Balla D. Károly
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. november
Nem túl magas az élvezeti értéke annak, ha az ember gipszbe tett és felpolcolt lábbal ágyban tölti a napjait. Ráadásul az ágy is lehetne kényelmesebb. Van is nekünk egy minden igényt kielégítő kétszemélyesünk az emeleten, oda viszont még a háziliftemmel sem tudok feljutni ülő helyzetben ágyúcsőként előre meredő lábam miatt (a lift akkora, hogy a kerekes székemben csak teljesen magam alá húzott lábbal férek el benne), így aztán a földszinti családi „kávézószoba” rekamiéjával kell beérnem. Ez ugyan lenyitva jókora, de a két rész közötti kis árok miatt terpeszkedni mégsem tudok rajta (töri az oldalam), a nagyobbik, külső fele pedig alig akkora, hogy hanyatt fekve a két karomat magam mellé tehetem. No persze viháncolni amúgy se lenne módom a párnákkal alápolcolt gipszbéklyó fogságában, mégis szűkösnek találom a helyet, jobban esne valamivel nagyobb tágasság. Az emeleti ágyunkat lehozni túl nagy cirkusz lenne, be se férne a rekamié helyére, az egész szobát át kellene rendezni. Bár családom készséggel hajlandó lenne erre, lebeszélem őket: helyzetem remélhetőleg átmeneti, ne forgassuk fel a házat. Nem mintha valami erős tartású beteg lennék, sokat nyűgösködöm, mindig szorít, vág, nyom valami, mint a borsószem-kisasszonyt. De a fekhely szűkösségét, minden egyéb körülménnyel szemben, ritkán kifogásolom. Nem is lenne illő gesztus tőlem, aki valaha egy lézerágyú melletti harminc centin is elaludtam.
Az egyetemi labor, amelyben ifjúkorom néhány munkaévét töltöttem laboránsként, amorf félvezetőkkel kísérletezett. Magas tudományos fokozatú vezetőnk irányításával magunk állítottuk elő az üvegszerű színes munkadarabokat. Analitikus mérlegen pontosan kiporcióztuk az előzőleg porcelánmozsárban porrá őrölt alapanyagok és adalékok elméletileg meghatározott mennyiségét, ampullába töltöttük, leforrasztottuk és belógattuk az ugyancsak magunk készítette elektromos kemencékbe. Itt aztán sok száz, olykor ezer fölötti Celsius fokon hetekig tartott a megolvadt összetevők szintézise. A kellő idő elteltével az ampullát kiemeltük a konkláverből és olyan hirtelen hűtöttük le, hogy a kristályosodás ne menjen végbe, hanem amorf szerkezetű dermedt folyadékot, „üveget” kapjunk. A munkatárgyakat aztán különböző alakúra és méretűre csiszoltuk, majd mérnökeink alapos elemzésükbe kezdtek: hetekig-hónapokig vizsgálták az egyedi anyagdarabok elektromos, optikai, mágneses stb. tulajdonságait. Az eredmények olyannyira figyelemre méltóak voltak, hogy egyfelől titkosították a munkánkat (miután lejárt a szerződésem, még 3 évig nem utazhattam külföldre; állítólag felvezetőinknek a kozmikus sugarakkal szembeni ellenállásuk miatt az űrkutatásban volt/lehetett stratégiai fontossága), másfelől nem sokkal az én kilépésem után a kutatásban részt vevő tudóscsoport az egyik legmagasabb elismerésben, a Szovjetunió Állami Díjában részesült – nyilván nem véletlenül. Főnökünk fényes tudományos karrier elébe nézett. Ám a babérokat mégsem tudta learatni: elcsábította a politika. Az SZKP megyei első titkárává választották. Elsővé, egyben utolsóvá is: addigra már recsegett-ropogott, majd összeomlott a rendszer, széthullott az ország és a kommunista pártot betiltották. Volt főnökünk alig tudta magát visszasírni az egyetemre, kutatási helyett pedagógiai munkakörbe.
De ez egy másik történet. Térjünk vissza a laborba, ahol serény közreműködésemmel az üvegszerű félvezetők szintézise és vizsgálata zajlott. Előbbi folyamat 24 órás ügyeletet igényelt: a kemencék megfelelő hőmérséklete felett éjszaka is két munkatárs őrködött. Én nagyon szívesen vállaltam ezt a munkát: dolgunk ilyenkor alig akadt, lehetett mellette olvasni, tanulni (én éppen esti tagozatos fizikaszakos hallgató voltam). Sőt, ha már minden kemencét ellenőriztünk és minden adatot feljegyeztünk, egy-egy órácskára titokban éppenséggel le is dőlhettünk szunyókálni. Ennek legfőbb akadálya egyébként nem a munkafegyelem és az éjjeli szolgálat iránti tisztelet volt, hanem a megfelelő körülmények hiánya. Az agyonzsúfolt laborban egyszerűen nem akadt annyi szabad hely, ahová az álmos dolgozó leheveredhetett volna.
Egyik ügyeletes-társam vakmerő húzással oldotta meg a helyzetet: minden könyvet, irodaszert, jegyzetet lepakolt a főnökünk egyébként szentélyként tisztelt íróasztaláról, és azon vetette végig magát. Pár perc múltán édesen hortyogott. Szó se róla, nekem is ragadt le a szemem, majd lefordultam a magas ülőkémről (bárszék-szerű alkalmatosságok sorakoztak a munkapultok mellett). Keresni kezdtem hát valami elfogadható helyet. A pultok úgy tele voltak zsúfolva műszerekkel, hogy kevéske szabad felületük szóba se jöhetett, a linóleummal borított hideg és koszos betonpadlóra pedig csak nem fekhettem. Ám ekkor felfigyeltem az egyik fal alatt álló lézerágyúra.
A mintegy két méter hosszú berendezés laborunk egyik büszkesége volt, amikor megkaptuk, az egész egyetem a csodára járt. Az ágyú különböző frekvenciájú és intenzitású lézerfény előállítására volt alkalmas, mi azt vizsgáltuk, munkadarabjaink milyen tulajdonságokkal rendelkeznek a koherens fény-nyalábokkal szemben.
A karcsú berendezés hosszú pultra volt helyezve, két oldalán mintegy 15-15 centi szabad felület maradt. Én bizony ezt a fényes nikkelcsodát (nem kis erőlködéssel) betoltam egészen a fal alá, így mintegy 30 cm-es szabad sávom maradt. Ha hanyatt fekve nem is, de oldalvást elfértem rajta. Hogy le ne guruljak, fél karommal, mintha csak szerelmemet, átöleltem a lézerágyút – és elszundítottam társaságában. Ám közelsége nem tett rám jó hatást, rossz álmot láttam.
*
Bár alig volt hihető, hogy bármi is überolhatja, Ukrajnában a közelgő elnökválasztás izgalmainál sokkal nagyobb kíséri az influenzajárványt, amely a szó szoros és étvitt értelmében egyaránt lázban tartja a lakosságot. Még az a hír is felröppent, hogy a január 17-ére kitűzött nagy politikai happeninget akár el is halasztják az egyre nagyobb szenzációvá váló vírusterjedés miatt. A médiában közölt hírek kezdettől fogva eléggé ellentmondásosak, a tegnapi hivatalos nyilatkozót ma megcáfolja egy még hivatalosabb, hogy holnap mindkettejüknek ellentmondjon egy szakember, akinek a közleményét aztán felülbírálja valamelyik politikus. Bizony, jó lenne, gondolják utóbbiak, erkölcsi tőkét kovácsolni ebből az epidémiából, hátha hozhatna az olykor pánikba csapó országos szorongás valamicske szavazattöbbletet; de nagy kár, hogy ez a fránya vírus pártsemleges.
Az iskolások mindenesetre jobban örülnek, mint amennyire szüleik szoronganak: a soron kívüli háromhetes tanítási szünet igazán remek dolog, mire újra be kell ülni a padba, már érdemes a téli szünetre spórolni. Igazán jó dolga azonban azoknak a magyar iskolásoknak lesz, akik jövőre már anyanyelvű tankönyvet sem kapnak.
Hát nem, ezt azért nem gondolták a kárpátaljai magyarok, amikor a Szovjetunió széthullása utáni népszavazáson óriási többségükben támogatták a független Ukrajna létrejöttét. Én legalábbis még lézerágyú melletti rossz álmomban sem láttam előre, hogy közel húsz évvel a demokrácia lábra kapása után vissza fogjuk sírni a szovjet oktatási rendszert, amely, ha minden évben újrakezdődő huzavonák árán is, de lehetővé tette, hogy a magyar iskolát végzettek anyanyelvükön tegyenek egyetemi felvételit (az új miniszteri rendelkezések ezt ma kizárják), s amely példás pontossággal gondoskodott az idejében megjelenő magyar tankönyvekről. Persze: létezett bizonyos oroszosítási szándék, időről időre kísérletet tettek párhuzamos (nem-magyar) osztályok indítására magyar iskoláinkon belül, és természetesen nagy erőkkel folyt az agymosás, a szovjet identitású internacionalista ember nevelése – tanintézeteink mégis megőrizhették magyar jellegüket, ha a nemzeti érzésnek nem is feltétlenül, de az anyanyelv megőrzésének alapvető bázisaiként működhettek. Létüket, szükségességüket soha nem vonták kétségbe. Míg most a teljes anyanyelvű oktatás felszámolása zajlik szinte akadálytalanul: úgy tűnik, akkoriban a jogsérelmek ellen hatásosabban fel lehetett lépni a lenini nemzetiségi politikára (ó jaj!) hivatkozva, mint most nemzetközi normákra, nyelvtörvényre, kollektív jogokra apellálva.
A legutóbbi intézkedés, amely teljességgel ellehetetleníti a magyar oktatást, s amelynek okán még a budapesti ukrán nagykövetet is bekérették a Külügyminisztériumba (fejleményekről e sorok keletkezésekor nem tudni): az ukrán oktatási minisztérium egyszerűen nem rendelte meg a nemzetiségi iskolák számára a szaktárgyak (fizika, kémia, algebra) anyanyelvű tankönyveit, ami nyilván lehetetlenné teszi, hogy ezekben az intézményekben saját nyelvükön sajátítsák el a diákok a tananyagot.
Persze: a dolog nem csupán, és nem is elsősorban a kárpátaljai magyarokat érinti kényelmetlenül, hanem például a többmilliós ukrajnai orosz lakosságot. Mint a 2004-ben hatalomra került nacionalista politikai erők országlása óta egyre gyakrabban, alighanem most is az történik, hogy a nemzetállami álmokat szövögető hivatalos Ukrajna az orosz etnikumban (és az ugyancsak milliós nagyságrendű, ukrán származású, ám orosz identitású kontingensben) látja integritásának legnagyobb veszélyét, mivel azonban nyílt oroszellenességgel fellépni nem tartja célszerűnek, ezért általános értelemben, az ország területén élő valamennyi népcsoport ellenében hoz rendelkezéseket. Így a nagy testvérnek szánt csapás a mi hátunkon is csattan.
Vélhető, hogy ha a kis Magyarország diplomáciai lépésekre szánta magát, akkor Oroszország sem hagyja annyiban a dolgot. A nagykövet bekéretésénél mindenesetre van hatékonyabb eszköze is: keze máris a gázcsapon…
Ugyanakkor az sem lehetetlen, hogy másra megy ki a játék. Mint az influenzajárvány körüli hisztériakeltéssel, Ukrajna a tankönyvmizériával is inkább csak a külföldi anyagi segítség kicsikarására törekszik: az érintett kisebbségek anyaországai hátha megfinanszírozzák az egyébként nem túl nagy tételt: tessék kicsit a zsebbe nyúlni, és máris lesz magyar, román, lengyel, orosz, német tankönyv. Ha nem kell őket ukrán forrásból kiadni, kicsivel többet lehet majd költeni a választási kampányra.
Vélhetően a nemzeti kisebbségiek szavazatának az elnyerésére nem a leghatékonyabb módszer.
Megjelent: Mozgó Világ, 2009/december