ANTAL József, Hogyan népesítsük be a galaxist

Antal József, Hogyan népesítsük be a galaxist?

Távoli kolóniák, szerk. SZÉLESI Sándor, Bp., Ad Astra, 2016. 11-20.

Hatos besorolású bolygó

Képtelen hülyeség, de nagyon szórakoztató eljátszani azzal, mit kezdhetünk egy tulajdonukba került égitesttel. Antal József is így gondolhatta, Hogyan népesítsük be a galaxist? című írása ezért érdekes.

Nem túl kecsegtető egy olyan novella, amely mindössze párbeszédekből áll, pontosabban egy hosszú dialógusból, aminek a végéhez illesztenek egy rövid magyarázatot. Ugyanakkor Antal József műve az olvasóban első ránézésre talán kialakult averziót könnyen szeretetté formálja. Mint Örkény, úgy a többszörös Zsoldos Péter-díjas szerző, akinek mellesleg nagyon frappáns szerzői portréja olvasható a Távoli kolóniák című sci-fi antológiában, közvetlenül a szövege mellett, szeretheti a groteszket. Zavarba is hozza a műítészt: egyperces novellának akartam mondani, csakhogy egy idő után már túlnyúlt az egy, a két és a három percen is. (Tovább nem licitálunk felfele: mindössze kilenc oldalról van szó.)

Csakhogy nem a terjedelem és a szinte kérdőívet vagy vitaindító előadást, netán politikai kampányslágert idéző cím a legérdekesebb az írást vizsgálva. Az olvasó több oldalas elbeszélésekkel párosítja a novellaműfajt, Antal műve viszont olyan, mintha két fél beszélgetését olvasnánk rögzített formában. Zárt világban játszódik a képletes cselekmény: adott két alak, valószínűleg egy ember és egy fotonagy, valami mesterséges intelligencia, mindketten a távoli jövőben váltják a szót egymással. Úgy tűnhet, az utóbbi vegzálja a földszülöttet, holott csak arról van szó, hogy emberünk vaskos büntetést és késedelmi díjat kapott, mivel bolygótulajdonos lett, méghozzá nyolc évvel a cselekmény idejét megelőzően, de erről ezidáig mit sem tudott. Ahogy arról sem, hogy bolygótulajdonosként nem csak jogai, hanem kötelezettségei is vannak – épp úgy, ahogy a kortárs földbirtokosoknak kell ügyelniük arra, nehogy parlagfű nőjön a telkükön. Mint kiderül, névtelen hősünket illegális nyersanyag-kitermelés miatt is megbírságolják, nem is csekély összegre. Késedelmi kamatokkal együtt hetvenkétmilliárd-egyszázkilencvenhétmillió-hatszázhuszonötezer-kettőszázötven kreditre, jelentsen akármilyen fizetőeszközt is a bankjegyek és pénzérmék világától igencsak különbözőnek tűnő pénznem.

Antal művében tényleg nem történik semmi, a két szereplő még csak kamaradrámát sem idéz, hiszen egyetlen jel sem utal belső-külső tulajdonságaikra, környezetükre, egymáshoz való viszonyukra. Párbeszédük viszont dinamikus, jó olvasni. Az őshonos és a harmadik fokozatú ügyintéző jó páros: a kettejük közötti különbség nyelvezetükben is meglátszik. (Egyikőjük a természetes megnyilvánulást, a másik a törvény- és jogalkotás hangját, a közületi – más néven: hivatalos – stílust képviseli.) Az előbbi tajtékzik dühében, a másik a robotok egyszerűségével még az iróniát sem érti. Abból viszont akad szép számmal a történetben. Van is helye, csakúgy, mint a groteszknek, amely finoman átszövi az egyébként is abszurd szóváltást. Ott, ahol valaki egy hatos besorolású bolygó tulajdonosa lehet úgy, hogy az égitestre nem tud elutazni, nem tudja, mit kezdhetne vele, megbírságolói pedig csak egy képtelen ötlettel tudnak kecsegtető ajánlatot tenni neki, kell is a groteszk hajlam. Az írásban egyszerre van meg a reális és irreális, a vázolt körülmények között már meg sem lep, amikor kiderül, hogy a férfi főhős az egyedüli élő asszír. Abban a világban, ahol Csillagközi Általános Jegybank létezik, ez nem hat szürreálisan. Mindenesetre csak egyetlen módon tudja megakadályozni, hogy kifizettessék vele a jelentős tartozását (ez mintegy kétszázötvenezer évébe telne): újra kell alapítani az asszírok egykori birodalmát a bolygóján. „De például ha ön sikeresen kiépítené az Asszír Királyságot a bolygóján, az immár nem illegális kitermelés hasznából a büntetést könnyedén kifizethetné” – javasolja a gép, a kijelentés pedig egy idő után már nem is bizarr, hanem nagyon is testhez álló lehetőség.

A szerző hitelesen teremti meg a jövőt, a közeg viszont alapvetően mai: adminisztratív, így például a világról, a külsőségekről keveset tudhatunk meg. A sci-fi világot jól szemlélteti sok olyan kifejezés, amely az átlagos olvasó számára fejtörést okozhat, például ezoxféra, terraformálás, biodiverzitás, fototronika.

Antal József írása jól végigkövethető utat jár be, tehát kifejezetten szépen felépített, élvezetes. A fiktív dokumentumjelleg, amely egyébként megint csak Örkényt idézi (elég csak a címében is hasonló Mi mindent kell tudni című egypercesre emlékeztetni az olvasót), hihetővé és élvezetessé teszi a novellát. Talán érdemes elgondolkozni azon is, hogy a Hogyan népesítsük be a galaxist? nem kifejezetten öncélú szöveg. A migráció és a multikulturalitás jelenében nem légbőlkapott azt feltételezni: Antal nem kisebb célt tűzött maga elé, mint fricskát mutatni a nagypolitikának. Mindenesetre a hagyományos elbeszéléstől elhajló történet összetettebb, mint első blikkre mutatja magát. Igazi erénye az, hogy megmutatja, milyen kiszolgáltatott a hétköznapi ember a nagyságrendekkel nagyobbakkal, történetesen a bürokrácia hatalmasságaival szemben. Az utópiába helyezett cselekmény pedig azt sugallja, ez így volt eddig is, így is marad. Addig biztosan, míg a földlakosok nyilvántartási számokká válnak.

Mészáros Márton