Balla D. Károly
Lázár bácsinak bámulatos a lábtechnikája. Hanyatt fekve ép és törött lábával a levegőben biciklizve hol lerugdalja magáról, hol meg visszalökködi a paplanját. Galacsinná focizza, beadja mellre, kezével még gömbölyít rajta egyet, aztán kiveti, mint halász a hálóját, és szinte röptében szétlábmunkázza. Közben a szeme hunyva, félig talán alszik is, beesett lárvaarca szenvtelen. Órákig elvan ezzel, aztán előbb lelassul, majd hirtelen abbahagyja az addig oly nagy igyekezettel végzett kényszermozgásokat, és egyik pillanatról a másikra mély álomba zuhan. Ilyenkor úgy veszi és úgy fújja ki a levegőt, mintha egy gőzmozdonytól tanulta volna. Arcán kisimulnak a ráncok, néha el-elmosolyodik.
Láthatóan nem érez fájdalmat, talán még az ágyból is kikelne, ha nem lenne derékban leszíjazva. Így csak hanyatt fekve hadonászhat a végtagjaival, mint a hátára fordított bogár.
Lázár bácsit nem látogatják, így hát a mások látogatóiban gyönyörködik. Amikor nincs elfoglalva a paplanos zsonglőrködéssel, akkor az ajtót lesi. Kivétel nélkül minden benyitóra rámosolyog. Akad, aki viszonozza, de a legtöbb idegent inkább zavarba hozza a gesztus, elfordulnak tőle. De őt ez nem zavarja, önfeledten nézi őket, ahogy bejönnek, leülnek egy másik beteg ágyához, felállnak, elmennek. Szinte végig rajtuk tartja a szemét.
A belépő nővérekre is ugyanígy rámosolyog. Azok, akár hozzá jöttek, akár máshoz, rutinszerűen megkérdezik. „Na, hogy vagyunk, Lázár bácsi?” Vagy: „Mi ez a nagy vidámság, öregúr?” Neki ettől fülig szalad a szája, percekre eltelik az örömmel, boldogan csukja be a szemét, és még rugdalózni is elfelejt.
Lázár bácsi az öregek otthonában esett el a fürdőszobában. Régóta nem boldogul már semmivel egyedül, de most mégis kilopózott a kis nyeles tükrével borotválkozni. A nagy igyekezetben elcsúszott, lehuppant. Egy ilyen ritkult csontú öreg lábnak nem kell sok. Behozták a baleseti sebészetre, megműtötték, összecsavarozták a törött portékát, így nem is kellett gipszbe tenni. Egy hét múlva vissza is küldik, addig tartják csak itt, amíg a heg be nem gyógyul teljesen.
A fájdalmat súlyos érelmeszesedése miatt nem érzi. Ezért tud focizni a törött lábával. Ezért nem szisszen fel, amikor a nővér eltéveszti a vénáját, döfi újra és újra a tűt, kékre, dagadtra szurkálja az öreg karját. Ő meg csak mosolyog, szabadon hagyott kezével vigasztalóan megsimogatja az ügyetlen nővér arcát.
A harmadik napon kivételesen mégis saját látogatót kap Lázár bácsi. Gondozónője jön hozzá az otthonból, elhozza néhány személyes tárgyát, meg egy kis süteményt. Az öreg ugyanúgy mosolyog rá, mint az idegenekre, a betegtársak egy ideig nem tudják eldönteni, egyáltalán felismerte-e. Pedig nagyon is tudja, ki jött hozzá! Ez abból derül ki, hogy – amióta a balesetin van, most először – megszólal. Kicsit torz, rekedt a hangja, de pontosan érteni, amint azt mondja, nem tud borotválkozni, mert nincs itt a tükre. A gondozónő huncutul mosolyog, előveszi a táskájából a kis nyeles piperetükröt. Az öreg nyüszítve örül neki, nem tud betelni vele. Hol magát nézi benne, hol meg elfordítva a szobát pásztázza. Ettől kezdve főleg a tükörből figyeli az eseményeket.
– Majd ha visszajön, úgy megborotváljuk, hogy csak na! – simítja meg a gondozónő Lázár bácsi háromnapos borostáját.
Ebédidő van, hozzák a tálcán a gőzölgő két fogást.
– Hagyja csak – mondja a gondozónő a nővérkének –, én megetetem, ha már úgyis itt vagyok.
– Forró még nagyon a leves, megégeti a száját.
– Dehogy égetem. Mi az otthonban a második fogással kezdjük, az hamarább kihűl. Mire azzal végeznek, a leves is ehető. Még jól is esik leöblíteni a száraz ételt.
A fiatal nővér nagyot néz, ma is tanult valamit.
– Mindenki üdvözli Lázár bácsit az otthonból. A Rózsi meg különösen, még csókot is küldött – huncutkodik újra a látogató. Az öreg láthatóan meghatódik, nagyon mondani akar valamit, de csak az álla és az ajka remeg, miközben lázasan keres valakit a tükörben.
– Tudom ám, hogy mit akar mondani. Hogy maga is csókolja, igaz?
Heves bólogatás. Hála, öröm, boldogság.
Lázár bácsi még akkor is integet a gondozónő után, amikor az talán már az épületből is kiment. Aztán következik a játék előbb a tükörrel, majd elalvás előtt, már hunyt szemmel, a produkció a paplannal.
A következő napon, már estefelé, a nagyhangú, kövér főnővér azzal tépi fel a kórterem ajtaját, hogy nagy újságja van. Egyenesen az öreg ágyához csörtet, megáll előtte, szinte üvölti:
– Lázár bácsi, képzelje, idetelefonált a lánya! Csak most tudta meg, hogy maga kórházban van.
Az öreg vonásaiból nehéz kivenni, érti-e, amit hall, azt meg végképp nem lehet tudni, örül-e neki. Inkább csak a várakozás tétovasága mutatkozik rajta. Aztán lassan az elszántság is megjelenik ráncai között, látszik, hogy koncentrál. Lázár bácsi mondani fog valamit, döntik el a betegtársak. És valóban.
– Mit … üzent … a lányom? – emeli meg a fejét az öreg.
A főnővér nem várta a kérdést, úgy tájékoztatták, és maga is úgy tapasztalta, a vénember nem tud beszélni, a kérdést most mégis egészen tisztán artikulálta.
– Azt üzente – kezdi bizonytalanul –, hogy… hogy a jövő héten is fog majd telefonálni.
Lázár bácsi arca továbbra is szenvtelen, alig láthatót bólint, alig hallhatót sóhajt, fejét visszaereszti a párnára.
Hogy megértette az üzenetet, s hogy érti az egészet, tökéletesen ért mindent, azt mégis tudni. Lázár bácsi lárvaarcán ezen a napon már nem jelenik meg a derű.
A kötelező lábmunkát azért most is pontosan elvégzi, majd nagy fujtatással súlyos, mély álomba zuhan. Holnapig a kis tükör mosolyog helyette az éjjeliszekrényen.
Megjelent: Népszava, Szép szó, 2007. augusztus 11.