Balla D. Károly
Nem látok vissza a gyerekkoromba, mondja a hősöm novellám elején az ablaküvegnek. Amire kiskoromból emlékszem, folytatja, azok nem a saját emlékeim. Anyám erőtlen, fátyolos hangján hallom a régi történeteket, úgy, ahogy előadja nekem, amikor az ágya szélén ülök. Anyám elmesélte nekem a gyerekkoromat, és ezzel kitörölte saját emlékeimet, mondja a hősöm az ablaküvegnek a távoli kisváros tanári vendégszobájában. Nézi az Északi-tenger hűvös öble fölött megülő ködöt, közben sápadt anyját látja párnák és paplanok fehérségében, hallja a hangját, látja megelevenedni a gyerekkor képeit. Tudja, hogy őróla van szó az elbeszélésekben, mégsem képes azonosulni a fiúcskával, aki képzelt barátok egész nemzetségével, az ikerpár Hábu és Ábu leszármazottaival népesítette be a konyhaasztal alatti kedvenc tartózkodási helyét, miközben anyja ebédet főzött, apja pedig aktokat festett egyetlen szobájukban. Nem tudja magát, a leendő nyelvtanárt felismerni a gyerkőcben, aki saját nyelvet alkotott képzeletbeli barátai számára és egész nap ezen társalgott velük, míg végül anyja is megtanulta a különös csengésű szavakat, egy idő után egymáshoz is így szóltak kirekesztett apja nagy bosszúságára, csak ők értették, anyja és fia, senki más, csak ők ketten és a sok-sok kis barát az asztal alatt.
Anyja a betegágyán is hibátlanul felsorolja az összes konyhai berendezés nevét, tudja a mindennapi cselekvések igéit, hibátlanul alkotja a Hábu-Ábu-nyelv egyszerű mondatait, és hősöm ott, anyja ágya szélén ülve felnőttként visszatanulja gyerekkora elfelejtett játéknyelvét. Mégsem tud azonosulni akkori önmagával, nem emlékszik arra a halálos rémületre, amellyel az első napon hazamenekült a szomszédos óvodából, bántottak, kisfiam?, utánozza saját magát az anyja a halálos ágyán, igen, bántottak, azt akarták, hogy velük ebédeljek, vált most sírósra-kisfiúsra, és hősöm soha többé nem tudja másként felidézni saját hüppögését, csak anyja révén, anyja által, anyja hangszerelésében és gesztusszegény dramaturgiájában, csupán az ő párnák és paplanok közti sápatag díszleteiben.
Hősöm nem lát vissza a gyerekkorába, mégis ismeri az összes történetet, ami vele megesett, mert emlékszik arra, ahogyan rá emlékezett az anyja ott a halálos ágyán, napokon és heteken keresztül ismételve ugyanazokat a valós meséket a rádió tetején elalvó és megébredve a készüléket magával rántó macskáról, a pincében feltörő vízerecskére rájáró menyétcsaládról, a szomszéd kisfiúról, aki nem tud csomót kötni, az öreg suszterről, akinek a cipők elmesélik, nem sántikált-e rosszban valaha a viselőjük.
Anyám kisajátította a gyermekkoromat, az övé lett akkor, amikor töviről hegyire elmesélte nekem, mondja a hősöm minden düh nélkül a novellámban az ablaküvegnek. Hosszan nézi a tanári vendégszoba ablakából az Északi-tenger hűvös öblét, tekintetét fúrja a vizet gyapjasan megülő ködbe, elképzeli, miként úsznak, mint külön világok, a szigetek a messzeségben.
Ha megszólítaná, azon a régi nyelven beszélne az anyjához. Apa már nem vár engem, Taf ole ge zsice Djon, ez lenne az első mondat, minden szava megvan hozzá, a ragozatlan személynevek apját és őt jelölik manónyelven, és ha a folytatáshoz nem találna a megfelelő kifejezéseket, kitalálná, megalkotná őket, az anyja értené, persze hogy értené, szabály volt, hogy az új szavakról nem lehetett elárulni, mit jelentenek, a másiknak kellett megfejtenie a körülírásból, a vele alkotott mondatokból, remek módszertan, méltó egy leendő nyelvészhez, mosolyodik el a hősöm, apa nem vár többé engem, lezárta magában a kapcsolatunkat azon az utolsó estén, mondaná a hősöm az anyjának frissen kitalált szavakkal, ha megszólítaná, ha hozzá beszélne, és nem az ablaküveghez, miközben tekintetét belefúrja az öblöt gyapjasan megülő ködbe és szinte látja, apjával miként úszik, mint külön világ, egy sziget a messzeségben.
Apám lezárta magában a kapcsolatukat azon az utolsó estén, amikor a téli tájban tett különös zarándoklatunkból megtértünk a faházba, mondja a hősöm a novellámban. Az amerikás öreg ruszin sírját látogattuk meg a vadak járta faluszélen, folytatja, a hitetlen öregét, aki visszatért, hogy ősei földjébe temettesse magát.
Megrendülten érkeztek vissza, nem volt szavuk egymáshoz, hősöm apja csak másnap reggel dünnyögte el hosszú, bölcselkedő monológját az önkezdetükhöz visszatérő felismerésekről, a folytonos, de mégis egyenetlenül múló időről, a saját értelmetlenségét megragadni képtelen értelemről, ősi toposzokról és modern szorongásról, mindezt inkább csak félmondatokban, homályos metaforákban, olyanformán, hogy hősem ne értse, apja voltaképp hagyatkozik, végrendeletét foglalja az absztrakciókba, mert készül a halálra, mert ahogy előbb a házát, úgy az istentelen öreg ruszin nyugalmát is megkívánta ott a behavazott temetőben, a senkiföldjén, amelyről nem lehetett eldönteni, a faluhoz vagy az erdőhöz tartozik-e jobban, az életük kisszerűségében melegedő emberekhez vagy a farkasok fagyban üvöltő szabadságához. Az ottani sűrű havazás valahogy hasonlatos volt a tenger felett itt gomolygó köddel, és ablakán kinézve hősöm szinte azt várja, apja egyszer csak kilép a fehérségből, hogy bizonyossá tegye számára, már nem várja vissza a faházba, már másutt időzik, az idegenség legtávolabbi úszó szigetén, amely mintha most mégis közelebb lenne hozzá, mint azelőtt bármikor.
A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sem fedezhetők fel a kontinuitáson. Csak az egyenlőtlenségek, a kisebb döccenők, ahogy meglódul vagy lelassul az idő, csak ez mutatja a változást. A halál nem felváltja az életet, nem a helyébe lép, hanem vele együtt tenyészik, párhuzamosan és elválaszthatatlanul, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik, és viszont, de voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját. Nem tudom, hol és mikor kezdődött az élet, mondta azon a téli reggelen hősöm apja, de bizonyos, hogy ugyanott és ugyanakkor kezdődött a halál is.
Hősöm apja meghal novellámnak a végén, de ha valaki nem olvassa odáig a szöveget, akkor az ő számára még él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi. Addig még vidáman tesz-vesz a faházban hősöm apja a novellámban, teát főz, álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyeit húzza a gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, le-lecsukódó pillái alól nézegeti a szemközti falon a kárpitot, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy titkos, kifejthetetlen szépségével vagy láthatón otromba, frivol ízléstelenségével izgatja-e fel jobban, s hogy mit tud újra és újra olyan alaposan szemügyre venni az egyetlen nagy vágyódássá növesztett nimfán és a kéjes ábrázattal fejét ölébe hajtó egyszarvún, ezen az egyszerre otrombán perverz és megejtően szűzi légyotton, amely úgy teszi gúny tárgyává az eredeti legendát, hogy egyszerre meg is szenteli. Addig nézi az ezerszer látott képet, amíg talán el is alszik egy rövid időre hősöm apja a novellámban, de aztán hirtelen felriad, felkel, és mint aki sürgős munkát hagyott félbe, kimegy az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás.
Nem vár vissza, ezért bízta rám a húgom leveleit és ezért adta át legkedvesebb könyveit, gondolja hősöm a távoli város tanári vendégszobájában az ablak előtt. Szinte látja az öreget a ködből kilépni, látja, ahogy hosszasan álldogál a könyvespolc előtt, sorra mutat rá a legnagyobb tekintélyű tudós elmék könyveire, majd, mintha csak találomra, lekapkod néhányat. Hősöm most tudja csak megérteni, hogy apja gesztusainak hagyományozó, átörökítő jelentésük volt.
Némán reggeliztek, majd ugyancsak szótlanul együtt szaunáztak, és hiába ültek meztelen őszinteségükben oly közel egymáshoz, hogy időnként összeért a válluk, a fehér gőzben mégsem látták egymást, mint ahogy érteni sem értették soha, sem a havazás fehérségében, sem a szuterén mesterséges világításában, ahol anyja ebédet főzött a konyhában és apja aktokat festett az egyetlen szobában, sem később, a tágas emeleti lakásban, a tejüveg tetőablakok alatti szikrázó fényességben. Csak most, ezen a tengeröböl feletti ködön, ezen rezeg át valami érthetőbb közelség, ez közvetíti híven és felfoghatóan hősömhöz apja dünnyögését. Nem tudhatjuk, mikor és hol kezdődik az élet, fejtegette ősöm apja, de annyi bizonyos, akkor és ott kezdődik a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban a romlás, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel az elmúlás. Hősöm nem figyel eléggé, nem sejti, hogy végrendelkezést hall. Később, ott, az ablak előtt, az Északi-tenger felett gyapjasan megülő ködbe fúrva tekintetét, ott is csak annyit sikerül még felidéznie, apja a temetőnek az erdőszéllel érintkező részéről beszélt, mint a legkívánatosabb nyughelyről, majd az öreg rabbit emlegette, aki a görög pap helyett megadta a végtisztességet az istentől elrugaszkodott hitetlen vén ruszinnak. Egyszer mindnyájunknak fel kell ismernie a lelke mélyén lakozó fenevadat, mert nem az eb kiváltsága az igazi hűség és nem a macskáé az igazi szabadság, csak a remetefarkas élhet tiszta és őszinte életet, mondta hősöm apja a novellámban azon az utolsó reggelen.
Aztán kilépett az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás, és látta, amint mindent ellep a semmisülés fehérsége. A súlyos égen átliheg az űr hidege, a mélyből pedig, a patak felől, felpáráll a földmeleg, és hősöm apja, miközben fázik és verejtékezik, pontosan tudja, hogy nincsen már körülötte külön jó és külön rossz, nincs külön bűn és külön erény, csupasz vázukig levetkeztek előtte a világ szemérmetlen dolgai, és ő megtanulhatta, nem csupán az élet és a halál, hanem a jó és a rossz is egylényegű, mint ahogy egyazon petéből szaporodik világra a szeretet mohó lárvája és a gyűlölet szende pillangója, a csúfság és a szépség, az elveszejtő igazolás és a megtartó tagadás. Miután számtalanszor szembetalálkozott magamagával a valóság csalóka tükrei köz bolyongva, és eközben megbizonyosodott arról, hogy csakis a szerelmes éjszakák őrzik meg azon felismerhetőségükben öntestünk múló szenvedélyeit, annak utána megérthette, soha többé nem tehet különbséget kéj és kín, gyönyör és gyötrelem között, mert mindkettőben egyformán benne lakozik az élet és a halál, a jó és a rossz, a szép és a rút, mint ahogy maga a kéj és a kín, a bűn és az erény is benne foglaltatik mindegyikben, együtt, egymásra torlódva és egymásba hatolva alkotják a táguló létezés kusza galaxisait.
Hősöm apja visszamegy a házba kedves bútorai közé, hogy a régi életéből teljesen ésszerűtlenül ide mentett paravánok, vakkeretre feszített képvásznak és spanyolfalak közt megfigyelje, a kárpit most mintha valami fokozott intenzitással közvetítené a legenda emelkedettségét, a szigorúan síkszerű ábrázoláson egyre hemzsegőbbé válik a dimenziók életszerűsége, szinte látja megelevenedni az eltúlzott allegóriákat, látja, hogyan válik buja nimfává a szűzi hölgy, hallja az egyszarvú kéjsóvár lihegését, egyszerre érez kanbűzt és kancaszagot.
Csak nem izgatja fel ez az ezerszer látott ábrázolás, csodálkozik magán hősöm apja, és sajgó vággyal titkos szeretőjére gondol, aki, talán a sűrű hóesés miatt, harmadik napja elmarad a friss házikenyérrel a dombon túli kis ruszin faluból. Hősöm apja egyre nyugtalanabbá válik a novellámban, már nem szállja meg a kozmikus harmónia annak tudatában, hogy jó és rossz, szép és rút ugyanúgy egymás komplementerei, mint az öröm és a bánat, a vágy és a közöny, az érdek és az önzés, nem, most egyáltalán nem elégítik ki a dialektika kerekded tételei, nem kíván a hégeli fejlődési spirál kettős karjában ringatózni, pokolba a bergsoni idővel, a kierkegaardi szubjektummal és a heideggeri semmivel, ő egy buja nőt akar, olyat, mint aki ajka szélét harapva ölébe fogadja a kárpiton az unikornist. Hősöm apjának hevesen verni kezd a szíve a novellámban, fejébe tolul a vér, hirtelen szorítást érez a mellében, nyomást a tarkóján, no, semmi-semmi, csak semmi pánik, volt ez már így, nem tart sokáig, gyorsan lefeküdni, mélyeket lélegezni, egy, kettő, így-így, már múlik is. Lassan elernyed, fáradtságot érez, laposakat pillant, igen, most már talán a szemét is lehunyhatja. Szája szegletébe a csodálkozás kaján mosolya biggyed. Lám csak, most eszik egymást az ikerkannibálok.
Hősömet, amikor megérkezik az északi kisvárosba, eleinte nyugtalanná teszi, bántja, hogy ott és akkor nem szólt semmit apja felvetéseire. Vendégtanárkodása első hónapjaiban, amikor nemigen utazhatott haza, folyton mehetnékje támadt, az ablak előtt állva újra és újra mardosta a lelkiismeret, úgy érezte, végzetes mulasztást követ el. Amikor pedig az első szemeszter elteltével már elszabadulhatott volna, halogatta a dolgot. Aztán egy álmatlan éjszakán, miután hiába vesződött azzal, hogy az aznapra szánt nehéz szöveget az egyik nyelv vonzásából kiszakítsa és a másikéba belehelyezze, váratlanul arra gondolt, vajon nem apja-e az, aki a maga elvonultságában éppen azáltal részesül a teljességből, hogy felhagyott a hívságokkal, kivonult a mindennapos hajszából, mert még a művészet elefántcsonttornya sem nyújthatott számára elegendő védelmet, hát inkább feláldozta azt is, festményeit odavetette a mulandóságnak, elhagyta családját és a világos tetőműtermet, kivonult a civilizációból, beköltözött a hitetlen öreg ruszin elhagyatott faházába, hogy állatok és filozófusok társaságában töltse maradék életét. Mérhetetlen önzésnek tűnt, de nem inkább alázat volt-e, a saját életének beteljesítése előtti bölcs megadás?
És ekkor megnyugszik hősöm, megérti, minden a lehető legnagyobb rendben van az apjával. És ott a távoli és kietlen tanári vendégszobában megszállja valami angyali harmónia, amely arra képesíti, hogy fölébe emelkedjen addigi aggodalmainak, és a távolból szigetek képében felé úszó hatalmas univerzumok között megtalálja az éppen őrá mért kicsinységet. A megbékélés fennkölt, de mégis végtelenül egyszerű érzésével alszik el hajnaltájban, és mikor néhány óra múlva felébredve újra odaáll az ablak elé, hogy az Északi-tenger felett gyapjasan megülő ködbe fúrja tekintetét, akkor már egészen biztos abban, hogy apja, kaján mosollyal a szája szegletében, meghal a novellám végén.
Nem tudom, mikor és hol kezdődik az élet, de bizonyos, hogy akkor és ugyanott kezdődik a halál, mondja a hősöm az ablaküvegnek a távoli kisvárosban, tekintetét a gomolygó fehérségbe fúrja, és látja magát, amint majd tavasszal megérkezik a faházba.
Addigra a falubeliek mindent elrendeznek, apját eltemetik meghagyása szerint a vadak járta temetőszélen, házát lezárva, javait hiánytalanul megvigyázva várják őt, hogy majd megjön a messzi városból, eladja vagy megtartja a házat, kidobja vagy megőrzi a sok összezsúfolt ócska kacatot. Hősöm a döntés előtt sokáig álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyét, ahogy apjától látta, végighúzza a por lepte gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, nézi a giccses kárpiton az egyszarvút a hölggyel.
Ahogy az üveg mögött tűnnek át egymáson a képek, úgy vérzik át a hanyag életen a feszes halál, gondolja hősöm, miközben apja titkos szeretője megzörgeti a faház ablakát.
Taf zsice Djon, apám vár engem, mondja hősöm az üvegnek a novellám végén.
(2005)
Megjelent: 2000 c. folyóirat, 2006/május