Károlyi Csaba
Két regény, két világ, két szülő, két testvér, két idő. Kétségek közt vergődünk, ó kárhozat. És korántsem biztos, hogy ami kizökkent, a fiú született helyretolni azt. Úgy látszik, a havazáson kívül itt már nemigen bízhatunk semmiben. Nagyon rafinált mű ez. Két regény: az egyiket a rejtőzködő narrátor írja (azt olvassuk), a másikat meg az ő hőse, a főszereplő írja (azt nem ismerjük, arról csak sejtéseink vannak, bár a kettő nyilvánvalóan nem független egymástól). Két világ: a fiú világa a modernitás racionális világossága, mely ugyanakkor bizonytalanságban tart és szorongást eredményez, az apa világa pedig a premodern homályossághoz fordul vissza, melyen keresztül az isten adta fény mégis elvakítani képes a földi halandót, és az ember bizonyossághoz juthat, megnyugvást találhat („Milyen hatalmas távolságra volt istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív ateizmusomtól!” – kiált fel a fiú – 83.). Két szülő: az első látszat ellenére mindkét szülő uralja hősünk életútját, az apa eltaszítja magától, ámde mégis fogva tartja (szellemileg is, lelkileg is egyre inkább), az anya formailag túlzottan szereti, valójában azonban „majomszeretete” „szekatúrába” torkollik, a drága jó mama nem hagyja élni gyerekeit, akik természetesen menekülni próbálnak előle, ahogyan apjuk is nyilván nem véletlenül hagyja el feleségét. Két testvér: ők két lehetséges menekülési stratégiát testesítenek meg, mindkettő nyelvész, de ég és föld a különbség köztük, szakmailag is, egyébként is, végül a fiú marad minden próbálkozása ellenére a rákbeteg, haldokló anya mellett, s meglepően a lánynak sikerül Kanadába elhúznia, a fiú nem akar megnősülni, a lány férjhez megy, a fiú tűnik a pályáján sikertelennek, a lány sikeresnek, habár ez azért bonyolultabb. Két idő, mert ütközik az apa „heideggeri saját ideje”(173.), a folytonosságé – a fiú idejével, mely az „alárendelt szaggatottságé”.
Nagyon rafinált mű ez. Két regény: az egyiket a rejtőzködő narrátor írja (azt olvassuk), a másikat meg az ő hőse, a főszereplő írja (azt nem ismerjük, arról csak sejtéseink vannak, bár a kettő nyilvánvalóan nem független egymástól). Két világ: a fiú világa a modernitás racionális világossága, mely ugyanakkor bizonytalanságban tart és szorongást eredményez, az apa világa pedig a premodern homályossághoz fordul vissza, melyen keresztül az isten adta fény mégis elvakítani képes a földi halandót, és az ember bizonyossághoz juthat, megnyugvást találhat („Milyen hatalmas távolságra volt istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív ateizmusomtól!" - kiált fel a fiú - 83.). Két szülő: az első látszat ellenére mindkét szülő uralja hősünk életútját, az apa eltaszítja magától, ámde mégis fogva tartja (szellemileg is, lelkileg is egyre inkább), az anya formailag túlzottan szereti, valójában azonban „majomszeretete" „szekatúrába" torkollik, a drága jó mama nem hagyja élni gyerekeit, akik természetesen menekülni próbálnak előle, ahogyan apjuk is nyilván nem véletlenül hagyja el feleségét. Két testvér: ők két lehetséges menekülési stratégiát testesítenek meg, mindkettő nyelvész, de ég és föld a különbség köztük, szakmailag is, egyébként is, végül a fiú marad minden próbálkozása ellenére a rákbeteg, haldokló anya mellett, s meglepően a lánynak sikerül Kanadába elhúznia, a fiú nem akar megnősülni, a lány férjhez megy, a fiú tűnik a pályáján sikertelennek, a lány sikeresnek, habár ez azért bonyolultabb. Két idő, mert ütközik az apa „heideggeri saját ideje"(173.), a folytonosságé - a fiú idejével, mely az „alárendelt szaggatottságé".
Sokféleképpen megközelíthetjük a Tejmozit, és a sok közelítés egyszerre lehet itt érvényes. Aparegény. Anyaregény. Egy város, egy régió (Ungvár, Kárpátalja) sorsának regényes felvillantása. A festészet, a nyelvészet, a komolyzene, a filozofálás révén, a természettel való kapcsolat révén előadott világérzékelés regénye. A tradícióval történő provokatív, bátor szembenézés regénye. Rezignált családregény. Sajátos, töredezett Bildungsroman. A haldoklások, hagyatkozások regénye. Az emlékezés, a gyerekkor felidézésének regénye. És nem utolsósorban: a regényírás regénye.
A kissé indokolatlannak tűnő - mert csak egy helyen alátámasztott - cím onnan jön, hogy főhősünk gyerekként be-bekukucskál apja hatalmas, fényes műtermébe, ahonnan ő ki van zárva, és ahol apja fiatal lányokról fest kommersz aktokat. Az ablakokon és az ajtón tejüveg van, ez különleges fényviszonyokat teremt a festéshez, de átlátni rajta nem lehet, a kisfiú azonban a résnyire nyitott ajtón át leskelődik: „Egy idő után már bennem pergett a film, én vetítettem rá vágyképeimet a matt felületre, így hatoltam be a műterem elzárt világába, így férkőztem közelébe titkoknak és tilalmaknak, meztelen nőknek - és apámnak". (77.)
A narráció kicsit kimódolt. Van egy elbeszélő, aki az elején gyakran kommentálja, mit mond hőse egyes szám első személyben. „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek" - ez a kezdő mondat (később többször ismétlődik). Idővel azonban szerzői narrátorunk háttérbe vonul, nem mindig világos, mi is a szerepe, miért van rá igazán szükség. Erősebben kellett volna kidolgozni ezt a kettős játékot, és akkor a regényírásról szóló részek is nagyobb hangsúlyt, jelentőséget kaphattak volna. Így sokszor inkább esetlegesek. Egyetértek ebben Benedek Szabolccsal, a könyv tudtommal első recenzensével (Népszabadság, 2011. október 1.), miként azzal a kijelentésével is, hogy a „szándékos megkonstruálatlanságot" mutatják az apának és a fiúnak a fel-felbukkanó esszészerű fejtegetései, monológjai, filozofálgatásai, zenei okoskodásai vagy például a tradícióval kapcsolatos értekezései. Kérdés, mindezt szükséges feltételnek tekintjük-e éppen ennek a regénynek a megírásához, vagy hibaként rójuk-e fel. Első olvasásra mindezt inkább hibának gondoltam, második olvasatomban elnyerték funkciójukat. Elsőre hajlamos voltam pusztán apa-anya-fiú-húg történetként olvasni az egészet, melyben csak zavaróak a családi alaptörténettől való elkalandozások. (Remekül behúznak például ebbe a fojtott világba az erős anya-fiú játszmák, melyek Bartis Attilát juttatták eszembe.) Ha azonban jobban megnézzük, mintha az - egyébként remekül kidolgozott - apa- és anyaregény részben csak csali lenne.
A szerkezet mesteri. A meghatározó bekezdések élén általában a figura vagy a helyszín megnevezését találjuk, hogy egyből tudjuk, melyik szál folytatódik éppen. Erre azért van szükség, mert merész a jelenetezés. Sok váltás van, és a kapcsolat a jelenetek közt legtöbbször inkább metaforikus, mint tematikus, és közel sem lineáris. Nagyon ügyesen váltakoznak az idősíkok, helyszínek. Fontos történeteket többször álomjelenetek formájában kapunk, ezek kiemelkednek a szövegből. Gyerekkori emlékek, a régi ház, az új ház, az apa kivonulása, a fiú külön lakásba költözése, az anya haldoklása, az apával töltött ritka pillanatok, a húg Kanadában, a báty Északon (Finnországban?), találkozásuk Kanadában. A történetek tehát nem időrendben, hanem az emlékezés csapongó rendje szerint követik egymást. Ha mondjuk az érettségi előtt álló diák idegen városban zajló tantárgyi vetélkedőjéről van szó, pontosabban arról, hogyan téved el utána éjszaka a havas erdőben (66-73.), ezután a gyerekkor alapélménye következik, mikor a fiú beles a műterembe (74-78.), aztán az jön, hogy ő azért nem akar megnősülni, mert nem akarja, hogy neki is legyen kit elhagynia, végül vissza kell költözzön (!) anyjához, mert a húg elutazik, az anya meg nagybeteg - jó kis poén (79-81.), majd ezután folytatódik az apa-kapcsolat kulcsjelenete, mikor is elviszi őt az apa a farkassá változó öreg ruszin sírjához és elmeséli annak történetét (81-87.). (Pont itt, a 86. oldalon három gonosz sajtóhiba zavarja műélvezetünket.)
A szerző maga mondta el a blogjában (Cseke Gábor interjúja), hogy az öreg ruszin története a rejtett kulcstörténet. Kár volt, jobb, ha az olvasó maga jön rá, ha rájön. Az sem biztos, hogy a szerzőnek igaza van, és tényleg ez a kulcsa mindennek. Nekem eleve volt valami ilyesmi sejtésem, de most inkább azt mondanám, több kulcs van, és ez csak az egyik, de az egyik biztosan ez. Az Amerikát megjárt öreg halála előtt vissza akar térni a természetbe, visszafejlődni biológiai lénnyé, beleolvadni az ősi rendbe. Egyértelmű az utalás: az ő unokája az a kanadai professzor, akihez hősünk húga feleségül megy, és aki az eszével tudja, hol tart a világ, de a lelkével visszavágyik valami ősi rendbe, amely ha nincs, akkor azt akár megteremteni is hajlandó. Hősünk apja szintén ide igyekszik, ki a városból a faházba, ahol a pikáns aktképek után végül ikonokat kezd el festeni. Az anya haláláig marad nyugtalan, számító, szorongó és hisztis urbánus. Az apa azt hiszi, nyugalmat lel a természetben, azt hiszi, fogalma van a lényegről, melyről fiának nincs. Fia meg azt hiszi, húgának nincs fogalma a nyelvfilozófia lényegéről. Mindezek mögött finom modernitás-kritika bújik meg, szépen végigvitt, okosan ada¬tolt dilemma-sor, mely Bartók zenéjének élvezhetőségéről avagy inkább a róla való gondolkodás élvezetéről ugyanúgy szót ejt - szemben Bach zenéjével, mely maga a természeti csoda -, mint arról, hogy amint nem képes az ember (önmagától) repülni, ugyanúgy nem képes regényt írni sem. (Ezt jobban ki lehetett volna fejteni!) Hősünk arra jön rá, hogy tudományos alapfeltevése téves: a nyelv nem modellezhető a matematika eszköztárával. Ebből viszont azt a következtetést vonja le, hogy nem írhatja meg disszertációját, mert hogy nézne az ki, ha a tézis lehetetlenségét fejtené ki, miként a hegymászó, „aki a csúcs elérésének képtelenségéről nyilatkozik, ahelyett, hogy meghódítaná" (25.). De hát nem erről a képtelenségről szól-e nagyjából az egész modern kultúra?
Miként az Iskolában Ottliknál, a Tejmoziban is a hóesés jelent valami földön túli bizonyosságot. A gyerekkor és a felnőttkor legfontosabb jelenetei alatt elered a hó, vagy legalábbis havas a táj. Még az erős fényben álló tejüveg is a havat juttathatja eszünkbe, a regényzáró kép pedig a repülőn mutatja hősünket, miközben a gép épp felhőbe repül bele, mintha hómezőbe repülne, és - az utolsó mondattal -: „Az ablaküveget ellepi a tejfehér fényesség". S hogy még egy nagyot mondjak: a fénynek Mészöly Miklós kisregényei óta nem volt ilyen érzéki szerepe, mint itt. A kötet gyönyörű borítója is erről a fényről szól: egy padlástér, mely a különleges fényviszonyok által konstruktív műalkotássá válik. Mintha Megyik János csinálta volna. Bár egy Megyik-mű úgy viszonyul egy padlástérhez, mint Bartók Bachhoz, szóval ez egy bartókosított padlás (ahol ikonok rejtőznek).
Balla D. Károly Tejmozija remek kisregény. Nagyon szerethető, jó benne elkalandozni. Sokat fogjuk még emlegetni.
Balla D. Károly: Tejmozi. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2011. 214 oldal, 2990 Ft
Megjelent: Élet és Irodalom, 2011. október 21.