Balla D. Károly
Távolabbi barátaim nem értik, miért szűntem meg közösségi embernek lenni. Kínos, hogy ezt olyanokkal kell megértetnem, akik jóindulattal vannak dolgaink iránt, épp csak nem ismerik belső viszonyainkat.
Nehéz meggyőzően érzékeltetnem, hogy hiába akadnak, akik jó szándékkal próbálnak valamit tenni a közösségünkért, ha eközben ügyeink elótvarosodnak, és a magyarságszolgálat egyre inkább a megélhetési politizálás fedőtevékenységévé válik.
Ezt felismerve hagytam el azt az aklot, amelynek melegében és bűzében egyaránt osztozva évtizedeken át vezettem alkotócsoportot, szerkesztettem lapot, alapítottam kiadót, működtettem alapítványt; voltam választmányi tag és társelnök, szerveztem könyvfesztivált, irodalmi szalont – és sorba mindent meg kellett szüntetnem, mindenből ki kellett lépnem, mert elfogadhatatlanná vált számomra az a politikai, anyagi és morális erőtér, amely mindezeket uralni kezdte.
Meg kellett értenem, hogy ebben a rendszerben kölcsönös függőségben áll egymással a legkisebb és a legnagyobb, az egyed, a sejt, a szervek és az organizmus, a helyi magyar fantomszervezet fantomtagja a számtalan közbülső szinten át egészen a támogató minisztériumokig, főhivatalokig és közalapítványokig. Mindenki egy-egy eleme a nagy magyar–magyar Potyomkin-legónak. A rendszer látszatokra épül, mert nem teljesítményorientált és nem színvonalcentrikus. Zengnek a szólamok, készülnek a kerekded beszámolók és a tipp-topp elszámolások, kéz mos kezet, egymásból remekül él támogató és támogatott. Csak az ügyek vannak dögrováson.
Ráadásul az önérdekűség még álszent is, magasztos célokról szól, de alantas eszközökből profitál.
Az ember olyanokat lát, hall és tapasztal, hogy először nem akarja elhinni, aztán elhiszi, mert beleverik az orrát, mint tudatlan kiskutyáét a piszkába: te csináltad, mert te is csak egy vagy közülünk, te is ebben élsz, ebből élsz. Ezt a barátok mondják, akik régi eszményeiket feladva maguk is szemek lettek a támogatások táplálkozási láncában, szimbiózisban élnek a megalkuvással. És hiába jut nekik ettől több cseresznye, nem tudják elviselni azokat, akik elhúzódnak a táltól. A kritikáról meg az a véleményük, hogy nem az a vétkes, aki hibát ejt, hanem aki szóvá teszi.
Bő tíz évem volt rá, hogy megfigyeljem, miként fordulnak a szép célok önmaguk ellentétébe, hogyan kezdi ki a kisszerűség a nagy célokat, miként telepszik rá a legtágabb közérdekre a legszűkebb csoportérdek.
Persze: lehet a sötét foltok helyett a szerény eredményekre fókuszálni a figyelmet, fel lehet mutatni a vívmányokat, dicsekedni a fejlődéssel. Ám látni kell, hogy a kicsi jó csak jelenség, a nagy rossz pedig tendencia. Kedvezőtlen helyzet, hibás döntések, demoralizált végrehajtók. A bajok saját gyarlóságunkból hajtanak ki, de azokban politikai és adminisztratív körökben borulnak lombba, amelyek bulivá tették a missziót. És akkor még nem is említettem végletes belső megosztottságunkat. Hogyan magyarázzam el mindezt barátaimnak, akik a távolból új és újabb erőfeszítésekre ösztönöznek, és nem értik, miért hagytam eluralkodni magamon az erkölcsi szkepszist és a közéleti szepszist. Ahelyett, hogy magam is legóznék boldogan.
Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2006. május. 27.