Tejmozi 3.0

Mindez az internet nyilvánossága előtt zajlott. A külön erre a célra létrehozott honlapon előbb a beérkezés sorrendjében jelentek meg folyamatosan a vendégmondatok, majd azok a műhelyszövegek is, amelyeket a láthatóan hosszúra nyúló elbeszélés nagyjából befejezett egységének képzeltem el. Úgy éreztem, a történet szépen kerekedik, leírásaim szemléletesek, az apa-fiú viszony összetettségét is sikerült megragadnom, miközben élet és halál, mulandóság és az örökkévalóság kérdéséről is sikerült érdekes meglátásokat közreadnom. Elégedett is lehettem volna. Ami bántott: sem írótársaimtól, sem az olvasóktól nem kaptam elegendő biztató elismerést. Miközben (nyilvánvalóan túlértékelve szerepemet) úgy láttam, hogy a multikulturális projektum megvalósításával valami nagyot, egyedülállót cselekszem, és miközben azt gondoltam,  igazi írói bravúr a sok szerző ennyire különböző félszáz mondatát nívós kisepikába beleépíteni, aközben – a nagyon kevés kivételtől eltekintve – ezt az erőfeszítésemet alig is értékelte valaki, kívülről pedig hosszú ideig senki sem figyelt fel rá.

Arra szántam hát magam, hogy a projektumot felajánlom egy folyóiratnak, amely jellegénél fogva (mint a filológia szakmai kérdéseivel foglalkozó elit-lap) – gondoltam – talán ráharaphat, teret adhat a nyelvi-irodalmi interakció elméleti alapvetésének, a műhelyszövegek részének vagy egészének, esetleg annak a kész elbeszélésnek, amelynek a befejezéséhez ekkor már igen közel álltam. Ám megkeresésemet válaszra sem méltatták, holott a szerkesztők egyikével-másikával baráti viszonyban álltam.

Ez kedvemet szegte, úgy éreztem, alkotói teljesítményem nagyobb annál, semhogy a saját kis marginális, alig látogatott honlapom keretei között maradjon. Közvetlenül a cél előtt abbahagytam munkát.

Ám ekkor novellát kért tőlem egy másik folyóirat. Mivel akkor már hónapok óta semmi egyéb prózaféleséggel nem foglalkoztam, így persze a Tejmozit ajánlottam fel: megírom a befejezést és küldöm, terveztem, de azért megpuhatoltam: vajon vállalkoznak-e a mintegy hetvenezer karakternyi szöveg közlésére. A válasz egyértelmű volt: semmiképpen. Ennek legfeljebb a fele jöhet számításba.

Felére meghúzni egy elbeszélést? Lehetetlen. Pláne lehetetlen anélkül, hogy a vendégszövegeket integráló szép koncepció súlyosan ne sérülne. Akadna ugyan nem egy mellékszál, amelyet kiiktathatok, de miféle dolog az, hogy XY mondatát elhagyom, QZ-ét viszont megőrzöm? Mit tegyek? Kerülgettem a textust, mint macska a forró kását.

Aztán vettem egy mély lélegzetet és kimetszettem az összes idegen anyagot! Igen, eltávolítottam azt az 53 mondatot, amelyre – mint valami pillérekre – elbeszélésem épült.

Gondolhatnánk, hogy ettől az egész építmény összeroskadt. De nem. Valami egészen más történt: az addigra felépült, megszilárdult szerkezet megtartotta lényegi elemeit – a lényegteleneket viszont elhullatta. Többször egymás után végigmentem a szövegen, és minden alkalommal pontosan tudtam, mit kell eltávolítanom. A megmaradó részeknél persze kisebb-nagyobb igazításokra volt szükség, egyes epizódok helyet cseréltek, mások egybeolvadtak, míg végül, úgy éreztem, minden a helyére került, nincsenek sem illeszkedési problémák, sem belső ellentmondások. Anélkül, hogy az eredeti, 1.0-ás változatot befejeztem volna, előállt a Tejmozi 2.0., egy sűrűs szövésű, kompakt novella. A terjedelme épp súrolta a közlési határt. De hiába küldtem el: a lapnak nem tetszett…

Nem hagyhattam veszni a munkámat: úgy éreztem, az írás jó, talán legerősebb kisprózám, ráadásul valamiféle háttérsugárzással rendelkezik, lévén „hiányokkal ékes” – én ugyanis minden újraolvasásánál pontosan éreztem az eredeti hívómondatoknak az inspirációs erejét és asszociációs terét, láttam a novellán a kifelé-ágazás gazdagító többletét csakúgy, mint a hiányok keltette izgalmat és vibrálást. Nem törődhettem bele, hogy ne jusson az olvasó elé.

A következő folyóirat szerkesztője áradozott: gyönyörű írás – de sajnos nem illik a koncepciójukba…

Sebaj, van még más szerkesztőség is… A harmadik, az első kettőnél is rangosabb irodalmi periodika gyanúsan hosszú ideig nem reagált. Kezdtem úgy érezni, talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett a főszerkesztő üzenete: „…novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk.”

A ravasz jelző bizonyára arra vonatkozott, hogy meglebegtettem a fátylat keletkezés nem mindennapi története fölött: a kézirat végén felsoroltam, mely szerzők műveinek egy-egy mondata hiányzik a novellámból.

Pár nappal később aztán újabb kedvező fordulat következett. Egy nagy példányszámú romániai magyar napilap szerkesztője felajánlotta: kulturális mellékletükben a teljes verziót leközölnék. Sőt, a szerkesztő sorozatot tervez: előbb – munkanaplómat idézve – ismertetné a projektumot, majd folytatásokban leadnák a hosszú elbeszélést. A közlés szerkesztői zárszóval zárult, így a sorozat kilenc hétvégi számban került az olvasók elé. Így kellő nyilvánosságot kapott a Tejmozi 1.0., s a néhány havi átfutási idő után a Tejmozi 2.0. is sorra került a budapesti folyóiratnál.

Nem sokkal ezután a Vajdaságból érkezett felkérés. Az internetes portál interakcióra invitálta szerzőit: alkossunk négy részből álló szöveget, az első háromnak a kezdőszavait, az utolsónak a zárszavait kaptuk készen. Nem volt kétséges, hogy ezt a játékot sem hagyhatom ki. Ötletem is volt: a feltételeknek megfelelve elmesélem, mi történt, mi történik, mi fog történni egy készülő novellámban – így vette kezdetét a Tejmozi addig megíratlan  belső történése. Életképes kis írás született az apa házában függő falikárpitról, pontosabban arról, hogyan látja a haldokló megelevenedni a nimfa és az unikornis legendáját.

Az elmesélős ötlet és a befelé építkezés technikája annyira megtetszett, hogy rövidesen újabb novella sarjadt belőle, így íródott bele a történetbe a fiát túlszerető anya alakja, továbbá az apa elmélkedése a halálról és életről, az egymást emésztő két ikerkannibálról. (Új írásomat később az a folyóirat közölte le, amelynek legelsőként ajánlottam fel az eredeti projektumot…)

Mindez 2004-2005-ben zajlott. A következő években hasztalanul próbálkoztam azzal, hogy lineáris történetmondással regényt vagy legalább kisregényt írjak a szerves egységet képező novellákból. A szöveg masszívan ellenállt, nem hagyta, hogy szálait tovább gombolyítsam. Mozim filmje, úgy látszott, végleg megakadt a vetítőgépben.

Aztán 2008-ban (nem utolsó sorban pályázati ösztönzésre) újra nekiültem. De folytatni ekkor sem tudtam: nem, ez a történet lezárt egész, szálait továbbszőni képtelenség, ismertem fel újra. Nem marad más hátra: ismét befelé kell írnom. Éppen ezért novelláim anyagát széthúztam az elképzelt regény terében. Mivel a kész szöveg a tervezettnek cirka egynegyedét képezte, hatalmas üres helyek keletkeztek.

Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken: az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel. Eközben szinte észre sem vettem, mikor használom fel egy-egy korábbi munkám töredékeit és mikor fogalmazok teljesen új bekezdéseket: az anyagon folyamatosan végzett egységesítő őrjárataim révén minden szépen összecsiszolódni, egybeszerkesztődni látszott. Végül, cirka tíz hónapnyi munka után előállt a konzisztensnek és koherensnek tűnő műegész, a Tejmozi 3.0.

Teljes esztendőnyi pihentetés után aztán 2010-ben, mielőtt kiadót kerestem volna, elvégeztem az úgynevezett utolsó simításokat.

2011 őszén pedig megjelent könyv alakban a Magvető Kiadó igen körültekintő gondozásában. E tény adott visszamenőleg is értelmet az eredeti intertextuális kísérletnek. Regényemben – ebben egészen biztos vagyok – láthatatlanul, hiányuk révén is ott munkálnak az ajándékba kapott eredeti mondatok. Belőlük erednek az idegen nyelvekben is kultúrákba gyökerező szálak – ezzel teremtve meg számomra a Tejmozi valódi otthonosságát.

Megjelent: Világ.Ma, 2012.jan.19.