Mozgó Világ‎ > ‎

Parlagon


Balla D. Károly

Parlagon

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. október

Nehéz lenne megmondani, húsz éve Magyarországon élő bátyámat a nosztalgia vagy az allergia késztette-e erősebben arra, hogy a részbeni visszaköltözés mellett döntsön. Előbbi áttelepülése, utóbbi néhány éve gyötri: fokozott pollen-érzékenysége miatt nyártól az őszi fagyok beálltáig gyulladt szemmel, csöpögő orral, tüsszögve, könnyezve és igen rossz közérzettel éli életét egy Duna menti déli városban. Hiába a pirulák, cseppek, különböző kezelések, a környéken tenyésző parlagfű évről évre nagyobb gólaránnyal küzdi le mind az irtását elrendelő törvényeket, mind a medicinát. Ilyenkor 50 %-os embernek érzi magát, csökken a munkaképessége, rosszul alszik, ingerlékenységében mindenkivel összevész. Ungvárra érkezve azonban már néhány nap alatt javul az állapota. Nem mintha itt irtanák a parlagfüvet. Mégis jóval kevesebb nő belőle környezetünkben, satnyábbak is, rövidebb az aktív időszakuk. (Egyedül a temetőben látott a bátyám az otthonihoz hasonló szép példányokat, anyánk sírjának a meglátogatása után el is menekült: „akkora bibéi voltak, mint az öklöm” – számolt be erős túlzással kalandjáról.). Az ungvárinál is kevésbé kedvez a parlagfűnek a városhatárban kezdődő hegyvidék klímája: elegendő mintegy félszáz kilométert autózni felfelé az Ung völgyében, és máris csak elvétve találni egy-egy csenevész példányt. Erről bátyám akkor győződött meg, amikor még az őszi fagyok beállta előtt eljött háznézőbe. Elhatározta ugyanis, vesz magának egy házikót Fenyvesvölgy környékén, júliustól októberig ott fog lakni (nyugdíjasként megteheti), jár majd horgászni és gombázni, mi vidám élete lesz a kellemes, tiszta hegyi levegőn. Minderről már korábban olyan csillogó szemmel beszélt, mintha már meg is találta volna boldogságát a Kárpátokban.

    A hely kiválasztása egyébként nem véletlenszerű. Iskolás korában többször éppen a fenyvesvölgyi pionírtáborban töltötte nyári szünideinek egy részét. Örökre a szívéhez nőtt a vidék, ha becsukja szemét, még ma is fel tudja idézni a környék összes magaslatát és völgyét, tisztását és vízmosását. És mit tesz isten: mostani útja során épp az egykori táborral szembeni domboldalban talált egy igényeinek megfelelő eladó házikót. Villany van, térerő van, az udvarban pumpás kút, tüzelőnek ott az erdő. Parlagfű egy szál se. Minderről gyermeki lelkesültséggel számolt be, miközben percről percre alább hagyott az allergiája, átadva helyét a még nehezebben gyógyítható nosztalgiának.
    Vele együtt örültünk (ezután majd gyakrabban találkozhatunk), és elmondtam neki, voltaképp ezt a történetet én már megírtam regényemben. Bár igaz, a magányt kedvelő apa nálam nem a pollent árasztó gyomnövények, hanem a családja elől menekül egy világvégi viskóba. Meglehet, bátyámat illetően ezzel az analógiával sem tévedtem túl nagyot.

*
Ha a központi beruházásokkal és kivitelezésekkel nincs is minden rendben (enyhén szólva), Ukrajna lelkesen készül a 2012-es (Lengyelországgal közösen rendezendő) futball Európa-bajnokságra. A remélhető kedvező következmények mellett az előkészületek furcsa kellemetlenségekkel is járnak, ezek egyikét épp a napokban tapasztalhatta meg az ország szinte teljes lakossága. Egyik napról a másikra megváltozott a telefonhívások rendje, egy számjeggyel rövidebb lett az összes mobiltelefonszám, továbbá az interurbán- és nemzetközi hívásokat is másképpen kell kezdeményezni október közepétől. Ezzel egységesebb lett a rendszer és most már megfelel bizonyos nemzetközi szabványoknak – az ezekhez való igazodás pedig része az EB-rendezés feltételeinek. Így aztán több mint ötvenmillió ukrajnai mobiltelefonban kell átírni az összes tárolt számot (egy tavalyi adat szerint az országban a szolgáltatók 55 millió aktivált SIM-kártyát tartottak nyilván – ez jóval meghaladja a lakosok összlétszámát).

    Egy kisebb horderejű, de annál furcsább „előkészület”: a Kijev felé vezető autóút mentén, Ungvár és Munkács között egy domboldalon focipálya épült. A parlagon hagyott földrészlegen kialakított, egyébként szabályos, de erősen lejtős pálya természetesen alkalmatlan mérkőzések lebonyolítására, nem ezért készült, hanem a közelgő EB népszerűsítése céljából létesítette egy reklámcég.
    Az ötlet semmivel sem kevésbé ferde, mint maga a pálya.

*
Most már nem fog kiderülni, képes vagyok-e száz nap alatt száz verset megírni…

    Történt, hogy elhatalmasodó lustaságom és mintegy két éve  fel-felújuló írógörcsöm kezelésére sajátos munkaterápiába kezdtem. Szeptember végén elhatároztam, hogy az idei esztendőből hátralevő száz nap mindegyikén verset fogok írni, és a kész darabokat (esetenként kezdeményeket) sorra publikálom is blogomban. Azzal persze tisztában voltam, hogy irodalmi szövegek létrehozásában a puszta szándék édeskevés, sokéves tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy az úgynevezett ihlet bizonyos mértékben kiprovokálható, felgerjeszthető, és igen szép eredményt lehet elérni ilyen módszerrel is – persze csak akkor, ha a szándék érvényesítése pillanatában rendelkezünk megfelelő érzelmi-gondolati munícióval. Így hát kísérletemnek nem csak az volt a célja, hogy hosszabb ideje tartó viszonylagos inertségemet leküzdjem, hanem az is, hogy kiderítsem: alkotói gyakorlottságomhoz mennyi művészi invenciót tudok hozzáadni. Azaz: képes vagyok-e arra, hogy felszínes versírói rutinommal mélyebb költői énemet is mozgósítsam.

    A projektumom első tizenhat napja, úgy érzem, jól sikerült. A „termés” nagyobb részét minden engedmény nélkül felvehetném egy következő verseskötetem anyagába. Ám hogy ez a produktívnak látszó önlelkesítés valóban eredményes lett volna-e több mint három hónapon keresztül, az most már nem fog kiderülni: a tizenhetedik napon kis reggeli testmozgásom közben teljes súlyommal ráestem a lábamra. Gipszbe tettek, hosszú heteknek kell eltelni, míg újra asztalhoz ülhetek. Bár ágyban fekve is megtanultam pötyögni (bizonyítéka ez a jegyzet), lábszárcsontomnál is súlyosabb törést szenvedett alkotókedvem, így a kísérletet abba kellett hagynom. Egy korábbi darabjával azonban talán érdemben zárhatom ehavi naplómat:

Kihűlőben


           mit rejthet még az őszidő karátja
           mit zárhat jégbe érkezőn a fagy
           és hol feneklik meg a lékelt bárka
           ha minden érzés szárazzá apad

           ha csak homályt lát már dioptriája
           hová vetül az egyre tompább fény
           és mindezekről mit mond majd a fáma
           ha bűnre vált az egykor fess erény

           nem szépít semmit meg a tűnt idő
           csak ronthat minden elmúlt ékességen
           nagy hősi lépteken a gaz kinő
           mi tegnap volt az mára réges-régen

                az őszidő már napról napra zordabb
                a múlt fakul és egyre hűl a holnap

Megjelent: Mozgó Világ, 2009. november
Comments