Balla D. Károly
Az én hazám
csendes pentaton ének.
Ha szívemhez hajolsz,
eléneklem néked.
Horváth Sándor
Az 1944/45-ös és a közvetlenül ezt követő éveket Közép- és főleg Kelet-Közép-Európában a Szovjetunió területszerző hódítása és a sztálinizmus exportja jellemzi. A nemzeti sajátosságok figyelmen kívül hagyása, az egyes nemzettörzsek etnikai határainak tudomásul sem vétele következtében a térség újra - mint Trianon után - a feszültségek gócává vált. A kisebbségbe került (vagy abban maradt) nemzetcsoportokat súlyosan érintette, idegen érdekeknek szolgáltatta ki az a körülmény, hogy a létrejött szocialista tábor országai között hallgatólagosan tabunak nyilváníttatott a nemzetiségi kérdés. Hatványozott mértékben vonatkozott ez a Hitler utolsó csatlósának bélyegzett háborúvesztes Magyarország eltagolt részein élő magyar kisebbségekre.
A nagyobb létszámú nemzetcsoportoknál is veszélyeztetettebb helyzetbe jutott a Szovjetunió kötelékébe került kétszázezres magyarság, amelyet már 1944 novemberében a legsúlyosabb retorzió ért: a munkaképes magyar férfilakosság szinte teljes deportálása. Háromnapos munkára mintegy negyvenezer férfit hívtak be a vidékről. A legembertelenebb körülmények közé kerültek, sokuk már a gyűjtőtáborokban életét vesztette. A megmaradottak hónapok, évek múltán szabadultak a Szovjetunió különböző munkatáboraiból. Az áldozatok számát tekintve (kb. 20 ezer fő) ez az akció nagyobb veszteséget okozott a helyi magyar lakosságnak, mint a két világháború együttvéve.
Mindez ráütötte bélyegét a kárpátaljai magyarság sorsára, kialakította a máig élő félelmeket, s elindította a legveszélyesebb tendenciákat: a meghasonlást, a nemzet-elhagyást, a nemzet-megtagadást, a janicsárrá válást, jobb esetben a passzív rezisztenciába vonulást. Opponálásra mód nem volt - könyörtelenül megtorolták! -, így aki valamit tenni akart az itteni magyarság felemelkedéséért, ezt csak a sztálini nómenklatúrával történő szoros összefonódás, belső tartásának feladása, mélyebb meggyőződésének eltitkolása, egyfajta permanens skizofrén állapot vállalása árán tehette.
Ráadásul alábocsáttatott a vasfüggöny is: az itteni magyarság kapcsolata az anyaországgal megszakadt, lehetetlenné vált mind a fizikai, mind a szellemi közlekedés. A hatvanas évek kezdetéig semmilyen sajtótermék be nem jutott, és Magyarország hivatalos körei sem vettek (nem vehettek) tudomást - még évtizedekig - arról a nemzetcsoportról, amely elszigetelődve, a bűnös nemzet bélyegével élte végig a sztálini éra sötét esztendeit.
Ilyen mostoha körülmények közepette kezdődött meg a magyar nyelvű oktatási rendszer, a magyar sajtó, a könyvkiadás, az irodalom szervezése, szerveződése. Akik vállalták ezt a munkát, nem tehették belső meghasonlás nélkül: minden tettükre rányomta bélyegét a görcsös bizonyítani-akarás, elkötelezettségüknek, pártosságuknak túlhangsúlyozása: meg kellett győzni a magyarság megmozdulásait ferde szemmel néző hatóságokat arról, hogy alakuló iskoláink szovjet iskolák lesznek (csak tannyelvük magyar), hogy sajtónk pártos szovjet sajtó (csak nyelve magyar), hogy irodalmunk elkötelezett szovjet irodalom (épp csak magyarul íródik).
A rendszer egészének visszásságai, torzulásai tehát hatványozottan jelentkeztek a magyarság körében. Az amúgy is téves irányvonalak még ferdébbé váltak, amint a nemzetiség más-szerű, más törésmutatójú közegébe hatoltak.
Ha Sztálint, a pártot, a szovjethatalmat őrültség volt oroszul vagy ukránul éltetni, akkor többszörösen az volt ezt magyarul tenni a leghangosabban. Ha őrültség volt az erőszakos kollektivizálás a Szovjetunióban, fokozott őrültséggé vált a merőben más hagyományokhoz szokott kárpátaljai magyar parasztság esetében. Ha őrültség volt a vallás üldözése Oroszországban vagy Ukrajnában, még inkább azzá vált a zömében református kárpátaljai magyarok körében.
Ha alapvetően téves elvekre épült a szovjet oktatási rendszer, úgy sokszorosan téveseknek bizonyultak ezek az elvek, amikor egy meglévő és működőképes magyar oktatási rendszer szétzúzását követően helyezték pilléreire a kárpátaljai magyar anyanyelvű oktatást.
Ha az orosz, ukrán vezető egy Hurrá!-t kiáltott, a magyarnak hármat kellett. Ha az orosz átlagember kiszolgáltatottnak érezte magát saját országában, akkor kétszeres kiszolgáltatottságot érezhetett az ukrán, háromszorosat a magyar.
Törtvonal alá szorult, harmadrendű állampolgár lett a Kárpátalján élő magyar ember.
Olyan súlyos ballaszt ez az indulás, amelyet máig nem sikerült kisebbségi gondolánkból kivetni.
A hatvanas évek elején valamelyest javult a helyzet. Eddigre úgy-ahogy kiépült az anyanyelvű oktatási rendszer középső láncszeme, az iskolai oktatás. Vidékünkön ekkor működött a legtöbb magyar tannyelvű iskola, és az ezekben tanuló gyerekek száma is ekkor volt a legmagasabb (kb. 23 ezer). 1963-ban az Ungvári Állami Egyetemen magyar filológia tanszék nyílt; 1965-től részben, 1967-től pedig teljesen önállóvá vált a területi pártbizottság magyar nyelvű lapja, a Kárpáti Igaz Szó, amely ezt megelőzőleg az ukrán Zakarpatszka Pravda szó szerinti fordításaként jelent meg.
Amikorra a hruscsovi reformok beértek volna, már ránk is köszöntött a brezsnyevi lágy despotizmus, amely visszafordította a pozitívnak látszó tendenciákat, érintetlenül hagyta a negatívokat - s ezzel még jobban elmélyítette a rendszer ellentmondásait. A kárpátaljai magyarságnak továbbra sem adódott módja arra, hogy magyarságát gyakorolja. Minden ezirányú törekvés nyomban a nacionalizmus, jobb esetben a nemzeti elkülönülés vádját vonta maga után.
A teljes elszigeteltség és "nemzetiségi kisemmizettség" jege mégis megtört. Könyvek, lapok immár bejutottak Magyarországról, a rádió- és tévéadók hullámai sem torpantak meg a határnál. Akinek igénye volt rá, tájékozódhatott a nemzeti művelődés anyaországi eredményeiről. Az akkori Magyarország "szocialista kultúrája" itteni szemmel nézve modernnek, haladónak, európainak hatott, s jobb irányba terelte az itt élő magyarok gondolkodását, mint a túlideologizált központi vagy helyi - akár magyar nyelvű - sajtó, rádió, tévé, vagy akár a magyar nyelvű oktatás. Mert bár igaz, hogy iskoláinkban oktatták a magyar irodalom nagyjait, ám értelmezésük, értékelésük, koruk ábrázolása még a zsdanovi kultúrpolitika dogmáihoz igazodott. Így történhetett, hogy aki az elmúlt negyven évben érettségizett iskoláinkban, az Illés Bélát és Zalka Mátét feltétlenül többre tarthatta, mint Babitsot vagy Németh Lászlót (utóbbi kettőről épp csak említés esett tankönyveinkben). Hasonló "ortopéd gyerekcipőben" járt (sántikált!) sajtónk, könyvkiadásunk. Nemzeti értékeink közül szinte csak a nyelv mentődött át úgy-ahogy, mert amit ezen a nyelven írni, kiadni, tanítani és mondani lehetett, az voltaképp nem volt egyéb a szocializmus dicsőítésénél.
Formájában nemzeti, tartalmában szocialista - szajkóztuk, ha irodalmunkról, művelődésünkről volt szó, s addig mondogattuk, míg lassan magunk is elhittük.
Persze akadt, aki nem, vagy csak nehezen hódolt be. Kovács Vilmos 1965-ben megjelentette (többévi huzavona után) Holnap is élünk c. regényét, melyet magyarországi kritikusai a kárpátaljai magyarság sorsregényének neveztek. Mai szemmel nézve elkötelezett szocialista regény ez is, akkor azonban amiatt a kevéske őszinte szembenézés miatt, amit sikerült belélopni - kivonták a forgalomból. Fél évtizeddel később felszámolták a magyar egyetemistákból, fiatal tollforgatókból alakult Forrás Stúdiót. A vád ellenük a szovjet valóságtól való elidegenedés volt. Holott a Forrásban verselők nem a valóságtól, csupán a kötelező rózsaszínű szemüvegtől idegenedtek el, miközben érdeklődésük a népi-nemzeti kulturális örökség és az eszázadi modern irodalmi törekvések felé irányult.
A Kovács Vilmossal és a Forrás Stúdió fiataljaival szemben táplált bizalmatlanság a kárpátaljai magyar irodalom egészére is átvetült, s a hetvenes évek elején-derekán induló újabb írórajnak ismét a hangsúlyos pártosság vállalásával kellett megszólalnia.
Mindnyájan megírtuk hát a magunk forradalmi ódáját, Lenin- és békeversét, pufogtak frázisaink, sugároztunk az optimizmustól. Ha borúsabb, ne adj isten pesszimista verset akartunk publikálni, mellé tettünk két harsányat. Aztán a két harsány megjelent, a borús kimaradt. Lettünk hát csalók, csalafinták: a komor vers alá odaírtuk, hogy Pablo Nerudára emlékezve vagy azt, hogy József Attilát olvasva.
Jöttek a nyolcvanas évek, egyetlen nagy tapstól zengett az ország. "Fejlett szocializmus" - sulykolta belénk a tömegkommunikáció, miközben üzleteink polcáról eltűnt előbb a kávé, aztán a vaj és a hús is. "Baráti országok" - vallottuk a szocialista tábor államairól, de huszonvalahány pecsétet és aláírást kellett tucatnyi okmányunkra, igazolásunkra összegyűjtenünk a legkülönbözőbb hatóságoktól, s hónapokig várnunk, míg harminc kilométerre élő nagybácsinkat meglátogathattuk. "Nálunk minden nemzet és nemzetiség egyenjogú" - hirdettük, de ha valahol - alkalmi társaságban, kollektívában - egyvalaki nem volt magyar, már illet a "többség" nyelvén beszélni, hivatalról, intézményekről nem is szólva, ahol eretnekségnek számított a magyar szó. Városainkat, falvainkat csak magánbeszédben nevezhettük magyarul, a sajtót vagy a helységnévtáblákat olvasva törtük a nyelvünket Velikij Gejivci-n (Nagygejőc), Dobroszillyá-n (Bene) meg Harazgyivká-n (Gut). Kárpátalja is csak Kárpátontúli terület volt számunkra ötödfél évtizeden át, ma is ez a hivatalos, egyben kívánatos forma, nehogy elfelejtsük, honnan kell nézni magunkat.
Irodalmi példaképünkül a Lenin-díjas szépíró, Brezsnyev trilógiáját állították elénk egyetemen, szemináriumon, ideológiai fejmosáson és politikai pofafürdőn. De hiába a sok tisztálkodás, bemocskolódtunk. Aki makulátlan akart maradni, hallgatott, ám a kötelező taps országában ez is veszélyes szembehelyezkedésnek bizonyulhatott. S a további veszély: ha mindenki elhallgat évtizedekre, ki tartja ébren a magyar szót?
"Magyarul alkotó kárpátontúli író" - áll ma is köteteink annotációjában. Megrögzült kövület abból az időből, amikor a kettős kötődés emlegetése is szentségtörésnek minősült. Kötődésünk csak egy lehetett. Az, hogy magyarul írunk, olyan formai apróságnak számított, mint valami kisebb testi hiba - elnézték nekünk; a hivatalos beszámolók, jelentések, statisztikák készítésekor pedig jó argumentumai lehettünk a hű de nagy internacionalizmus bizonyításának.
Ez a voltaképp nemes jelentésű szó - internacionalizmus - vegytiszta pánszlávizmust, burkolatlan ruszifikálást jelentett. A nemzetiségek egyenlősége egyirányú utcaként működött, amelyben igazodást mindig a kisebbtől vártak el.
"Járásunkban 27 %-ot tesz ki az internacionalista házasságok részaránya" - hangzott el számtalanszor az egyetlen magyar többségű járás első számú pártvezérének szájából. A két nem azonos nemzetiségű fél házasságát érdemként fogták fel, a magas arányszámot mint korszakos vívmányt tartották nyilván. Lám, szó sincs semmiféle nemzeti elkülönülésről, éljen az internacionalizmus.
De akkor két magyar házassága vajon milyen? Nacionalista?
Igen, bizonyára.
Hát jól nézd meg, magyar legény! Válassz szláv lányt, így leszel jó hazafi.
Így keveredett össze sokakban az ideológia a költészettel, a politika a szerelemmel, kötelező harsányság a némák cinkosságával.
Most, amikor az ideológiák szappanbuborékai sorra kipukkadtak, s jöhetne valami értelmesebb önépítés, akkor itt állunk teleluggatott öntudattal, szédelegve a sok félrevezetéstől.
Magunkra találni: nehezebb, mint gondoltuk volna.
És amikor azt hittük: na most, talán, végre... akkor hazajön iskolás gyerekünk, felüti 1987-es kiadású, ma is érvényes olvasókönyvét és rábök egy versre: holnapra ezt kell megtanulni. Íme: "Tudja ma már minden gyermek, / Lenin nekünk mit adott: / Szabad, boldog életünkhöz / igaz utat mutatott!"
Közben szól a rádió, halljuk, hogy Békéscsabán az ellenzéki pártok megrendezték a kommunizmus szimbolikus temetését, s hogy a Lenin-szobor kezébe vándorbotot, vállára tarisznyát tesznek. A pesti Lenin-emlékmű mintájára ez is rövidesen "eltávozik".
De a gyereknek holnapra meg kell tanulnia a verset.
Kis magyar skizofrénia.
A mai Magyarország határain kívülre kényszerült kisebbségek önigazoló kifejezése a kettős kötődés. Kárpátalján ennek elismertetése is úttörő tett volt. Sok illetékes fejcsóválását váltotta ki, amikor egy-egy kistanulmányban, cikkben, más megnyilatkozásban először kapott megfogalmazást. Valahogy így: azon túl, hogy a kárpátaljai magyar irodalom vitathatatlanul és egyértelműen szerves része a szovjet irodalomnak, egyszersmind része a magyar nemzeti irodalomnak is, így a szovjet valóság talaján állva a magyar irodalom haladó, forradalmi hagyományaiból is meríthet.
Itt a forradalmi volt a lényeg, és ez véresen komoly megállapításnak számított. Rögvest ideológia is gyártódott hozzá, s a 70-es években a hivatalos kultúrpolitikában általános lett az a nézet, hogy a kárpátaljai magyarok "szovjet magyarok", s hogy irodalmi hagyományaikat nem a magyar irodalom egészében vagy a Kárpátalján valaha élt és működött írók munkásságában kell keresnünk, hanem - és ez nem vicc! - a moszkvai magyar emigráció alkotóinak tevékenységében. Mert ugye, ez is, mint a kárpátaljai, egyszerre volt szovjet és magyar. Zalka Máté, Illés Béla, Karikás Frigyes, Hidas Antal, Gergely Sándor ekkor vált Kárpátalján a magyar irodalom klasszikusává.
Közben a magyarországi lapok, folyóiratok (ekkor már szép számmal bejöttek) Nagy László, Juhász Ferenc, Ladányi Mihály, Pilinszky János verseit, Déry, Örkény, Sánta prózáját, Németh László, Illyés, Csurka drámáit hozták. Már Váci csillaga is lemenőben volt, mi meg magoltuk Majakovszkijt Hidas Antal fordításában: "Olyan idő következett, / versenyzett a szövetkezet, / Olcsóbb lett a dara, só, / Pompás, harasó."
Hozzátenném: ocseny harasó.
A változó idő - mint annyiszor - csak jókora késéssel ért el bennünket. Mégis: mára sok tekintetben megváltozott a helyzet. Az állam, amelyet nem sikerült hazánkká szeretnünk, nem várja el tőlünk a feltétlen és teljes engedelmességet. Az utóbbi néhány évben olyan eredményeket értünk el, amelyekről korábban álmodni sem mertünk. Magyar iskoláinkban bevezették Magyarország történelmének az oktatását, Ungváron Szovjet Hungarológiai Központ nyílt, megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, sőt, e szervezet képviselői indultak az idei helyhatósági és köztársasági parlamenti választásokon; végre irodalmi folyóirata is lett a kárpátaljai magyaroknak, bár igaz, ez Budapesten jelenik meg... Mindez azt jelentené, hogy közeledünk Európa felé?
Nem, az Európa Ház számunkra még illúzió. Politikailag is (gondoljunk csak a legutóbbi eseményre: Gorbacsov gazdasági blokáddal zsarolja az elszakadni kívánó Litvániát), de még inkább gazdaságilag.
Bárcsak szegények lennénk, gondolom olykor, akkor csak pénzünk nem lenne. Így pénzünk van, épp venni nincs mit érte. A cukrot, szappant és mosóport máris jegyre kapjuk. Várható egyéb alapszükségletű élelmiszerek jegyre történő elosztása is. A következő lépés nyilván az lehetne, hogy fizetésünket nem pénzben, hanem jegyben kapjuk majd. Sőt, mi fogjuk kérni, hogy így legyen. Hogy e legprimitívebb elosztással a hadikommunizmus szintjére zuhanunk, azt talán észre sem vesszük. Így készüljünk Európába?
Számunkra az ezredvég kérdése az, hogy egy mesterségesen életben tartott, valójában tökéletesen életképtelen, felbomló, szétrohadó rendszerben van-e esélye a megmaradásra egy maroknyi kisebbségnek.
De térjünk vissza a kettős kötődéshez, amely - ha sikerül elfogadtatni -, nem jelent kevesebbet, mint azt a hitet - illúziót inkább -, hogy az állampolgári determináltság összeegyeztethető a nemzeti hovatartozással. A kisebbség, amely ebben a hitben ringatja magát, kétpólusú vonatkoztatási rendszerben igyekszik kialakítani saját értékrendjét. Létezésének tere azonban sok tekintetben egyetlen tengelyre korlátozódik: bármit tesz, illetve nem tesz, gondol, illetve nem gondol, az nem egyéb, mint permanens haláltánc a két pont közé feszített kötélen. Sőt, talán ezen a kötélen is csak egyetlen pont felel meg úgy-ahogy a kettős kötődés követelményének. Bármelyik végponthoz, biztonságot jelentő póznához közeledjék is a kisebbségi lét artistája, azonnal érzi, amint a másik pózna közelében éles penge feszül a kötélre. Magyarán: ha megpróbálsz magyar lenni, nem lehetsz eléggé szovjet: fenik késüket a hatóságok. Ha szovjet szeretnél lenni, nem tarthatod meg magyarságodat, és méltán mond le rólad anyanemzeted. Ráadásul a kárpátaljai magyarság kezéből a történelem az artistarudat is kiverte.
Beolvadni vagy áttelepülni - ez a két pózna. Közte a kötél. Rajta mi, a kisebbségi lét artistái, akik igyekszünk elhitetni magunkkal: elkerülhető a skizofrénia, a lelki prostitúció. Lehetünk jó állampolgárok és jó magyarok.
De lehetünk-e, s kell-e, hogy azok legyünk? Elvárható-e tőlünk, hogy amikor egyetlen tapstól volt hangos az ország, mi is tapsoljunk a dús szemöldökűnek? És elvárható-e tőlünk, hogy ne tapsoljunk, amikor az minden állampolgár számára kötelező?
Meg lehetett-e tartani egyensúlyunkat a kötélen akkor, amikor Magyarországon egyre-másra születtek a tiltakozó nyilatkozatok Ceauşescu falurombolási terve ellen, a Szovjetunió viszont Lenin-renddel tüntette ki a condukátort?
Elvárható-e tőlünk, hogy a magyarság iránti hűségünk miatt engedetlen alattvalók legyünk, vállalva ennek minden ódiumát? Várható-e bárkitől, hogy érvényesülési lehetőségeit, egzisztenciáját, maga és családja boldogulását feladja magyarságáért?
Elítélhető-e, ha valaki beolvad?
Vagy ha áttelepül. (Szülőföldjét hagyja el, s ha ő boldogul is, az itt maradottaknak minden távozó kétszeres veszteséget okoz: nemcsak eggyel kevesebben vagyunk, hanem az áttelepült helyére is idegen jön.)
Mindenkinek joga van az egyéni boldogulásra. De boldogul-e a nyelvehagyott? Boldogul-e a szülőföldjéről elszakadt? S boldogul-e a maradék? Ott, a kötélen.
1988, Kecskemét. Első alkalmak egyike, hogy kárpátaljai magyar - és nem szovjet - írókat találkozóra, ismerkedésre hívnak magyar(országi) írók. A Forrás folyóirat vendégei vagyunk, minden percben érezzük a házigazdák őszinte örömét, gondoskodását, szeretetét. Váratlanul mély barátságok szövődnek, Buda Ferenc zsebkést cserél Vári Fábián Lászlóval (azóta is mindketten féltve őrzik a másik költőre emlékeztető "talizmánt").
Nyílt lélekkel, néhány centivel mindig a föld fölött járva éltük meg ezeket a napokat. Valamibe visszataláltunk, hazataláltunk. Tudjuk, nem lehetne kiváltságunk ez az érzés, ha, mondjuk, csupán Nyíregyházáról vagy Szombathelyről érkeztünk volna.
Emelkedett érzéseimet nem zavarja meg sem a lassan bontakozó honvágy, sem az, hogy már az első nap reggelén baleset ér: a fürdőszobában elesem, karom töröm. Kórházba visznek, az orvos hosszan nézegeti röntgenfelvételemet. "Igen, eltört - mondja -. De ha újra összeforr, olyan erős lesz, mint soha azelőtt." Logikája egy pillanatra megdöbbent. El kell törnie, szakadnia valaminek ahhoz, hogy újraforrva igazán erős legyen?
Aztán újra Kecskemét, a társaság, az egyre szorosabbra szövődő barátságok. Kicsit megijeszt a gondolat, amikor az orvos szavait szimbolikusan kezdem értelmezni.
1990. szeptember 29-e. Ungváron felavatják Petőfi szobrát. Harsognak a himnuszok (mind a három: szovjet, ukrán, magyar - vajon melyik hallatán illik jobban meghatódnom?), Göncz Árpád és Leonyid Kravcsuk mond avatóbeszédet.
Mindenki tudatában van annak, hogy ez a nap - egy darab történelem. De minden meghatottságon túl lehetetlen oda nem figyelni néhány "apróságra". Az egyik inkább megmosolyogtató: Fodó Sándor, a KMKSZ elnöke a szinkrontolmács szerepét is vállalta (talán nem bízva másra e felelősségteljes feladatot), miután oda-vissza fordítja ukránról magyarra, magyarról ukránra az ünnepség más-más nyelven megszólaló közreműködőit, Göncz Árpád egyik mondatát zseniális gyorsasággal átülteti: magyarról - magyarra. S ami érdekes: nem pontosan ugyanazokkal a szavakkal...
Az összegyűltek nevetgélnek, a közelebb állók megbökdösik - eltelik pár másodperc, amíg megérti, mi is történt.
Nem nagy eset: pillanatnyi rövidzárlat, rossz kapcsolás az agyban.
De vajon nem ilyen "permanens rövidzárlat" megy-e végbe a tudatunkban, amikor az anyaország hivatásos nyilatkozóinak beszédét "lefordítjuk magunknak". Nem érzünk-e állandó kényszert arra, hogy az egyértelműen magyar megnyilatkozásoknak "kárpátaljai magyar" értelmezést adjunk? Nem a tudatzavar, meghasonlottság kísért-e bennünket mindannyiszor, ahányszor rádiót hallgatunk, tévét nézünk? Nem kell-e akár a meteorológiai jelentést is "adaptálnunk": a "hazánk időjárása" hallatán nem bonyolódunk-e óhatatlanul az identitászavar hálóiba?...
A szoboravatás másik "epizódja" az a megfigyelés, hogy míg a magyar államfő többször is államnak, országnak nevezi Ukrajnát - és nem egynek a 15 köztársaság közül -, azaz "megelőlegezi" jövendő függetlenségét, addig ezt ukrán kollégája furcsa elszólásokkal viszonozza.
"Ukrán földön felavatjuk Petőfi Sándor szobrát" - mondja. Ukrán földön. Nem Ukrajna földjén. Ukrán földön.
Aztán az itt élő magyarokról beszél: "Azok a magyarok, akik itt élnek, az ukrán magyarok, mindig itthon fogják magukat érezni nálunk."
Haha! Ukrán magyarok. Ezt már mintha ismernénk "szovjet magyarok" meg "román magyarok" változatban. Részemről nem kérek belőle. Meg: "otthon fogják magukat érezni nálunk." Nálunk! Lehetne vitatkozni, ki kinél van vendégségben.
Mint ahogy azon is, van-e esélyünk arra, hogy otthon érezzük magunkat saját otthonunkban, amikor anyaországunktól még mindig szögesdrót választ el, s ha meglátogatnánk néhány mérföldre élő nagynénénket, napokig kilincselhetünk és hónapokig várhatunk útlevelünkre. Útlevelünkre, amelyben nevünk szláv mintára kiegészül atyai nevünkkel, s ha ezt a cirill betűs írásmódot megszoktuk is már, elképedünk, hogyan fordították vissza nevünket latin betűsre, hogyan írták át cirillből valami szörnyű angolos helyesírással. Személyiségünk legfontosabb okmányában nem ismerünk saját nevünkre.
De közben érezzük otthon magunkat, érezzük otthon a nincstelenségben, a koldusdemokráciában, amikor bélyegalbummal kell vásárolni járni: abban tartjuk a kuponokat, a vásárlási jegyeket.
Jó lesz, ha igyekszünk, és bevezetjük a konvertibilis jegyrendszert, máskülönben hogyan fogad be Európa?
Az egyik dédapám székely fakereskedő volt. Megrakott szekerével számtalanszor megtette a Kovászna-Brassó utat. Egyszer, egy téli éjszakán, javakban megszorulván, házi szövésű rongypokrócokat szállított szánon, amikor kiéhezett farkasok szegődtek a nyomába az erdőn át vezető hosszú úton.
Tudta, hiába hajszolja a lovakat, az ordasok utolérik.
Gondolta, feláldoz egy pokrócot. Meggyújtotta és a farkasok közé vetette. Azok vonítva odébbálltak, de pár perc múlva már újra ott lihegtek a háta mögött. Dédapám újra meggyújtott egyet portékái közül és az égő csóvával újra elijesztette az ordasokat.
Amikor a sokadik pokrócot is odavetette, hasított belé a felismerés: gyermekei szája elől az utolsó falatokat hajigálja most könnyelműen a farkasoknak. Üres az éléskamra, a pokrócok árából vett volna lisztet, szalonnát.
Soha ennél lehetetlenebb helyzetet: sem meg nem állhat, sem vissza nem fordulhat (arra már hosszabb az út), menekülnie kell - előre. Tudván, hogy minden méter áldozatot jelent.
Dédapám ott ül a szánon, nyomában toportyánokkal, egyre fogyó feláldozható értékekkel a háta mögött. Tudata már-már meghasad, nem látja át, mit is áldoz fel miért: utat pokrócért, pokrócot útért, mindkettőt életéért, életét - mindenért.
Van-e választása ebben a helyzetben? Lenne-e jogom megítélni, ha farkassá válna?
És vajon tudja-e ott, a csikorgó kárpáti éjszakában, hogy számomra példázattá vált sejtelmes utazása, és tudni nem, csak hinni merem, hogy marad még egy utolsó pokróca, mire az erdőből kiér.
S ha már székelyföldön vagyunk: Tamási Áron ábeli kérdése naponta kérdőjelre feszíti a kisebbségben élőket. A kibölcselkedett válasznak - "Hogy valahol otthon legyünk benne" - épp a kulcsszavával van bajunk. Otthonnak kevés a magunkra zárt család, védelemnek kevés az anyanyelv. Nincs, ami a kivándorlást és az asszimilációt megállítaná. Csak vágy, elérhetetlen cél a Dobos László által "a magyarságtudat próbájának" nevezett integrálódási képesség: mert hát hová, mibe integrálódjunk. Lehetünk-e teljes jogú tagjai a magyarországi szellemi életnek, amíg egy másik ország alattvalói vagyunk, s ez fog minket ezer béklyójával? Avagy lehetünk-e megelégedett részesei - szurkolói? cinkosai? túlélői? - a Szovjetunióban vagy a leendő független Ukrajnában zajló társadalmi átalakulásoknak úgy, hogy közben más szellemi gyökerekből táplálkozunk, máshová fűz érdekünk és érdeklődésünk.
S ha a válasz igen, akkor vajon mi ennek az igenlésnek az ára?
Szeretnénk itthon lenni a szülőföldünkön, és otthon lenni - nem külföldiként - a magyarságban. Amíg ez nem sikerül, addig hazánk csak egy "csendes pentaton ének".
És sorsunk a kisebbségi skizofrénia.
1990.
Első változatai megjelentek: Holnap, 1990/1.; Látó, 1990/7.
Kötetben először, apróbb javításokkal: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Ungvár-Bp, 1993.
Újraközölve: A hontalanság metaforái, Bp., 2000