Balla D. Károly
Barsy Kálmán: Apám arcvonásai
Orpheusz Könyvek, 2000 ISBN 963 9101 885
Ha eddig nem lettünk volna eléggé bizonytalanok abban, mi fán terem a nagyvilág egésze felől szemlélt magyar irodalom, és nem lett volna elég kételyünk afelől, a nagy egészbe vajon hogyan tagolódnak be egyrészt a szomszédos országokban őslakos, másrészt a Nyugaton új hazát talált magyar írók (és mindezt nem tette volna még eléggé bonyolulttá a földrajzi kérdés, hogy vajon az Ausztráliában vagy Izraelben alkotók lehetnek-e „nyugatiak”), akkor most skatulyázó szándékunkat végképp felboríthatja egy vékony könyvecske. Szerzője, Barsy Kálmán Magyarországon született, Argentínában nevelkedett, az USÁban, pontosabban Puerto Ricoban él – és spanyolul ír magyar novellákat.
Igen, magyar novellákat, amelyek nem attól lettek azok, hogy az ugyancsak Puerto Rico-i Ferdinandy György lefordította őket (egyébként kitűnően; erről még szó esik), hanem attól, hogy minden nehézség nélkül beleolvashatók a magyar novellairodalomba: ha ki is hallható belőlük egy kevéske egzotikum, ennél sokkal hangsúlyosabb a részünkről európainak, sőt jellemzően közép-európainak érzett szemlélet és hangütés. Abszurdba és groteszkbe hajló szituációk váltakoznak megható jelenetekkel, miközben az egészséges irónián át-átütnek a nagy emberi metaforák, a „valahol otthon lenni a világban” problémaköre, a tékozló fiú és a gyermekeit menekítő papa előtt szétnyíló víz szimbóluma, a családi hagyományok iránti fanyar nosztalgia, s legfőbbképpen: az önmagát, saját identitását kereső és megtalálni képtelen individuum vergődése. Hiába vallja ugyanis a szerző a könyv hátsó borítóján, hogy „Ha igaz, hogy az író hazája a nyelv, akkor az én hazám kétségtelenül Spanyolamerika”, mert hőseinek nincs igazi hazájuk, sem bármely nyelv és kultúra „magasában”, sem az emlékek mélyén. Amiben éltek, elveszett számukra, az új világ idegenségét pedig már csak a következő generáció érezheti magáénak. A közbülső állomások után Argentinában megtelepedő Benedek-család tagjait a mindennapiságok kisszerű világából, a komikusan banális történések sorából az emlékezések, múltba-révedések sem emelhetik ki, mert még ezek is kétes eredménnyel kecsegtetnek: a családi album sárgult fényképeiből már soha nem rakható össze a hiteles családfa, a „Benedek-kincs”-nek gúnyolt egyetlen Szent István-ezüsttel az iskolai tanító néni számára nem bizonyítható a magyarok dicső krónikája, az Altzheimer-kóros mamától már soha nem tudható meg, a két testvér közül melyik a zabigyerek, s hogy vajon ki lehetett az a titokzatos fényképész, akinek az 1937-es fotón csak árnyéka látszik, amint a szökőkút káváján ülő fiatal mama Marlene Dietrich-szerű lábai felé kúszik. A papa eközben éppen földet mért Erdélyben… Az ő arcvonásait is hiába őrzi az ezer veszélyen átmentett maszk, mert a gipsz feketévé kormozódott egy tűzvészben, és mert végül lekerül a szoba faláról, takaros tükröt tesznek a helyébe, és már csak ebben a reflexvilágban látszik minden, ami fontos volt vagy az lehetett volna.
Az egyik novellában, amelyben hősünk hasztalan tudakolja, hogy „Ki vagyok én, anya? Honnan jövök?”, a beteg asszony mindenáron ki akarja tépni a melléből a pacemakert. Kitépné „A szívét is, ha lehet”, teszi hozzá a szerző, s a mi szívünk is facsarodik az újabb szimbólum felismertén. Keserű is maradhatna a szájunk íze a kényszerűségből hazát cserélő, múltját csak foszlányaiban átmenekítő család történeteit olvasva, ha egyfelől az irónia bizsergető könnyűsége, másfelől a „mégis így van jól” derűs beletörődése át nem hatná az írásokat. Így válik elfogadhatóvá, így szerethető magunkévá a sorstragédia, így nőnek szemünkben az esendő szereplők „alakokká”. Megformálásukhoz kitűnően ért Barsy Kálmán, mint ahogy a szituációk megteremtéséhez és írásai felépítéséhez is: expozíció nélkül csöppenti olvasóit egy helyzet kellős közepébe, onnan lépdel előre-hátra az időben, fonálra fűzi az epizódokat, és 3-4 oldal múlva még arra is marad ideje, hogy valamely „bölcseleti poénnal”, megvilágító metaforával kerekké zárja a történetet. Sűrű szövésű igazi novellák ezek, egymást folytató sorozatuk pedig nagyobb elbeszéléssé áll össze a könyv egészében. Ha végére érve letesszük kezünkből, egyetlen hiányérzetünk marad: kevésnek érezzük az alig hatvan szövegoldalt, szeretnénk továbbolvasni, alaposabban megismerni a szüleinkké-testvéreinkké fogadott szereplőket. Mivel azonban a könyv „nincs tovább”, jobb híján elkezdjük elölről…
Külön említést érdemel Ferdinandy György kitűnő munkája. Bár nem tudhatom, milyen természetességgel hangzanak az eredeti spanyol mondatok, a nyelvünkre ültetve azonban úgy szólnak, mintha eleve magyarul íródtak volna… A könyv borítóján (L. Simon László készítette) egy maszk fotója látható. Amióta megláttam, nem tudok szabadulni a kényszerképzettől, hogy ez a gipszarc Ferdinandy vonásait idézi. (A szerzőt nem ismerem személyesen, a fordítót igen.) Ha tévedek is, megmaradok ennél a lapszusnál, mert a végére én is tartogatok egy metaforát: a fordító „a maga arcára és hasonlatosságára” magyarította ezeket a történeteket, s ezt úgy tehette, ha eleve nem tartotta idegennek Barsy írói világát. Nem érezzük annak mi sem, akik nem ritkán úgy küzdünk a „ki vagyok, honnan jövök” problémájával itt a Kárpát-medencében, hogy ki sem mozdultunk szülőhelyünkről. Csak legalább a „merre tartunk”-ról lenne valami halvány tudomásunk!
Megjelent: Új Könyvpiac, 2001/jan-febr.