Mozgó Világ‎ > ‎

Hazaszer


Balla D. Károly

Hazaszer

Idős ungvári asszony (na jó: állandó viselete, a tüdőszínű kiskosztüm és azonos árnyalatú helyre kis kalap okán nevezzük hölgynek) interjút ad egyik helyi sajtóorgánumunknak. Mesél életéről, a háború előtti világról. Gyerekkora a csehszlovák, felnőtté válása a magyar éra éveire esett, szülei ekkor nevelték bele a hazaszeretet. Ami rendjén is volna. Ám ezt a fogalmat mai gondolkodására is roppant érvényesnek találja – s ez már számomra felvet pár kérdést. Kiderül ugyanis, hogy ő továbbra is a „magyar hazaszeretet” feltétlen híve és buzgó gyakorlója, ami azért furcsa, mert a város, ahol él, immáron hatvanöt éve Magyarország határain kívül helyezkedik el. Azt sem lehetne mondani, hogy a hölgy bármikor is elszigetelődött volna a hajdani szovjet és a mostani ukrán élettől, évtizedekig hivatalnokként dolgozott, és ha kis csavarként is, de részese volt egy állami nagyvállalat szigorúan felügyelt működésének, gyermekét történetesen nem járatta magyar iskolába, aztán a rendszerváltás évei nagyjából nyugdíjba vonulásával estek egybe, s ő állandó résztvevője lett az ungvári magyar rendezvényeknek. Erről is kérdezi a riporter, s a válaszokból kiderül, hogy a kalapos hölgy ukrajnai, kárpátaljai magyarként tudatosan gyakorolja kisebbségi jogait. Ami szintén, nagyon is, rendjén van. Ám az erőteljesen felvállalt kisebbségi státus és az egyértelműen Magyarországra vonatkoztatott hazaszeretet között én látok némi ellentmondást.
    Másik lap, másik riport. Hőse egy javakorabeli, Beregszászban a háború végén született férfi. Még nem volt egyéves, amikor a vidék szovjet fennhatóság alá került. A régi, „magyar világról” értelemszerűen semmi emléke nem lehet. Amikorra felcseperedett, a városban a szovjet oktatási rendszer keretében több magyar tanítási nyelvű iskola is működött, ott mégis ukránba íratták szülei. Később Odesszában járt egyetemre, s onnan a nagy országos  népkeverési tendencia révén az egyik Közép-Ázsia köztársaságba vezényelték, ahol aztán évtizedeken át az államapparátusban működött. Családot is ott alapított, és valószínűleg maradt volna élete végéig távolba szakadtan, ha szét nem esik a Szovjetunió, s ha a rendszerváltás idején a budapesti székhelyű összmagyar szervezetek legnagyobbikával fel nem veszi a kapcsolatot. Meg is hívták konferenciáikra, találkozóikra, s ő reprezentálhatott az ezer felé szakadt magyarság hányattatott sorsú különleges képviselőjeként. Mígnem fel nem fedezte magában a honvágyat. Ami természetes emberi érzés, főként, ha az ember elhagyott szülőföldje, hazája iránt érzi. Emberünk azonban nem Beregszász, nem Kárpátalja, horribile dictu: nem Ukrajna iránt érzett olthatatlan vágyat. Magyarország vonzotta. Le is telepedett családjával egy nógrádi palóc falucskában. „Hazatért” – számol be róla a riport.     Friss sajtóhír: a Kárpátaljai Református Egyház Zsinata fontosnak tartotta, hogy állásfoglalást tegyen közzé a trianoni döntés 90. évfordulóján. Ebben többek között üdvözlik az Országgyűlésnek a kettős állampolgársággal kapcsolatos határozatát, és (értelem szerint a kárpátaljai magyar reformátusok nevében) leszögezik: „Mert hazánk egy van: Magyarország, bár otthonunk Kárpátalja.” (Talán érdemes éppen itt megjegyeznem, hogy a kárpátaljai magyar iskolai oktatás keretében a haza fogalmával ettől lényegesen eltérő értelmezésben találkoznak a – zömükben egyébként szintén református – diákok.)

    A ha volt már interjú, riport és nyilatkozat, jöjjön egy  levél. Ezt „a Magyar Köztársaság Elnökéhez, Kormányához, a magyar Országgyűléshez” címezték a minap a Délalföldi 56-os Vitézi Rend (!) kárpátaljai tagjai, akik a sajtóban közzétett szöveg szerint megelégedéssel és örömmel fogadták azokat a törvényeket, amelyek „az anyaország határain túlra kényszerített nemzettestvéreket érintik”.  Üdvözlik, hogy az kormány nem közömbös „a trianoni mészárszéken feldarabolt nemzet sorsa” iránt, s bizonyos történelmi és irodalmi hivatkozások után saját esküjükből idéznek, mely szerint: „magyarságomat soha fel nem adom, magyar hazámat és nemzetemet soha meg nem tagadom”. A „kárpátaljai tagok” némelyike esetében mindez nem is okozhat fogalmi zavart: hosszabb ideje Magyarországon élnek, ott gyakorolják buzgón kárpátaljaiságukat (mint ahogy a régóta palócföldön élő atyafi továbbra is az ázsiai régió magyarságának vezetőjeként nyilatkozik). Hogy az aláírók között szereplő, valóban Kárpátalján élő vitéz (mellesleg református lelkész) számára okoz-e problémát az ukrajnai otthon és a „magyar haza” összeegyeztetése – az legyen az ő gondja.
    Az én gondom általánosabb. Azon tépelődöm, a kárpátaljai magyarság hosszabb távú sorsa, megmaradása, érvényesülése szempontjából vajon hasznos-e vagy inkább káros a fenti példákból kivilágló hazaképnek a fenntartása, kialakítása és megerősítése. Felteszem, hogy az új magyar kormánypolitika és az új törvénykezés, és főleg a magyar állampolgárság lakhelyváltoztatás nélküli megszerzésének a lehetősége tíz- és százezrek fejében fogja a haza fogalmát teljes egyértelműséggel Magyarországgal összekapcsolni, és nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Szolgálhat-e olyan erős fogódzóul egyfelől, mint amekkora  talajvesztéssel járhat másfelől? Felnőhetnek-e új és újabb magyar nemzedékek Ukrajna kötelékében úgy, hogy önmagukat kvázi száműzetésben élőknek tekintik, akik csupán a sors mostohasága (a „trianoni mészárszék”) miatt laknak ott, ahol, hazájuk másutt van?
   Vajon nem lenne-e a nemzetstratégia szempontjából előremutatóbb annak tudatosítása, hogy egyrészt a kárpátaljai magyarok elsősorban nyelvük, hagyományaik, kultúrájuk révén (és nem jogi kötelékeken át) integrálódhatnak a nemzetbe, másfelől saját lakhelyükön az ütőképes politikai képviselet és a hatékony önrendelkezés megteremtésével (és nem a távolba sóvárgással) teremthetik meg a legérvényesebb, egészséges „magyar életüket”? A „magyar haza” érzése nem ad-e felmentést, kibúvót a helybéli teendők elvégzése alól?
    Nem, nem gondolom azt, hogy Ukrajnát kellene hazánkként tisztelni, pláne szeretni. Ez az ország még sem az állampolgárai iránti felelősség vállalásával, sem a kisebbségek iránti támogatási szándékával nem bizonyította be, hogy méltó lenne erre az érzelmi vonzalomra. Azonban mint tartósnak látszó adottságot, nem lehet és nem is hasznos eliminálni. Számomra úgy tetszik, zavart kelthet az eredményes működésben az, ha az „ukrajnai magyar” státusra folyamatosan, mint valami menekülési útvonal, rácsatlakozik a „magyar haza”.
    Esetünkben ugyanis nem egyértelműen hasznos tápszer a hazaszer. Etet, laktat, de bizonyos környezetidegensége okán, félő, meg is árthat.


Megjelent: Mozgó Világ, 2010/augusztus
Comments