenütt összhangban van jellemükkel. Különösen igaz mindez Craig McKimmienek, a regény egyik legéletszerűbb, legkülönlegesebb szereplőjének megszólalásaira, aki még munkája közben is ókori jóslatokat és a Biblia sorait szavalja, amelyek talán közelebb vihetik a szörny, az áldozatok és az emberiség titkainak megfejtéséhez. Erik Karman kapitány határozott megnyilvánulásai, Nathan anyjának elkeseredettsége szintén emeli a történet valószerűségét. A szerző néhány apró utalással is fokozza a feszültséget, egyúttal elgondolkodásra késztetve az olvasót, így például a tizenhárom bábu ledöntése az együtt sportoló ismerősök körében a balszerencse örök szimbóluma.

Szélesi Sándor szereplői mindannyian hús-vér emberek, akiknek életére, világnézetére rányomja bélyegét a hajón uralkodó kilátástalan helyzet. Az embertelen cselekedetek, amelyekbe a szörnyeteg kényszeríti őket, egyre különösebb, mégis mélységesen emberi reakciókat váltanak ki belőlük. Nathan magába zárkózik, míg felesége megpróbálja visszarántani őt saját poklának feneketlen mélységeiből – mindhiába. Tom Rylander, Nathan egykori barátja a Bibliát lapozgatja, korábbi racionális és józan viselkedése ellenére eleinte képtelen végignézni egy klóngyermek feláldozását. Erik Karman kénytelen félretenni erkölcsi meggyőződéseit, ha fenn akarja tartani a rendet a hajón – mindezt egyre durvább eszközökkel. Itt is külön figyelmet érdemel McKimmie figurája. Az öregember régebben ugyanazt a munkát végezte, mint Nathan: klóngyermekeket nevelt és áldozott fel a hajó szörnyének. A rá nehezedő iszonyatos teher miatt ő is befelé forduló, titokzatos személyiséggé vált, ugyanakkor közelebb is került a szörnyeteg mibenlétének megfejtéséhez. Jól ismeri a szavak hatalmát: amikor újra arra kényszerül, hogy betöltse rettenetes hivatását, hasonlatot keres és talál Tom Rylander segítségével, hogy a békésen lebegő hínárok képét felidézve képes legyen elviselni a klónok látványát, és elterelni saját figyelmét a valóság borzalmairól. Környezete nem érti különös viselkedését, őrültnek tűnhet, amint az antik jóslatok és mítoszok tanulmányozásának szenteli minden idejét, mégis ő a híd múlt és jövő között. Ráérez ugyanis valamire, amire a hajó lakóinak többsége nem: egyetlen közösség sem vetheti le magáról az emberiség eredendő bűnét. Aki elfelejti a múltat, arra kényszerül, hogy újra átélje azt, és a történtek be is bizonyítják, hogy a hajó utasai is képesek minden gonoszságra, amelyre őseik vetemedtek, ha az életüket kellett megvédeni. Bármilyen hosszú utat tegyenek is meg az űrben, magukkal viszik az emberi örökséget, s bár hiszik, hogy a tudomány segítségével felépíthetnek egy fényes és boldog világot, a szörnyeteg próbára teszi őket.

Nathan szenvedésének, tragikus sorsának és a közösség hozzá való viszonyának leírása a szerző mély emberismeretéről tanúskodik. A főszereplő önkéntes bezárkózásának részben oka lehet az emberek vele szemben tanúsított gyűlölködő viselkedése, a tudat, hogy sorozatgyilkosnak kiáltják ki, miközben gyermekek százait menti meg a biztos haláltól, néhány napos klónokat áldozva fel a valódi emberek életét élő, szeretetben nevelt gyerekek helyett. Barátaival lassanként megszakítja a kapcsolatot, tovább mélyítve a szakadékot maga és embertársai között, mígnem a váratlan események elő nem hozzák belőle régi énjét és testvére iránti szeretetét.

A hajó lakói pedig képtelenek megbirkózni a tényekkel. Bár még emlékezhetnek azokra az időkre, amelyekben saját gyermekeiket kellett a szörnyeteg elé lökniük, megpróbálnak tudomást sem venni múltbéli tetteikről. Bűntudatukat Nathanre hárítják, szörnyetegnek nevezve azt az embert, aki talán a legfontosabb feladatot végzi a közösség érdekében. Még a kevésbé rosszindulatúak is úgy gondolják, „tisztességes” munkát kellene végeznie, ám amikor Nathan nem hallgat kötelességtudatára, és felhagy hivatásával, a következmények miatt még inkább fokozódik a bűnbakkeresők haragja. A történet szempontjából kevésbé lényeges, de talán még ennél is meglepőbb, hogy sokan a hajó lakosai közül nem hisznek a szörnyeteg létezésében, gyenge lábakon álló összeesküvés-elméleteket kovácsolva és a vezetőséget gyanúsítva mindazért, ami a szemük előtt történik.

A feszültség a regény vége felé egyre fokozódik, a történet meglepetésszerű, mégis reményteljes fordulattal zárul a tragikus események után. A közösség tagjai valószínűleg nem láthatják meg az Ígéret Földjét saját életükben, de bízhatnak abban, hogy az eljövendő nemzedékek valamelyike leszállhat az új világban, beteljesítve elődeik álmát, és talán tanulva tapasztalataikból, nem felejtve, hogy ők is csak egy kicsiny szelete az emberiségnek.

Szalczinger Judit