Balla D. Károly
Íróként harminchárom éve foglalkoztat a halál. Leginkább a sajátom. Alighanem költővé is akkor avatódtam, amikor két korai versemben először néztem szembe a megszemélyesített Halállal, aki az első versben versben kaszáját barátságosan meglóbálva köszön rám – és én ismerősként üdvözlöm. Az Életnek viszont be kell mutatkoznia, őt nem ismerem, s fel is üvöltök, amikor galambjait vállamra ülteti. A második vízió:
csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal
csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.
És ez a huszonegy éves koromban kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá. Nem számoltam meg, de biztosra vehető, hogy írásaimnak a többsége vagy közvetlen, vagy közvetett módon érinti ezt a fogalmat. Miközben alapjában véve nem vagyok sem pesszimista, sem életunt, nincs bennem halálvágy, nem küzdöm depresszióval, nem borít el a gyász, alig munkál bennem a kegyelet. Nem halálkultusz ez, inkább barátkozás és incselkedés a kiismerhetetlen fenevaddal. Amely bár megrémít, de maga is rémülni látszik, ha szemébe nevetek. Amely érdemes a tiszteletre, de nem méltó az imádatra. Amely bennem növekszik akkorává, hogy körém tekeredhet. Amely mindenütt elejti életrevaló petéit. S amely valahogy a legerősebben űz fő ellenségéhez, az élethez.
Aztán lassan férfivá ért bennem a gyermek halál, megismertem szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, a lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen otthon létezik – roppant megnyugtató.
Erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Miközben abszolutizáltam a halált, és a vonatkozás nélküli bizonyosság meghaladhatatlan lehetőségét láttam benne, aközben azt is fürkészgettem, hogy ez a nagy és magasztos abszolútum milyen kis álnok trükkökkel tartja fenn hatalmát, miként ígér mindent és ad semmit, hogyan vonzza át a maga negatív tartományába mindazt, ami fontosnak látszik ideát, illetve ellenkező irányú mozgással: gyilkos hűvössége hogyan hatol be forró érzelmeinkbe, a fészkek melegébe, s hogyan nézi ki magának az áldozatait már világra jöttük pillanatában: Mostantól már jár / neked az élő húshoz / méltó rothadás – írtam Születés című haikumban némi naturalista morbiditással.
Az efféle magam-ijesztések után aztán újra visszatértem a szépen kanyarított bölcselmekhez, ilyeneket írván:
Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik. Voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.
Amíg vagy, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.
Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.
Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől: az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás; az élet voltaképp a halál statisztikai hibája; a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak. Illetve, komolykodásomtól megválva: jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát; cinizmus életútnak nevezni a halálhoz vezető utat; a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni. Mígnem egy újabb haikuban blaszfémiára vetemedtem:
Feltámadás
Harmadnapra a
halotton megjelennek
az életfoltok.
Ezen el is szégyelltem magam kellőképpen, s újabb háromsorossal látszólag véget vetettem ennek a gyötrő haláltáncnak: Mióta közel / enged magához, rímem / nincs a halálra.
De akadt még. Súlyos rím és olvasópukkasztó élc egyaránt. Utóbbiak egyikéről már írtam a Mozgóban (Posztumusz, 2010/július), elbeszélve, hogyan hajtottam végre virtuális öngyilkosságot, s melyek voltak sok értetlenséget kiváltó gesztusomnak az „irodalomtörténeti” előzményei. Amellett, hogy azóta bizonyos életrajzaimban a legaktívabb posztumusz írónak neveztem magam, nem sok tanújelét adtam különleges státusomnak – mígnem az idén megszületett az új ötlet, mely kisebb írói projektummá nőtte ki magát. Nevezetesen: blogomban időről időre halálhíremet keltem, válogatottan rafinált módokat eszelve ki elpatkolásomra. Olvasóimat újra sikerült párszor meghökkentenem, de most már alig várják beszámolóimat az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre előkelő helyen hozza némelyik halálhíremet.
Jóleső érzés tölt el, ha arra gondolok, hogy majdani tényleges kimúlásom hírét jó ideig mindenki csupán újabb poénnak fogja tekinteni, s azt sem bánom, ha úgy tudnak nevetni rajta, mint az alábbiakon:
A hamisító halála
Nyereségvágy okozta az ungvári költő, Balla D. Károly halálát. Az ismert kárpátaljai alkotó azt tervezte, hogy avar kori pénzérméket (úgynevezett pirézeket) hamisít, s ezeket majd jó áron eladja a lakhelye közelében székelő megyei helytörténeti múzeumnak. E célból, hogy jó minőségű nyersanyaghoz jusson, megolvasztotta a József Attila-díjához kapott plakettet, ám mielőtt az öntőformákba csorgatta volna a folyékony rezet, elejtette az olvasztótégelyt. A sárga fém a titkos műhely homokkal felszórt padlójára löttyent, és ott teljesen váratlanul Nagy Zoltán Mihály, az ugyancsak ismert kárpátaljai író arcvonásait vette fel. A látvány annyira megdöbbentette Ballát, hogy a megrázkódtatást nem élte túl: szívéhez kapott, és holtan rogyott olvasztásra váró egyéb díjainak plakettjei közé.
Verecke áldozata
Agyonnyomta az összedőlő vereckei emlékmű a tövében fohászkodó költőt. Balla D. Károly ismert ungvári alkotó szokásos évi zarándoklata során éppen a Vereckei-hágón álló honfoglalási emlékmű előtt tette tiszteletét, amikor a kőkolosszus váratlanul megingott, és dörgő hangot adott. A költő ijedtében az emlékmű oltárkövéhez térdelt, és mondott egy gyors imát a magyarok istenéhez, ám ez nem segített rajta: az összerogyó monumentum maga alá temette. A szerencsétlenül járt író utolsó gondolata az volt, talán mégis inkább a Veres Kocsma felé kellett volna fordulnia Munkácsnál.
Tragédia a Balatonon
A magyar tenger habjai között lelte halálát Balla D. Károly. A neves kárpátaljai költő közismert tömegiszonya és a kollektív tudattal szembeni ellenérzései miatt egyszemélyes Balaton-átúszó versenyt rendezett magának a hét végén. Túlzott önbizalma arra sarkallta, hogy a tavat ne keresztbe, hanem hosszába szelje át. Keszthelyre otthoni barátok és kollégák kísérték, akik még az utolsó percben is igyekeztek merész tervéről lebeszélni, mivel azonban erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, elhatározták, hogy a Kárpátia vitorlással nyomába szegődnek.
A költő a keszthelyi kikötő mólójáról büszke csukafejest ugorva indult végzetes útjára. Sokáig úgy tűnt, eredményesen dacol a közegellenállással és a távolsággal, ám hamarosan kiderült, erejét rosszul osztja be. Nem csupán a kezdeti vágta fárasztotta el, hanem az is, hogy úszás közben minduntalan hátrakiabált az őt követő kollégáknak, kemény hangon bírálva írásaik nívóját. A gyakran gúnyos megjegyzések ellenére a Kárpátia vitorlás utasai többször is megpróbálták rábeszélni, jöjjön közéjük, kapaszkodjon fel a biztonságos fedélzetre – de az elszánt költő, bár a feladat láthatóan meghaladta erejét, hajthatatlan maradt. Makacsságát és nem szűnő élcelődéseit tapasztalva, valamint a viharos gyorsasággal közelgő új idők előszelétől megrettenve végül a kollégák visszatértek a kikötőbe.
A merész vállalkozásról eközben értesültek a Szigligeti Alkotóházban időző posztmodern írók, mentőcsónakba szálltak, és határon túli kollégájuk nyomába eredtek. Ám Balla D. Károly addigra letért az általuk ismert útvonalról, így nem segíthettek rajta.
A végképp magára maradt költő még sokáig dacolt a hullámokkal, mígnem végleg elfogyott körülötte a levegő. A magyar tenger némi háborgással ugyan, de magába fogadta.
Megjelent linkek nélkül: Mozgó Világ, 2011/8.