KOVÁCS Ákos, Az áradás krónikája

Kovács Ákos, Az áradás krónikája,

Scolar, 2013.

A rossz pap holtig sem tanul

Kovács Ákos Az áradás krónikája című könyve nem könnyű olvasmány. Többször neki kell futni egy-egy résznek, és nem biztos, hogy még így is világos lesz számunkra a regény egésze. Ez nem azért van, mintha a történet logikátlan lenne, hanem mert vannak helyzetek, melyek több magyarázatra szorulnának, és vannak olyan tárgyak (tárgyak ezek egyáltalán?), entitások, melyekről nem igazán lehet tudni, hogy micsodák. Az olvasó jó hasznát venné egy szószedetnek, mert jelentősen segítette volna az események megértését például, mi az a Gyémántflotta, pulzárhuszár, és még sorolhatnám. Ezek tudása nélkül pedig a könyv veszít élvezeti értékéből. Legalábbis azok számára, akik nem olvasták a könyv előzményeit, mivel Az áradás krónikája már a trilógia második kötete.

A regény története nem eredeti, azt a számtalanszor megírt helyzetet veszi alapul, hogy bár az ember elérheti a technológia legfelső fokát, uralhatja az univerzumot, de ugyanolyan gyarló, gonosz, csak a saját érdekeit néző teremtmény maradt, mint a kezdetek kezdetén; illetve hogy a vallással hogyan lehet még mindig manipulálni az embereket – bár épp a vallás szála az, melyet balladai homály fed. Mert van a főgonoszunk, Art Gruwell (és a többi, fura nevű társa), az egyházfő, és kábé minden hatalom az ő kezében összpontosul, de arról nem kapunk itt információt, hogy tulajdonképpen mi is ez a vallás: kit imádnak, honnan ered, miért van ilyen nagy súlya, pedig ezek lényeges és izgalmas információk lennének a történet megértése szempontjából. Ez is az első kötetből derül ki, így aki egyből a második könyvvel indít, nehéz dolga lesz.

Nem nehéz kitalálni, hogy a fő cél megsemmisíteni a főgonoszt, aki sajnos nem annyira izgalmas figura, mint általában egy regény főgonoszai szoktak lenni, de ki kell iktatni, és ez a feladat ki másra, mint egy árván maradt és ártatlanul megvádolt kamaszlányra hárul. Jó ötlet, hogy egy nő végre nem az áldozat szerepét tölti be, hanem jóképű fickók helyett ő lesz az emberiség megmentője. Hősünket pedig még a bosszúvágyból eredő adrenalin is hajtja, hiszen az említett egyházfő miatt haltak meg a szülei.

Érdekesség még, hogy egy őrangyal segíti a munkáját, aki mindig megmondja, hogy éppen mi a leghelyesebb, amit tennie kell Melissának, azaz a főhősnek. Több őrangyal is van amúgy, és nem a tipikus csupa szeret jellemek, sokszor bosszúsak, káromkodnak, sőt, humoruk is van, egyáltalán nem olyanok, ahogy egy angyalt képzelnénk el: ez a regény üde színfoltja, bár én kíváncsi lettem volna, hogy Melissa hogyan oldja meg a rá háruló feladatokat úgy, hogy közben nem kap segítséget, hanem magára van utalva.

A környezet maga elég nyomasztó, az embert bármikor bármilyen indokból likvidálhatják. Bár a technika fejlett, az elmegyógyintézet, ahol Melissa megtalálja az apját, 18. századi körülményeket idéz, a betegek élőhalottként járkálnak a saját mocskukban, és semmilyen kezelést nem kapnak, bár ennek egyik oka lehet, hogy a rendszer számára nemkívánt személyeket száműzték ide.

Összességében tehát egy hiányosságokban nem szűkölködő, de izgalmas, technikai magyarázatokkal ellátott regényt kapunk, ahol végül még ebben a nyomasztó, fanatikus és sötét világban sem marad el végül a happy end. Az őrangyalok hazamehetnek.

Vágó Boglárka