Luxus

Balla D. Károly

Luxus

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. november

Kedélytelen vagyok mostanában. Bámulom apámat, amint egy hosszú és ellentmondásos élet minden terhével a hátán, túl a 80-on és egy szélütésen, belemosolyog a világba. Könyveket szerkeszt, műfordít, írja a tárcáit. Nehezen beszél, nehezen ír, sok a félrevitt végződés, a kieső vagy hozzátoldott szótag – de egész nap veri a gépet, ha kell, többször bemegy a kiadóba. Ahogy öregszik, egyre vidámabb, egyre elégedettebb magával, nyoma sincs benne keserűségnek vagy kételynek. Mintha valami boldogság-generátor működne benne napról napra nagyobb fordulatszámon.

Én meg egyre többet tépelődöm, úgy érzem, már nem vagyok képes meghaladni korábbi önmagamat; lezártnak, de igen kétes értékűnek látom az életművemet. Beleolvasok a régebbi írásaimba – jók-jók, de nem eléggé. Annyira viszont mégis, hogy jobbat már soha többé ne tudjak létrehozni.

Kicsit mindig irigyeltem azokat a kollégákat, akik gondterhelt arccal alkotói válságra, depresszióra panaszkodtak. Ezt valahogy az igazi mély író-mivolt ismérvének sejtettem. Ugyanakkor abban is biztos voltam: nekem nem lehet ilyenem, erősebb annál az akaratom, semhogy ilyen lelki izék letörjenek. Éltem is bele a világba ötven éven keresztül, és amióta írok és publikálok (jesszusom! 33 esztendeje!), azóta mindig inkább az volt a problémám, hogy melyiket fogalmazzam meg a feltoluló ötletek közöl, vagy hogy a már megírtakat hogyan jutassam el a közlésig. Mígnem ezen az őszön azt vettem észre, hogy… nem tudok rá jobb kifejezést: nem akaródzik írni. Igen ám, de az embernek vannak egyfelől kötelezettségei, megállapodásai, beindított dolgai, sorozatai, másfelől meg ha berendezkedett arra, hogy nagyjából a tolla után él, akkor nem igazán engedheti meg magának a válság luxusát. Mégis valami írógörccsel hadakozom vagy két hónapja.

Ahogy ezt leírom, el is kell húznom a szájam: nálam, szorgos grafománnál az jelenti az alkotói passzivitást, hogy naponta megírok egy-két blogbejegyzést, hogy a pozsonyi Új Szónak csak elküldöm a havi publicisztikát, hogy a Debreceni Disputában folytatom Pilinszky-sorozatomat, hogy a Spanyolnátha téli számába elkészítem a műfordításomat, hogy a Várad pályázatára összehozok egy képverset és hogy szorgosan pötyögöm velem készülő online-interjú válaszait. És hogy – bár megkíséreltem kibújni alóla – mégis összehozom hónaplómat a Mozgónak.

Fene egye meg, nekem még az írógörcsöm sem igazi.

*

Nem tudom, a magyarországi liberális értelmiség hogyan reagált rá, de az én fantáziámat megmozgatta Kis Jánosnak, az SZDSZ alapító tagjának és első (pár éve a pártból is kilépett) elnökének az a nézete, miszerint nem tartja lehetetlennek egy új liberális párt létrehozását. Hack Péter és Bauer Tamás, a párt valaha meghatározó (ugyancsak kilépett) személyiségei hasonló véleményen voltak, bár azt is hangsúlyozták, az idő még nem érett meg a konkrét cselekvésre.

Eltűnődtem, vajon milyen lehetne ez az új politikai erő? Milyen liberalizmust kellene hirdetnie ahhoz, hogy markánsan megkülönböztesse magát az „ultraliberális, piacorientált, globalista” stb. SZDSZ-től? Lehetne mondjuk konzervatív liberális (ott a lengyel  példa!), de az én szívemnek az lenne kedves, ha Magyarországon végre létrejönne egy igazi, modern nemzeti liberális párt.

Annál is inkább tartanám kívánatosnak, mert a mai politikai közgondolkozásban ez a két fogalom gyakorlatilag kizárja egymást. A nemzeti eszmét jórészt kisajátította a konzervatív jobboldal, a liberalizmust pedig csupán az az SZDSZ jeleníti meg, amely nem találta meg (nem is nagyon kereste) az átjárást a „népben és nemzetben” való gondolkodás felé, nem tudott hatékony és sokak számára elfogadható választ adni az összmagyarság kérdéseire, nem tudta megfogalmazni a modern nemzeteszményt – nem is vált vonzóvá a nemzeti érzésűek számára. Éppen őnekik, azoknak, akik nem külsőségekben, hanem azon lényegében élik meg magyarságukat, ugyanakkor messzemenően liberális gondolkodásúak, éppen őnekik lenne szüksége egy ilyen tömörülésre.

Amely egyébként létrejöhetne a polgári térfélen is. Az itt tömörülők ajkán azonban a liberalizmus szitokszó lett, a nemzet értelmezését pedig valami avítt, hazafias-romantikus keretben képzelik el, szentistváni nemzetet emlegetnek, Mária országát kívánják, a szentkorona jogfolytonosságára hivatkoznak (vagy szélsőségesebb esetekben a hun-magyar mondakör megújításában vélik felfedezni az üdvözítően helyes utat) – ilyen alapokról nyilván nem lehet eljutni a modern liberális nemzetfelfogáshoz.

Azaz: a jobboldalon, úgy tűnik, hiába várjuk, hogy a nemzeti alapokon a liberális eszmék körül számottevő erő gócosodjon. A kérdés az, hogy fordítva működhet-e a dolog, azaz a nemzeti gondolat iránt gyakran valóban közömbösséget mutató liberális oldal eljuthat-e a teljes vagy részleges elutasítástól vagy legalábbis érdektelenségtől oda, hogy nem csak elfogadható, hanem fontos is legyen számára az oly sokszor emlegetett nemzeti minimum.

Sajnos abból, hogy ha nemzeti talajban életképtelennek látszik a liberális csíra, még egyáltalán nem következik, hogy a liberális flaszteren megfogan a nemzeti tölgy.

Pedig de jó lenne bízni abban, ennek a két nagy eszmerendszernek (hej, Kossuth, hej Széchenyi!) az újbóli egymásra találása lenne az egyetlen ésszerű válasz a magyar politikai és közéletben zajló egyre kérlelhetetlenebb szellemi polgárháborúra.

*

Most merem először azt állítani, hogy Ukrajnában már nem luxus az internet. Ennek ugyan ellentmond, hogy azok a szolgáltatások, amelyek nyugatabbra már természetesnek mondhatók, itt még irreálisan borsosak – ám megjelentek azok a tarifacsomagok is, amelyek már megfizethetőek, és amit nyújtanak, azzal már el lehet boldogulni.

Nézzük előbb a képtelenül magas árakat. Egy 2 megabit per másodperc sebességű, korlátlan forgalmú állandó kapcsolat – ukrán nemzeti valutáról átszámítva – havi 100 ezer Ft feletti áron (nem tévedtem egy nullát!) érhető el. Havi átalány helyett választható a forgalom utáni elszámolás, ez esetben a 3 ezer Ft-os előfizetési díjon felül minden gigabájt forgalom után közel ezer Ft-nak megfelelő összeg fizetendő pluszban. Aki takarékoskodik, 8-10 ezer Ft-nyival megúszhatja, de egy zene- és filmkedvelő kamasz simán összehozza hó végére a százezres számlát. (Ilyen tarifával egy film letöltése cirka annyiba kerül, mintha moziban néztük volna meg.)

Az igazán gyors és korlátlan internetezés tehát nyugodtan tekinthető luxusnak. A legtöbb szolgáltató azonban egészen olcsó tarifacsomagokat is kínál. Ezek vagy sebességükben, vagy forgalmukban, vagy időfelhasználásukban korlátozottak. Havonta 30 órányi kapcsolatot már 2000 Ft körüli áron elő lehet fizetni. Igaz, hogy ez átlagosan csupán napi 1 óra online állapotot tesz lehetővé, de aki amúgy sem tölt több időt a számítógép előtt, annak épp megfelel. Vannak aztán percdíjas csomagok, ezt főleg azok használják, akik leginkább csak leveleznek a neten, és léteznek olcsó éjszakai tarifák is álmatlanságban szenvedőknek.

Ahol mintha valami áttörés történt volna: a 24 órás, de szűkített sávú elérések. Ez utóbbiak most az egyik szolgáltatónál különösen kedvezőek: aki megelégszik 128 kb/sec sávszélességgel, már havi 3000 Ft-nyi áron hozzájuthat. Ennyiért, ha elég lassan is, de egész nap netezhet. Egy ilyen kapcsolat már egyáltalán nem számít megfizethetetlennek, és levelezésre meg honlapok olvasására tökéletesen megfelel. Ha felfelé lépegetünk a sávszélességben, ennek az árnak a duplájáért, azaz 6 ezer Ft-ért már 512 kb/sec-os letöltési sebességet kaphatunk. Birtokában már nemcsak szörfözni lehet vidáman, hanem netrádiót hallgatni, videókat nézegetni, sőt, egyes online tv-adások is bejönnek zökkenőmentesen.

Blogolni pedig – mondatja velem a tapasztalat – kész élvezet.

Egyszer engem az internet már felszabadított kisebbségi szorongásaimtól. Akkor, amikor megértettem, hogy politikai, földrajzi, nyelvi bezártságom egy csapásra megszűnik, amint magamat rákapcsolom a cybersztrádára. Gyakoroltam is, amikor csak tehettem. Mivel azonban ez az érzés elég sokba került, másfajta szorongásom alakult ki. Mégiscsak elég nagy könnyelműség, tettem szemrehányást magamnak, többet fizetni egy szélessávú elérésért, mint a ház téli fűtéséért. Nyolc évnek kellett internetes korszakom kezdete óta eltelnie, amíg bekövetkezett az az időszak, amikor ezt a szolgáltatást már nem érzem fényűzésnek, és a kifizetett havidíjat arányosnak gondolom a nyújtott lehetőséggel. Persze ez így még mindig nagyon viszonylagos. Magyarországon ugyanezért a 6 ezer Ft-ért sokkal többet nyújtanak a szolgáltatók. Ha pedig a tarifát az ottani, aztán pedig az itteni átlagfizetéshez arányítjuk, akkor továbbra is azt kapjuk, hogy Ukrajnában egyelőre a szörfölés a nagy többség számára mégsem tartozik a természetes napi elfoglaltságok közé, mert egy átlagos háztartásban egyszerűen másra kell a pénz.

Merthogy a pénz kevés. Ezt egyébként alátámasztja a Nürnbergi Piackutató Intézet nemrégiben nyilvánosságra hozott kimutatása is. Az ukrán sajtó némi sopánkodással közölte, hogy a felmérés szerint vásárlóerő tekintetében Ukrajna lakosai az európai lista legvégén kullognak.

A rangsort – ugye sejtettük – Svájc és Lichtenstein vezeti, ahol is minden lakosra évente 27521 euró esik. A negyven ország adatait közlő lajstrom utolsó helyén Moldovát találjuk, az utolsó előtti hely pedig Ukrajnáé, amelynek lakosai évente mindössze 1487 euró fölött rendelkeznek. Olyan nagyon mégsem kell csüggednünk – tették hozzá a cikkek –, mert a vásárlóképesség növekedési üteme viszont Ukrajnában a legnagyobb: jelenleg 26 %-ot tesz ki.

A jóléti állam azonban igen messze van. És sajnos még széles sávval sem lehet az internetről letölteni.

Megjelent: Mozgó Világ, 2007. december