Apolló

Balla D. Károly

Ne jósolj, Püthia, transzba se révedj, mert

minden résben megtalálod a magad késeit,

minden ölyvben ott forgolódik

a hegyes csőrű halál,

a világ köldökéből párállva száll fel rejtett

dimenziók bűze, a homok felsebzi a halotti

maszkokat, hó fedi el döglött ebek bójasorát.

Esőkabátokon elvéreznek a nagyváros fényei,

valaki szemét forgatja a dohszagú szekrények mögött,

valaki halott szalamandrát rejt gyermekünk zsebébe.

Talán a kéjes indulat tolong

ma minden rejtett rándulásban, ahogy.

Havazik, havazik, a trombita szól.

Homokdűnék hajlatán vérzik el a váltivarú végzet,

s a hó elfedi a kárhozat idétlen arcát.

Talán a kéjes indulat tolong

ma minden rejtett rándulásban, pedig.

Az idő egészét nem forogja ki gyermekünk részeg

búgócsigája, csak cserebogarak haldokolnak

olajoskannák fenekén. Havazik, havazik a trombitaszó.

Kék kristályok szülik meg az őspetét,

gipszfehér maszkokon átvérzik a kárhozat vöröse,

s a váltivarú végzet bolyhai befonnak lassan.

Ne jósolj, ne jósolj, Püthia, transzba se révedj.

Látod a fehér szüzeket, fekete bárányokat.

Ők lésznek holnap ünnepi áldozat.

Havazik, havazik, trom-trom.

A hó elfedi a végzet idétlen bolyhait, ahogy.

Trom-trom, pedig.

(1992-93)