Lidia Povh:
Soha nem jártál sem Budán, sem Pesten, sem Csepelen,
nem merültél a Duna tükrei közé,
fejedre koszorút nem fontál kamillavirágból,
és nem mostad csillogósra kis ablakát annak a háznak,
amelyhez a római torony
árnyékát keresztező ösvény vezet
a csendes utca végén.
Nem voltál ott soha!
Valóban?
Akkor honnan ez a pontos álom?
Honnan tudsz a csorba párkányú ablakról?
Honnan ismered a rózsákat a tányérokon,
az estében lélegző jázminillatot,
a Dunán evező Holdat?
Itt legszebb álmaid szálaiból szövik
az esti mesék szőttesét,
s míg alszol, füledbe fészkel
a reggeli zajok feszített puhasága.
Mégis, amikor felébredsz,
már nem emlékszel
a magad álmodta Magyarországra -
sem arcok, sem szavak -
csak valami tépett dallam,
csak a lassan múló hangulat.
Egy marék illatos erdei gyümölcs
a tudatalatti bódító dzsungeléből.
Balla D. Károly fordítása