Balla D. Károly
Várható volt, hogy a választások közeledtével újra felmerül a külhoni magyar állampolgárság kérdése. Ám azt is sejteni lehetett, hogy egyik pártnak sem érdeke ezt hivatalosan felvetni. A 2004-es decemberi népszavazás ugyanis megmutatta a magyar lakosság meglehetős érdektelenségét a téma iránt, ugyanakkor az igennel és nemmel szavazók száma alig különbözött, így könnyű a következtetést levonni, hogy az ügy újbóli napirendre tűzésével nem lehet új szavazókat szerezni, a lakosság döntő többsége ugyanis kinyilvánította (távolmaradásával vagy nemleges szavazatával): nem kívánja, hogy a törvényhozás az állampolgárság intézményét kiterjessze az ország területén túlra.
Így hát a kormányzat a jelenlegi állampolgársági törvény felülbírálásának a kilátásba helyezése nélkül tett intézkedéseket és javaslatokat azoknak a problémáknak a megoldására, amelyeket a kedvezménytörvény keretében nem sikerült megnyugtatóan rendezni, s amelyek egyre inkább kiéleződtek amiatt, hogy Magyarország keleti határai egyben EU-határok lettek. Külhoniaknak adandó speciális magyar személyi igazolvány, nemzeti vízum, szülőföld-program, alkotmánymódosítás… Mindez számos vitát kavart, alighanem több elégedetlenséget váltott ki, mint egyetértést.
Napirenden tartotta a kérdés az ellenzék is. A határon túli magyarok iránti felelősség a Fidesz retorikájában azonban szinte minden alkalommal a kormány nemzetpolitikájának a bírálata formájában jelent meg, s azt sugallta, hogy ezeknek az ügyeknek a rendezésében csakis a polgári oldal elkötelezett. Arra a kérdésre pedig, hogy amíg kormányon voltak, miért ellenezték kategorikusan a kettős állampolgárság intézményét (erről hosszan érvelve a Velencei Bizottságnak írt anyagukban), majd később miért álltak mégis a mellé, mindig vitatható tartalmú választ adtak, a körülmények megváltozásával érveltek. Ezen persze nem azt értették, hogy leginkább az ő helyzetük fordult, és így az lett az érdekük, hogy a határon túli magyarság ügyét a szocialista-liberális kormány sakkban tartására, a nemzetellenesség vádjának alátámasztására használják
A kritikák nem is voltak teljesen légből kapottak. A Szülőföld Alap döntései egyes határon túli szervezetek részéről éles elutasításra találtak, a nemzeti vízum értelmét és lényegét sem igazán sikerült a célközönség számára elmagyarázni, a Magyar Állandó Értekezlet összehívásának az elutasítása is feszültségeket keltett. Az egész problémakör kezelésében a baloldal részéről mintha folyamatosan valami zavartság lett volna tapasztalható. Úgy tűnt, a jobboldal szimbolikus politizálását nem mindig sikerült racionális érvekkel felülírni, az őszinte szándék és a kérdések végleges rendezését célzó politikai akarat gyakran vált kétségessé. Így az anyaországától talán túl sokat váró külhoni magyarok permanens elégedetlenségét a jobboldal könnyen válthatta szimpátiára. De több szavazatra nem.
Ebben az érzelmi állapotban születhetett az a döntés, amelynek végeredménye Orbán Viktornak a külhoni "honfitársakhoz" írott levelét eredményezte. Máig tisztázatlan eredetű címlista alapján valószínűleg több ezer határon túli magyar kapott pontosan, névre szólóan címzett borítékot, amelyben a Fidesz elnöke összefoglalta, mi a tétje a jelenlegi választásnak, kifejtette, nemzeti szolidaritásra van szükség, ezért kéri a címzettet, hogy szavazzon a pártjára. A levél melléklete ismertette a külképviseleteken történő szavazás módját.
Nem tudni, hányan voltak a címzettek között magyar állampolgárok, akik valóban jogosultak lehettek arra, hogy a választáson ilyen módon részt vegyenek, ám annyi bizonyos, igen szép számmal akadtak, akiknek soha nem volt sem magyar állampolgárságuk, sem magyarországi lakhelyük, és egyáltalán nem értették, miért fordul ezzel az irracionális kéréssel hozzájuk Orbán Viktor. Magam odáig jutottam, hogy kárpátaljaikét finoman ki is kértem magamnak a dolgot, kifejtve, a magyarság legnagyobb megosztója részéről az összefogásra való felszólítást nem tartom hitelesnek (Élet és Irodalom, 2006. márc. 3.). A sajtó firtatta, milyen felhatalmazás alapján szólította meg az ellenzéki pártvezér a szavazásra nem jogosultakat, a szóvivői válasz erre nagyjából úgy hangzott, hogy az érintették maguk kérték az értesítés kiküldését, illetve valamely Fidesz-rendezvényen iratkoztak fel egy címlistára. Ami persze nem igaz - esetemben legalábbis semmiképpen.
Ugyanez az érzelmi motiváció (szeretnek minket odaát, de ez nem váltható szavazatokra) húzódhatott meg Mikola István miniszterelnökhelyettes-jelöltnek a Fidesz-kongresszuson tett kijelentése mögött, miszerint "ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk, az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának - 20 évre minden eldőlne ebben az országban."
Orbán Viktor azóta többször is azt nyilatkozta, a kongresszuson mindenki azt mond, amit akar, Mikola István nyilván az álmait fogalmazta meg.
Álomfejtésre azonban semmi szükség, az ügy eléggé egyértelmű.
A szónok, miközben ezeket mondta, teljesen nyilvánvalóan nem magánemberként beszélt, hanem második számú vezetőként tartott programbeszédet a párt legmagasabb döntéshozó fórumán. Az elhangzottak csak egyet jelenthettek: a Fidesz a határon túli magyarokat mindig is önös érdekekből támogatta, soha nem az lebegett a szeme előtt, hogy jobbá, könnyebbé tegye életüket - hanem saját tartalék szavazótáborát nevelgette. Pontosan ezért, és nem másért állt ki Orbán Viktor 2004 decemberében az igen mellett, ezért a nagy nemzetegyesítési víziók, ezért a nagy magyar szolidaritás.
Az pedig már a képmutatás kategóriájába tartozik, hogy erről a most megvallott tényleges tervükről egyetlen betűt sem mertek választási programjukban vállalni.
Megjelent: Népszava, 2006. márc. 28.