Balla D. Károly
Október 23-án, ha nem is az elkötött harckocsi ágyúja, de a kapanyél újra elsült Budapesten, és én megint csak - mint nem sokkal korábban, a Szabadság téri repülő kockakövek szörnyű éjszakáján - bámultam a képeket hajnalig, és alig hittem a szememnek. Budapest nem csupán egy ország, hanem minden magyarok fővárosa - ami ott történik, az velem is történik. Ezért vettem zokon a vandál pusztítást, és ezért váltam kétségbeesetté, tanácstalanná.
Egyszerűbb lenne a dolgom, ha pontos ítéletet tudnék alkotni arról, ki a felelős ezért az egészért - de nem tudok. Nem tudom azt tenni, amit oly sokan: rámutatni az egyetlen bűnösre, az egyetlen felelősre. Nem hiszek a démonizált személyek korlátlan szerepében, így abban sem, hogy mindez kizárólag az orbáni kettős beszéd és a szélsőjobb felé kacsingatás évek óta folyó gyakorlatának a következménye, és persze abban sem, hogy a "gyurcsányi hazugság" váltotta ki. Ők önmagukban semmiképpen sem lennének képesek előidézni efféléket, hiszen nem csodatevők, és ahogy hegyeket sem emelhetnek tekintetükkel a levegőbe, ugyanúgy szavakkal vagy akár tettekkel sem kelthetnének Budapesten zavargásokat, ha nem lennének azok, akik készek zavarogni, azok, akik mellett és akik ellen lehet zavarogni, és azok, akik alkalmasak ezt eltűrni, elszenvedni vagy megtorolni.
Ugyanaz a magyar nép termelte ki magából Orbánt és Gyurcsányt, ugyanannak a népnek a sarja a magyar futballhuligán és az őt tehetetlenné tétele után vesén rúgó magyar rendőr. Kis országnak csak egyetlen csőcselékre telik, szól a cinikus kijelentés, normális esetekben azonban a csőcselékre nézve visszatartó hatása van a hatalmi tekintélynek és a kiegyensúlyozott politikai elitnek. Ma azonban nem ez történik Magyarországon: az elit viselkedik csőcselék módjára, parlamenti szinten folyik a hazaárulózás, kormányfői szinten a kurvaországozás, a köztársasági elnök és az alkotmánybíró szintjén a kezet nem adás és kezet nem elfogadás.
Továbbá nemcsak az a probléma, hogy Orbán kokettál a szélsőjobbal, hanem hogy Magyarországon ma van szélsőjobb, és aki ilyen nézeteket vall, az még büszke is lehet rá, mert támaszkodhat társadalmi elfogadottságra. Mint ahogy van az antiszemitizmusnak, xenofóbiának, szomszédellenességnek is nem jelentéktelen fokú nyílt vagy latens elfogadottsága. Ez pedig a társadalom egészében lappangó és időnként látványosan is megjelenő betegségre utal.
És hogy még kilátástalanabb legyen a helyzet: a kór gyógyítása azáltal válik lehetetlenné, hogy akik kezelhetnék, azok alatt is billeg, olykor fel is dől az erkölcsi ítélőszék. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy egyesek azok ellen próbálják fordítani 56-ot, akiket az előző korszak örököseinek vélnek (ami önmagában is képmutató magatartás, hiszen gyakorta ők maguk is azok), hanem arról is, hogy az előző rendszerrel együttműködők, ellene fel soha nem lépők mostani, 56-ot harsányan igenlő magatartása is joggal támaszthat kétségeket. De lám, "baj van" a rendszerváltás előtti ellenzék tagjaival és magukkal az 56-os mártírokkal is, mivel ma mindegyikük aszerint viszonyul 56-hoz, hogy most melyik oldalán áll a politikai-ideológiai barikádnak - és ugyancsak e szerint értékeli az évfordulós eseményeket is.
Emiatt aztán 1956 öröksége láthatóan nem alkalmas arra, hogy a nemzeti egység alapeszméjéül szolgáljon, hiszen nem egyesíti, hanem megosztja a magyarságot.
Lehet persze ezt azzal tagadni, hogy nem az 56-os eszmével van baj, hanem az értelmezőivel és az alkalmazóival - ám ha az értelmezők és alkalmazók képesek ilyen mértékben egymás ellen felhasználni, kijátszani, az ennek az eszmének az alkalmatlanságát mutatja, illetve azt, hogy ma ezt a társadalmat ez az idea nem képes kigyógyítani a bajaiból.
Ezért lesz egyre nagyobb a zászló közepén tátongó lyuk, és ezért sülhet el újra és újra a közelmúltat exhumáló kapa nyele.
Megjelent: HVG, 2006. nov. 4.