Balla D. Károly
A magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának, míg mások csupán dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. Az Adrián nyaraltunk, de rossz volt az idő. Új kocsit vettem, de már az első héten szervizbe kellett vinnem. Felelős beosztást kaptam nagy fizetéssel, de azóta nincs egy nyugodt percem.
A Two-in-One funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok járnak az élen. Ebben persze a körülmények is a kezükre játszanak, hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy határátkeléssel minősítésük azonnal ellenkezőjére változik: emitt még mint kisebbségi magyarok kapnak ilyen-olyan elmarasztaló jelzőket, amott, a többségi magyarság körében viszont azonnal gyanús szlovákokká, románokká, ukránokká válnak. Ezt a sok más egyébben is megmutatkozó kettős méltánytalanságot próbálja aztán a határon túli magyar a panasz és a dicsekvés kétélű kardjával úgy-ahogy hárítani. Egyfelől felpanaszolja a sorsát, siránkozik a történelem igazságtalanságai miatt, másfelől eldicsekszik azzal is, hogy a sorsverések ellenére megmaradt magyarnak – és dagadó kebellel kezd sorolni különböző hőstetteket. De tovább megyek: egyfelől szeretne egyenlő lenni a vele együtt élő többségiekkel, sérelmezi – teljesen jogosan – a negatív megkülönböztetést. Másfelől ugyanakkor – teljesen jogtalanul – különbnek is tekinti magát náluk: hagyományait nemesebbnek, nyelvét szebbnek, vallását igazabbnak, nemzeti történelmét dicsőbbnek, kultúráját gazdagabbnak és saját öntudatát magasztosabbnak tartja, mint a vele együtt élő nem-magyar embertársaiét. És ez még mindig nem minden. Miközben a külhoni magyarok egyfelől a magyarországi magyarokkal egyenlő bánásmódot várnak anyaországuktól, aközben – másfelől – azt képzelik magukról, hogy különbek is a belhoniaknál: „otthon” magyarnak lenni nem nagy kunszt, de magyarnak lenni Kárpátalján, Erdélyben, Szlovákiában, az már valami, az érték, az hősiesség; el lehet vele dicsekedni. Ezt a kettős magatartást kétség kívül a határon túli magyarok politikusai és váteszei vitték tökélyre. Figyeljük csak meg, hogyan beszélnek a kisebbségi régiók hivatásos szószólói. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – , mintha alanyi joguk lenne rá, úgy támasztják az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát. Ráadásul azokkal szemben, akiket még le is lenéznek amiatt, hogy a világ botrányos igazságtalansága okán kedvezőbb helyzetben vannak őnáluk.
Megjelent: Új Szó, 2008., aug. 2.