Balla D. Károly
Akkor kezdtem blogot írni az új évezred első évében, amikor ez a kifejezés nem volt benne a köztudatban. Honlapomon kommentárokat fűztem a kárpátaljai hírekhez, előbb csak egy-egy mondatnyi reagálást, később bekezdésnyi véleményt, majd hosszabb jegyzeteket. Közhírek, magándohogások – ez volt akkori szlogenem, ám egy idő után a hírek már csak ürügyül szolgáltak ahhoz, hogy a véleményemet kifejthessem. Aztán már ürügyet se nagyon kerestem, csak mondtam, mondtam a magamét, mígnem a blog már többet jelentett számomra, mint forma, felület, lehetőség, stílus vagy műfaj: egyfajta életfelfogássá vált.
Évszázadok óta mindig felteszik a költői kérdést: a dalnok költi-e a dalt, vagy a dal szüli énekesét. Én is gyakorta megkérdeztem magamtól, hogy vajon elfojthatatlan közlésvágyam, önkifejezési késztetésem tett-e bloggerré, avagy éppen a blogolás lehetősége, mint megnyíló dimenzió, tett kényszeres megnyilatkozóvá, aki hovatovább már nem azért olvas, néz, hallgat, mert szüksége van az új élményekre, hanem azért, hogy minderről beszámoljon?
Igen, azt hiszem, volt néhány olyan évem, amikor maga az élet szinte másodlagossá vált számomra, és ennél lényegesebb volt, miként írom meg ezt az életet. Nemegyszer rajtakaptam magamat, hogy mindennapjaim történései közben már azokat a mondatokat fogalmazom, amelyekkel ezeket a történéseket érzékletesen elbeszélhetem. Árgus szemmel figyeltem környezetemet, hogy milyen visszásságát tudnám pellengérre tűzni, azzal vártam a postámat, hogy a küldemények közül melyik köré kanyarítható valami karcolat, ha vendégünk érkezett, dörzsöltem a tenyerem: milyen jól fogok majd a blogomban elmélkedni társalgásunk témáján. Szinte örültem annak, ha sérelem ért, mert jót dohoghattam a vélt vagy valódi igaztalanságon. Lestem a sajtóban a bakikat, élcelődtem tévedéseken és elszólásokon, kipécéztem minden ügyetlen nyilatkozatot, kancsal versszakot, suta novellarészletet. Szóvá tettem a magyar önszerveződések hibáit, ostoroztam a szervezeteket és vezetőiket, és elítélően felemeltem virtuális mutatóujjamat, ha valahol visszaélést gyanítottam. Tettem mindezt teljesen őszintén, de kicsit felturbózott intenzitással, kíméletlen élcelődések kíséretében.
Aztán visszavettem a nagy webviháncolásból. Rájöttem, hogy a dolgokon javítani ezzel a folytonos szóvá tétellel nem tudok, ellenben tucatjával szerzem az ellenségeket, akik okkal vagy ok nélkül megorrolnak rám, amiért róluk vagy a velük kapcsolatos dolgokról kendőzetlenül, néha talán bántó gúnnyal elmondom a véleményemet. Ez nem szokás mifelénk, ezt nem illik! Inkább azt kell hangsúlyozni, hogy a hősi erőfeszítéseknek köszönhetően milyen remekül alakulnak a dolgok. Utóbbi megéneklésére ugyan ma sem hajlok, de a nagy kritizálásokkal felhagytam. Igyekszem nem nyúlni darázsfészekbe, nem a szemébe mondani a betegnek, milyen rosszul néz ki. Hogy éveken át mégsem hiába dohogtam tele az internetet, azt a napokban értettem meg. Egy visszafogott véleményemre váratlanul éles olvasói reagálásokat kaptam. Amit én óvatosan, szőr mentén fogalmaztam, arra többen is rácsattantak – az én évekkel ezelőtti nyers őszinteségemmel. Talán mégsem ment veszendőbe a sok vitriol, amibe digitális pennámat mártogattam.
Megjelent: Új Szó, 2008. jún. 28.