Balla D. Károly
Aki hosszabb ideje figyeli, milyen jelzőkkel illették irodalmunk kárpátaljai ágát, már pusztán ezekből a címkékből is levonhat bizonyos tanulságokat. Az 1960-as években „kétírósnak” nevezték, arra utalva, hogy Balla Lászlón és Kovács Vilmoson kívül nemigen akadt említésre méltó alkotónk. A hetvenes években terjedt el a „költészetközpontú” jelző, lévén akkorra egész sor fiatal költő bontott szárnyat, akik a kötelező szocreál körülményei közepette a metaforák világában jobban magukra találhattak, mint a szovjet valóságot forradalmi fejlődésében ábrázolni hivatott prózában. Akadt kritikus, aki az akkoriban megszólaló versírókra a pártünnepélyek ünneplő ruhába öltözött szónokainak a címkéjét ragasztotta. A 80-as években szinte mindent lefedett a „józsefattilások” kifejezés, amikor is a költőpéldakép neve alatt stúdióba tömörült fiatalok szervezete keretében zajlott az irodalmi élet egésze. Ekkor, a nagy szovjet pangásból a peresztrojkába átcsapó években merülhetett fel először a kettős kötődés problematikája: a „szovjet magyarok” elve alapján íróinkra aggatott korábbi címke – „magyarul alkotó szovjet író” – egy újabb fából vaskarikával egészült ki: irodalmunkat hivatalos minősítése ez lett: „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”. Ezt a meghatározást kezdte bontani, lazítani a hol óvatosan, hol nyíltabban vállalt vélekedés: amennyire alkotóelemei vagyunk a szovjet népek kultúrájának, annyira részesei vagyunk a magyar nemzeti örökségnek is. (Utóbbit említve illett hangot adni a progresszív, forradalmi hagyományoknak.) Aztán a 80-90-es évek fordulóján a Szovjetunió felbomlásával ennek a kettősségnek az egyik pillére leomlott, és literatúránk ettől kezdve „kárpátaljai magyar irodalom”-ként határozza meg magát.
A 90-es évek az egymással is szöges ellentétben álló minősítések évtizede. Ekkor válik szakmai és laikus körökben is általánossá a vita: vannak-e határon túli magyar irodalmak, avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális területi megosztottságáról beszélhetünk; egyközpontú és egységes vagy többközpontú és régiókra tagolt nemzeti kultúránk, irodalmunk, sőt: anyanyelvünk?
A vitát megnyugtatóan azóta sem sikerült lezárni, legkevésbé Kárpátalja esetében. Ugyanis ha el is fogadjuk, hogy valamilyen módon mégiscsak létezik erdélyi, felvidéki, délvidéki vagy nyugati magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit: ugyan kis számban, de vannak írók, ám nincsenek műhelyek, van líra és epika, de jószerével hiányzik a valódi értekező próza, kritika, dráma; hiányzik a tartalmi és stiláris sokszínűség, nincsenek iskolák és irányzatok; van középnemzedék, de alig maradtak nagy öregek és egyáltalán nincsen utánpótlás; jelennek meg könyvek, de alig jutnak el a közönséghez és kevés kiadványaink között a magasabb mércével is értékelhető; időnként indulnak folyóiratok, de hamar elvetélnek; el-elvétve sor kerül szűk körű irodalmi találkozókra, de nincs szerves irodalmi élet, hiányzik a szakmai vita és az olvasói visszajelzés is roppant esetleges. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy alkotóink egy része jelentősebb sikereit nem idehaza, hanem Magyarországon (sőt: erdélyi, vajdasági, nyugati szakmai körökben!) éri el – ennek oka éppen a helyi „irodalmi viszonyok” kialakulatlansága, a befogadó közeg szemléleti beszűkültsége. Így aztán talán nem is olyan erős túlzás (ön)ironikus megjegyeznem, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.
Ezzel a vélekedéssel szemben áll az a nézet, mely szerint irodalmunk él is virágzik, a nehéz kezdet ellenére (mint egy jeles író megállapította), mára „kiásta magát a földből” (úgy is néz ki, mint egy takaros zombi, kajánkodtam magamban). Többen legnagyobb erényünknek, mások hibánknak róják fel a „sorsveréses” megszólalást, a sérelmeink állandó felpanaszolását, az erős tájélményt… Szaporodnak a címkék „küldetéses”-től a „provinciális”-ig.
Ismert az „antológia-irodalom” kifejezés is, hiszen a legkülönfélébb gyűjteményeknek mindig magas volt az ázsiója errefelé. Az ötvenes-hatvanas években ezek képezték az egyetlen megjelenési lehetőséget az önálló kötethez nehezen jutó írók számára. A józsefattilások ötévenként jelentkező antológiáinak is (A várakozás legszebb reggelén, Szivárványszínben, Lendület) részben „íróvá avatás” volt a funkciója, részben, éves gyakoriságúvá válván (Évgyűrűk), folyóiratot pótoltak a 80-as évek végén. Erődemonstrációnak szánták létrehozói a Sugaras utakon c. reprezentatív gyűjteményt (ez volt a hivatalos szovjet kultúrpolitika utolsó „nagy dobása”, amelynek közröhej tárgyát képező címét nem sokkal megjelenése után tragikusan aktualizálta Csernobil); ennek vaskalapos szemléletét volt hivatott korrigálni az 1990-es Vergődő szél, amely valóban híven foglalta össze irodalmunk 1953 és 1988 közti eredményeit. Bővelkedtek antológiában a 90-es évek is: Extra Hungariam, Sors, megírva, Töredék hazácska, Száz szomorú szonett, Nézz töretlen homlokomra – azt hiszem, a címek magukért beszélnek.
Folytatva a jogos címkék számbavételét: nem lehet vitatni a „legek irodalma” kifejezés igazságtartalmát sem, amely a legnagyobb elzártságunkra, a legkevesebb alkotóra és műre, a legkisebb olvasótáborra utal. Viszonyaink egyik jó ismerője meg éppenséggel a „megélhetési irodalom” fogalommal jellemezte tevékenységünk bizonyos eredményeit, és hallottam már ránk vonatkoztatva a „hiányirodalom” kifejezést is.
Tudom, bármilyen találó is legyen a címke, egyben torzít és leegyszerűsít; ennek kockázatát vállalva legutóbbi írásaimban mégis két újabbal növeltem számukat; éspedig: „ahhoz képest irodalom” és „újraközlő irodalom”. Szeretnék mindkettőről külön is szólni.
Az „ahhoz képest” fogalmának bevezethetőségét igazolandó visszautalok az egyetemesség és/vagy regionalitás érintett problémájához. Ugyanis akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban vagyunk, ha a kárpátaljai magyar irodalom mibenlétéről kell véleményt alkotnunk. Ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! Hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő??) irodalmunk igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra; és hogy a helyzet súlyosabb legyen: az anyaország szellemi élete nincs kellőképpen felkészülve a befogadásra.[1] Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekinteni – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel, mint fentebb soroltam, sajnos nem rendelkezünk.
Hogy ebben a se-így–se-úgy patthelyzetben valahogy mégis megragadhatóak legyenek azok a tények és eredmények, amelyek irodalom címén Kárpátalján fellelhetők, nos, ebben lehet segítségünkre az „ahhoz képest irodalom” fogalma. Nézzük csak!
Ahhoz képest, hogy nyolcvanegynéhány éve élünk kisebbségben, egészen tűrhetően beszéljük a magyart. Ahhoz képest, hogy 1944-ben a kollektív bűnösség vádját kellett elviselnünk és hogy a nemzeti lét teljes intézményrendszerét felszámolták – ahhoz képest szép, hogy egyáltalán gondolunk az irodalomra. Ahhoz képest, hogy a magyar szó nagyjából tilalmasnak számított, hatalmas eredmény, hogy 1951-ben megjelent az első magyarul írt könyv. Ahhoz képest, hogy a hatvanas években változatlanul tombolt a szocreál és a proletkult, igen dicséretes, hogy ez időben őszintébb hangon is megszólaltak néhányan. Ahhoz képest, hogy az ellenzéki magatartást megtorolták… Ahhoz képes, hogy a nacionalizmus vádját rásütötték… Ahhoz képest, hogy szigorú cenzurális viszonyok uralkodtak… Ahhoz képest, hogy milyen körülmények közt születtek azok a versek, novellák, az a regény… Ahhoz képest, hogy jószerével csak a pártlapban lehetett publikálni… Ahhoz képest, hogy évenként csak 2-3 eredeti könyv jelenhetett meg… Ahhoz képest, hogy 45 évig nem volt folyóirat… Hogy csak 93-ban jött létre az első magánkiadó… Hogy 95-ig csak amatőr színjátszó csoport működött… Hogy egészen mostanáig kellett várni valódi irodalomkritikák megjelenésére… Hogy nincsen Kányádi Sándoruk és Sütő Andrásuk, meg persze Grendel Lajosuk sem… Hogy hiányoznak az igazi szellemi műhelyek… Hogy nincs mód a rendszeres kapcsolattartásra… Hogy műfajok és stílusok sokasága helyén űr tátong… Hogy nem áll rendelkezésünkre teljes bibliográfia… Hogy csupán egyetlen összefoglaló monográfiát említhetünk, amely már megjelenésekor elavult… Hogy egyetlen kezünkön megszámolhatjuk… Hogy a fiatalok mind elhagyták… Hogy nincs rá pénz… Hogy nincs rá igény… Hogy nincs, aki jobban…
Ahhoz képest…
Ez az „ahhoz képest”-ség számunkra egyszerre átok és mentség. Átok, mert sajnos elveszi annak lehetőségét, hogy teljesítményünk igazságosan megméressen a nagy egészben, ugyanakkor szerencsénkre nem is kell attól tartanunk, hogy könnyűnek találtatunk. Azaz: egyszerre jelent negatív és pozitív diszkriminációt: kirekeszt, de kirekesztettségünkben felemel. Egyfajta rezervátum, zárt osztály, ahová elkülönítenek, de ott aztán megbecsülnek. Ez mindenekelőtt közös megítélésünkre érvényes, de bőven adódik alkalom az „ahhoz képest” voltunk egyéni megélésére is.
Még ma is uralkodónak számít például az a gyakorlat, hogy ha beválasztanak bennünket egy testületbe, ha elismerésben részesülünk, sőt, ha publikálunk valahol, akkor nevünk mellé-alá-fölé hangsúlyosan odakerül lakhelyünk, azaz „csak úgy” nem biztos, hogy labdába rúghatnánk, és csupán valamely eredetigazolás révén kaphatunk bebocsáttatást az egyetemes irodalom szentélyébe: a beválasztásra, elismerésre, publikálásra, pályázati nyereményre, meghívásra nem annyira teljesítményünk, mint kisebbségi helyzetünk, netán kifejezetten kárpátaljai státusunk okán érdemesülünk.
Felhozok konkrét példákat. 2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. És itt most nem arról akarok szólni, hogy akkor is, amikor a díjat átadták, és később a sajtóban is mindenütt tévesen másnak neveztek, mint aki a vagyok, hanem arról, hogy a névsorban mindenki költőként, íróként, irodalomtörténészként szerepelt, egyedül énnálam tartották fontosnak, hogy egy Ungváron megjelenő lapot megnevezzenek munkahelyemül.[2] Azaz esetemben ezúttal is szükség volt valamiféle eredetigazolásra. Ennél is érdekesebb itthoni írótársaim reagálása. Amikor gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük: az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett a mi vidékünkre is kiosztani egyet. Félek, lehetett vélekedésükben valami…
Például szolgálhatnak azok a rendezvények is, amelyekre nem egyszerűen – mondjuk – 16 költőt hívtak meg, hanem hangsúlyozottan 10+6-ot, tíz hazait és hat külhonit, még ám pontos kvóták szerint: Erdélyt két hely illeti, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és Nyugat elégedjen meg eggyel-eggyel. Olyankor, amikor én lehetek az az egy, természetesen legyezgeti a hiúságomat, hogy én vagyok a legszebb hal a nyúlpiacon, sőt, voltaképpen azzal is tökéletesen tisztában vagyok: másképpen nem is nagyon lehet igazságos „reprezentatív mintát” venni a kortárs költészet egészéből – mégis úgy érzem, ilyen esetekben költői mivoltom csak kárpátaljai státusommal párosulva, általa megerősítve tesz engem alkalmassá a hasonló szereplésekre. Pedig én egyáltalán nem szeretnék „ahhoz képest” költő” lenni.
A másik fogalom, az „újraközlő irodalom” használatát az teszi indokolttá, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű új mű híján íróink és kiadóink gyakorlatában általánossá vált a korábban már megjelentek állandó újrapublikálása. Az egyszer már könyvben közölt írások sokasága új és újabb könyvekbe vándorol, sőt, lapjaink is régen megjelent kötetek anyagából merítenek szépirodalmat (pl. egy-egy költészetnapi válogatás összeállításakor). Legnevesebb költőinknek az utóbbi évtizedben megjelent vékonyka könyveit felütve és az abban közölt verseket számba véve például arról győződhetünk meg, hogy új és újabb gyűjteményeik javát mindig ugyanaz a törzsanyag képezi. Pontosan ugyanezeket az írásokat láthatjuk viszont minden antológiában és tematikus összeállításban is. Egykötetes költőnk nyilatkozta, verseinek „válogatott” kiadását tervezi; novellistánk esetében ugyanez már meg is történt: a pár évvel ezelőtti prózakötetet most „válogatott” követte: a kettő anyaga csaknem azonos, az alig 90 oldalas friss kiadványban csupán egyetlen egy új írás van, a többi a korábbi kötet írásainak változatlan újraközlése, még a sorrend is ugyanaz! (Ezt a tényt kívülem, valamilyen szemérmességből talán, senki nem teszi szóvá, mindenki új kötetként kezeli az új című, és a korábbira sehol sem utaló kiadványt. Mosolyogtam, amikor a kötetkét értékelő rövid ismertetésben a hírlapíró azzal kezdte, hogy a kisprózákat kétszer is elolvasta – bár ő nyilván nem arra gondolt, hogy egyszer 8 évvel ezelőtt, egyszer pedig most.)
Hozhatnék más példákat is. Egyik írónk tíz éve már kiadott sikerregényét egy másik kiadó tavaly úgy bocsátotta közre, hogy az első kiadásról nem tett említést. Egy másik írónknak ugyanaz a kisregénye kétszer is megjelent egymásután könyv alakban, előbb két társzerzővel közösen, majd önállóan. Nem tett említést az újrakiadás tényéről az a kiadó sem, amely egy kutatónk művelődéstörténeti lexikonját adta közre, elhallgatva, hogy az anyag néhány évvel korábban egy másik kiadónál már napvilágot látott… Született egy új kárpátaljai folyóirat, azt a látszatot keltve, mintha lenne benne mit közölni (két hasonló korábbi periodikánk nem véletlenül sorvadt el): felületesebb vizsgálódással is megállapítható, hogy a közlemények jelentős része már napvilágot látott más folyóiratokban, sőt, egyéni kötetekből vannak kiemelve (erről a tényről azonban nem mindig esik említés).
Ezek a folytonos újraközlések egyrészt szegénységi bizonyítványt állítanak ki irodalmunkról, másrészt a beavatatlanok megtévesztésének minősülnek: akik nem ismerik a korábbi kiadványokat, hihetik, hogy íróink írnak, kiadóink új könyvekkel rukkolnak elő, pezseg az irodalmi élet – közben pedig „legnagyobbjaink” egy-egy műfajban 30 év alatt létrehozott szépírói életműve belefér egyetlen 100 oldal körüli kötetbe… És bár a sok ismételt publikáció semmit nem von le maguknak a műveknek a értékéből, a pontos adatolás hiánya (vagyis az átvétel és újrakiadás tényének az elhallgatása) bizony mégis „szemfényvesztő irodalmat” eredményez…
*
Azzal kezdtem: minden címkézés torzít. Nyilván az enyém is. Akadhat, akinek életműve nem csupán „ahhoz képest” érékes, és minden bizonnyal integrálódni fog nemzeti literatúránk egyetemességébe; és van, aki eléggé termékeny ahhoz, hogy ne szoruljon folytonos újraközlésekre. Ám a minőség és a mennyiség egyidejű felmutatásának képessége egyre kevesebbekre jellemző, számuk nem nő, hanem csökken: szembe kell néznünk a tehetséges fiatalok elvándorlásával és az utánpótlás teljes hiányával. A ma Kárpátalján élő „legifjabb” írók életkora az „aggastyán” Adyéval azonos… Lassan ragaszthatjuk a következő címkét: „elöregedő irodalom”.
(2002)
[1] E kérdéskörrel több tanulmányban is foglalkoztam: Előítéletek és beilleszkedési zavarok; A hontalanság metaforái; Hagymány-e a provincializmus; Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban – valamennyit lásd: A hontalanság metaforái, Bp, 2000.
[2] Hibásan a Kárpáti Igaz Szó irodalmi rovatvezetőjének tituláltak, így szerepeltem a sajtó-kommünikékben is, holott azonnal jeleztem az illetékeseknek: a nevezett orgánumnak nincs is irodalmi rovata, és én 12 éve nem állok munkaviszonyban a lapnál, a hírből annyi igaz, hogy a 80-as–90-es évek fordulóján az Új Hajtás című melléklet szépirodalmi anyagait valóban szerkesztettem félállású (!) főmunkatársként – mindössze másfél esztendeig. A díjátadással kapcsolatos szövegeket előkészítő minisztériumi munkatárs számonkérésemre azt válaszolta, hogy az Írószövetségtől kapták az adatokat. Mondtam, ez lehetetlen, ott tudják, ki vagyok és ki nem. Miközben rábeszélt, hogy ne kérjek sajtó-helyreigazítást, megígérte, hogy utánanéz. Másnap felhívott telefonon, és bevallotta, az történt, hogy egyszerűen nem volt ideje tovább olvasni az életrajzomat…
Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Korábban megjelent: Mozgó Világ, 2002/november.
Az írás közvetlen előzményét két korábbi esszém képezi:
"Ahhoz képest" irodalom, A Hét (Bukarest) 2000. okt. 12.; illetve:
Újraközlő irodalom (lásd az előző írást a jelen kötetben).
A továbbgondolt és kiterjesztett megállapítások óhatatlanul bizonyos átfedéseket eredményeztek.