Mozgó Világ‎ > ‎

Parkokban, tereken


Balla D. Károly

Parkokban, tereken

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. február.

Gyerekkori jó barátom évi 2-3 alkalommal megejtett látogatásai során mindig előadja az Egy iskolaigazgató sirámai című folytatásos dokumentum-monológját. Minden egyes alkalommal elborzadok, megállapítva, aligha létezhet kínosabb helyzet, mint egyfelől olyan állami intézmény vezetőjének lenni, amelyet a mindenkori hatalom úgy kezel, mint saját propagandaeszközét, másfelől pedig jócskán beágyazódni a most éppen végletesen megosztott kisebbségi magyar érdekszférába, amely szintén kisajátító jelleggel igyekszik a helyi oktatási intézményeket és azok személyi kontingensét saját céljaira felhasználni. Hol az egyik fél kecsegteti ezzel, hol a másik amazzal, innen ígérnek, onnan fenyegetnek, aztán épp ellenkezőleg. Ám az iskola új épületszárnya hiába épül 14 esztendeje, még messze áll a befejezéstől. A barátom pedig egy olyan világban igyekszik az iskola érdekeit szolgálni, ahol az oktatás presztízse minden korábbinál mélyebbre zuhant. Eközben annyi ellentmondásba keveredik és olyan nehézségekkel találja szembe magát, amelyek fel- és megoldhatatlanok, így aztán az igazgató, ha még nem fásult el és lelkiismeretesen akarja a rá bízott feladatokat ellátni, akkor folyamatosan meg kell alkudnia, ami előbb-utóbb felőrli egészségét, elhasználja idegrendszerét. Sajnos ezt látom a barátomon is, nincs valami jó bőrben, lassan felmorzsolódik a permanens frusztráltságban. Tökéletesen elégedetlen a körülötte levő világgal, ám odáig láthatóan nem jut el, hogy magában is keresse a hibát. Kicsit ahhoz a férjhez hasonlít, aki reggeltől estig a feleségét szapulja, de addig a gondolatig nem jut el, hogy elváljon tőle.

*

Vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.

Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban és mindenáron beszélgetni akart velünk – oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam az igen izgalmas és változatos munkásságát értékelő írásokba. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.

Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával való szembesülést. Vezető hír lett a lapokban, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.

A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni – hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.

Vagy nem.

Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (sajtóban, tévében) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, show-t csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is csak ugyanaz lenne – hát ezt nem.

Úgy érzem, az egész performansz ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt, annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.

Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága – és elveszett közfelháborító lényege.

Az is elég furcsa, hogy az elbúcsúztatott művész másnap elment a Filmszemlére átvenni egy díjat. Ezek után én már elvárnám tőle – és kívánom neki – azt a nagy heccet, hogy még hosszú ideig életben maradjon.

*

A közismert mondás szerint akinek van humorérzéke, az mindent tud, akinek nincsen, az mindenre képes. Hogy mire képesek a humort nem ismerő és saját vezetőiktől megfelelően felhergelt moszlimok, arról most számos oktatófilmet láthatunk a híradókban.

Egy régebben olvasott esszében (Rigán Lóránd: A liberalizmus mint szoftver) a következő problémafelvetéssel találkoztam: a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő mibenlétük alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy olyan szoftverekként működnek, amelyek mirajtunk, emberi mivoltunk futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, javításra, felülírásra? A szerző nem kötelezte el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik.

Ha elfogadjuk felvetését, akkor, gondolom én, az iszlám-szoftverbe – vagy legyünk megengedőbbek: annak fundamentalista 1.0-ás verziójába – mégis bele volt, bele van írva az a kódsor, amely hol pilótákat vesz rá arra, hogy repülőgépeket vezessen épületeknek, hol jámbor hívek derekára csatoltat robbanószer-kötegeket, hol százezres tömegeket bujt fel arra, hogy zászlókat égessen, követségeket gyújtson fel.

A kódsor most néhány karikatúra miatt aktivizálódott, és meglehet, a folyamat egy újkori vallásháborúvá eszkalálódik. És ahogy a viccben a farkaskölykök a nyuszi sapkájában, úgy az iszlám-szoftver most pár gúnyrajzban találta meg a casus bellit, az okot arra, hogy ne keresztes, hanem félholdas háborút indítson. Így tűnik, a nyugati liberalizmus eléggé tehetetlen mindezzel szemben.

Az iszlám-szoftvert alighanem csak Allah egy újabb prófétája tudná hatékonyan updatálni a 2.0-ás javítócsomaggal.

*

Gyerekeink nagyon szépen teljesítették téli vizsgaidőszakukat (Kolos Veszprémben programozó matematikát, Csönge Budapesten szociológiát tanul), egy-egy hétre haza is ruccantak. Nálunk is jobban ennek a nagyszüleik örülnek, egyfelől teljesen őszintén és önzetlenül, másfelől meg azért, mert elzárt életükbe színt hoz a nagyvilágból hazalátogató családtag. Anyám külön élvezi, hogy nemcsak friss hírekről, eseményekről értesülhet, hanem egy újabb hallgatóval gyarapodik a közönsége, ráadásul olyan valakivel, aki talán még nem ismeri minden történetét, vagy ha mégis, illedelmes gyerekként szívesebben meghallgatja újra, mint mi, a türelmetlen középnemzedék.

Anyám számára bármely téma alkalmas arra, hogy néhány lépéssel valamelyik kedvenc történeténél kössön ki. Spontán asszociációi bámulatos gyorsasággal elvezetik budapesti gyerek- és szegedi iskoláséveibe, háború utáni ungvári kézimunka-üzletébe, csapi szeszgyári kalandjaihoz, újságkorrektori élményeihez az ősi Kárpáti Igaz Szónál. Elég egy fiatal zsurnalisztának megjelennie házunkban, anyám azonnal elmeséli neki, hogy Sztálin halálakor 3 napig éjjel-nappal dolgozniuk kellett a nyomdában a hatalmas mennyiségű és felsőbb utasításra állandóan újraigazított hivatalos anyagok olvasásával, javításával. Elég egyetlen említést tenni bármilyen szőrös állatról, máris újra hallhatjuk, hogyan tartott angóra nyulakat, hogyan hipnotizálta őket, hogy ne ficánkoljanak, amíg nyírja őket, és 1945-ben egyetlen Szilveszter-éjszaka alatt miként kötötte meg azt a pulóvert, amelynek nyersanyaga reggel még a nyuszin volt, s amelyért a megrendelő orosz tiszt egy zsák lisztet kínált cserébe, ha újév hajnalán ajándékként már feleségére adhatja. Tudjátok, mit ért akkor egy zsák liszt?!

Anyám voltaképp az én gyerekkoromat is kisajátította azzal, hogy állandóan újrameséli. Már nem arra emlékszem, ami megesett velem, hanem arra, ő hogyan adta elő a történteket. Az ő hangján hallom, az ő szemével látom a múltamat, amelyet ezen a réven el is idegenített tőlem.

Én jobban szerettem volna, ha a szegedi egyetemre vesznek fel, mondja anyám ELTÉ-s lányomnak. Ez első asszociációs lépése, amellyel Csönge budapesti beszámolójára reagál. Lányom jól vizsgázik, felötlik benne a kép néhány évvel ezelőtti közös utazásunk élményeiből: ott van az egyetem, ott, azon a szökőkutas téren? Ó igen, a Dugonics tér, istenem! És innen már nem lehet megállítani a filmvetítést. Emlékszel, fiacskám, fordul most hozzám anyám, amikor együtt voltunk Szegeden? Nem, nem emlékszem, mert elbeszélte előlem az emlékeimet, de azt pontosan tudom, mely kockák következnek most.

Amikor anyám huszonvalahány év után először utazhatott kedves városába a hatvanas években, mindent újra át akart velem élni. Nem lehettem túl jó médium, kisfiúkén hamar eluntam a kötelezően hosszú nosztalgikus ücsörgést a platánok alatt a Szécsenyi téren, ezért a parkot övező kis oszlopok között alálógó mázsás kovácsoltvas-láncokat kezdtem hintáztatni, és annál boldogabb voltam, minél több szekciót tudtam egyszerre mozgásban tartani, szaladgáltam fel és alá, lóbáltam, lendítettem a láncokat (mint az artista, aki egyre több tányért tart forgásban a pálcái tetején, és amelyik már éppen leesne, ahhoz odaugrik és újraforgatja). Addig-addig szórakoztam, amíg egy rendőr szúrósan rám nem nézett. Nem is szólt, csak állt és figyelte, mit művelek, mire én megszeppentem és visszaszaladtam anyámhoz, hogy folytassuk a révedezést.

A lányomnak tetszik a történet, idézgeti saját emlékeit. Ahol fagyiztunk?, kérdezi, én bólintok, ő pedig odaképzel engem hétévesen és évszázados platánok alá. Anyám elemébe jön, és most már a saját története következik. A Stefánián, a parkban egymással szemben állt Erzsébet királynő és Deák Ferenc szobra (30-as években; tudtommal most is; bár Erzsébetet hosszabb időre a vármúzeum kertjének a sarkába rejtettek, ám most régi helyén díszeleg). Mivel a királynő emlékműve carrarai márványból készült (Ligeti Miklós munkája, 1907), így télen, a hótól és a fagytól védendő, a város illetékesei kalitkát építettek köréje. Hogy meg ne fázzon, mondogatták a helybéliek. Ám egyik évben igen korán kezdődött a tél, hajnalra jókora hó fogadta a szegedieket. Akik arra sétáltak, szellemes deákcsínyre lehettek figyelmesek. Szemfüles nebulók furnérból akkora talpakat fűresztek, mint Deák Ferenc kőalakjáé, ezzel hatalmas lábnyomokat léptek a friss hóba a haza bölcsétől a királynőig, utóbbi nyakába pedig jókora sálat kötöttek. Az esti újságok már meg is írták: Szegeden a Stefánián a gáláns Deák Ferenc a hajnali hóesésben átgyalogolt Erzsébet királynőhöz és jól bebugyolálta, hogy meg ne fázzon.

*

A lányom 17 éves, és az idén épp tizenhét esztendeje lesz annak, hogy a rendszerváltást maguknak már részben megelőlegező ungvári magyarok 1989. március 15-én először ünnepelhettek tömegesen és nyilvánosan a város főterén. Ezt a teret akkor még Újraegyesülés térnek hívták, és a névadás az ősi szláv földeknek a Szovjetunió keretében történt nagy fúziójára utalt, az akkor hivatalos történelmi kurzusnak számító szláv kontinuitás kidolgozói szerint ugyanis Kárpátalja területe hajdanán a Kijevi Rusz kötelékébe tartozott. A korábbi és későbbi névadóknak erről természetesen más volt a véleménye. Nem véletlen, hogy hajdanán a város emblematikus helyét Szent István, majd a kiegyezés után Kossuth Lajos térnek nevezték, a csehszlovák érában pedig ki más nevét viselhette volna, mint Masarykét. A bécsi döntések után Horthy Miklós tér lett a neve, a háború után pedig, kell-e mondanom, Sztalin dicsőségét öregbítette. Az ungvári magyarok még jóval a nagy vezér halála után és a tér átkeresztelése után is így emlegették, mert ez legalább egy név volt, de miféle dolog úgy hívni egy teret, hogy Újraegyesülés. Az ember a gyerekét is inkább kereszteli Józsefnek, mint Házasságkötésnek.

Pedig voltak ennél cifrább megoldások is. Ilyennek számíthatott az Október 40. évfordulója sugárút és az SzKP 20. kongresszusa tér. A legkacifántosabb nevet azonban a város határában létesített szabadidő-park kapta a szocialista keresztségben. Ha a szerelmes párok azt beszélték meg, hogy oda mennek majd andalogni, akkor így kellett volna egyeztetniük a randevút: „Akkor délután négykor találkozunk a körhintánál az Oroszország és Ukrajna újraegyesülésének 300. évfordulója parkban, rendben?” Ehelyett azonban a városlakók nemes egyszerűséggel Komszomol-parknak hívták azon egyszerű oknál fogva, hogy a létesítményt a kommunista ifjak lelkes munkaszombatok során hozták létre és ápolták éveken keresztül.

Az újraegyesülés fogalma, látjuk, központi helyet foglalt el a névadási szokásokban; más kérdés, hogy meggyökerezni nem igazán tudtak ezek a kreációk. A 90-es évek elején újak váltották fel valamennyit, az emlékezetes március 15-i első szabad ünneplés színhelye például rövidesen Petőfi-tér lett, leginkább azért, mert az új ukrán hatalom demonstrálni kívánta a nemzeti kisebbségek iránti toleranciáját. Hogy ezen a téren áll a hajdani Fekete Sas vendéglő, amelynek falai között a költő második felvidéki útja során 1947-ben megszállt, az inkább mellékes körülménynek számított, hiszen amikor 1990-ben a téren felavatásra került a Petőfi-szobor, akkor a politikum és nem a hagyomány dominált, egy jeles ukrán költő hangot is adott abbéli reményének, hogy viszonzásul Nyíregyházán majd nyilván emlékművet állítanak „a magyarok” Tarasz Sevcsenkónak, az ukránok nemzeti kobzosának.

Utóbbi felállításáról nem tudok, de tény, hogy Ungvárnak hamarább lett Petőfi-, mint Sevcsenko-szobra, és Ferenczy Béni alacsony és cingár, de kardját hetykén viselő Petőfije azóta is ott áll a parkban alig arasznyi talapzatán. Évente egyszer megadással tűri, hogy március idusán szónoklataikban rá hivatkozzanak a politikusok. Az idén várhatóan a szokásosnál is többet kell elviselnie, hiszen a megemlékezés minden bizonnyal a tíz nappal később esedékes ukrajnai választások jegyében zajlik majd, ami után majd kiderülhet, melyik jelölt tett hihetőbb ígéretet arra, hogy az ungvári magyar iskola új épületszárnyát végre tető alá hozzák és átadják rendeltetésének.

Megjelent: Mozgó Világ, 2006/március
Comments