Balla D. Károly | » » a projektum leírása | » » a könyv | » » a könyvről
Túl az egyhalálon
Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
utol ne érjen jóslat, könnyü hála.
Úgy fussatok, a farkasok hadára
ne kelljen többé visszanéznetek.
Megnyílni készek már a fényterek,
a távolság is úgy feszűl, akár a
tél – tükörre így fagy rá a pára,
ha holtak lelke erre ténfereg.
Hát fussatok, mert futni édes álom!
Menekve látni túl az egyhalálon,
s elérhet így a harsonák szava,
ijesszen bár a menny kemény robajjal.
Csituljatok, ha nappal jön az angyal,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka.
Halk enyészet
Vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
lopózik minden álmotok mögé,
sötéten súgva: lelketek övé,
övé a dal és minden ballada,
övé a mítosz, héroszok szava,
övé a bűn a tiltott fák tövén,
lidérces álmú láp fölött a fény.
S övé a had, a titkos armada.
De nappal nem kell félnetek az éjet,
ilyenkor béke van és halk enyészet,
a hűvös szél csak az, mi felrikolt,
akárha tévedt baglyot hordana,
ki tudja már, hogy jön idő, mikor
körülkerít a farkasok hada.
Az álmok szent pribékje
Körülkerít a farkasok hada
és hajnal-óra jön a dögmadárral
és vijjogása lesz a nászi gyászdal:
halállal végleg összeadd magad.
De veszni fog, ki majd magába fal,
mert tested telve szörnyü bűn savával.
A kárhozatba így tolul gyalázat:
mohók belében húsod megdagad.
Hát fuss! A széllel messze fussatok,
hisz ott, előbbre, arra fut a jog,
s egy mentő cikkely mindig feldereng.
Ám jön az álmok szent pribékje
és tőrbe csal a csalfa szóval: béke,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Ki reggel megbocsáthat
Hogy fölkoncolja hitvány testetek,
elindult már a büntető felétek,
torolni minden balfogást és vétket.
Ki bűnét féli, teste megremeg,
akárha ráznák ártó szellemek,
vagy ajzó méreg marná, mák, beléndek.
Amint a vad, ha rácsvasak közt ébred:
így járja át a habzó rettenet,
és így vacog a messze száműzött
a fogva tartó hitványok között,
mikor a részeg kápó fölnevet.
Még nincsen itt, ki reggel megbocsáthat,
előbb még túl kell élni minden vádat –
hát sírjatok csak csípős könnyeket.
Talán egy tiszta arc
Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
és vért izzadva oltsátok a lázat,
és marjon minden lelket lúgos bánat –
az önkínzásban teljen kedvetek.
Erény vagy vétek: végül egyremegy,
ha senkiben sincs már elég alázat
letörleni az édes álcamázat –
talán egy tiszta arc még feldereng,
talán majd elkerül a kárhozat,
tenyérből inna majd a szomju vad,
az ég meg egyre áldást osztana –
– de nincsen áldás most ez ég alatt;
a véges élet nektek: áldozat;
a végítélet nektek: harsona.
A lakoma
A végítélet nektek: harsona
és poklotok az egyre vágyott Éden.
Vendégül látnak élveteg ebéden:
„kenyér és bor”-t – jaj, itt ki osztana,
ahol az üdvök bűnné foszlanak,
ahol röhögni illik szent erényen
és megrendülni – legsúlyosabb szégyen.
Az áldozat is egyre hasztalan,
ha nincs karátja már az esdő szónak.
Az égi hang csak hitszegőket nógat
és nincsen már, ki böjtöt tartana.
Hitek barakkja éjre összedűl,
s a kéjre ajzott vésznek megzendűl
örök pokolra ébresztő szava.
A keselyű
Örök pokolra ébresztő szava
ha felhangzik a dögmadárnak, dermed
a friss halott és hallgatnak a mennyek.
A sors köröz és mintha hullana,
zuhan, akár ha sújt istennyila,
csőréből szerte csap a véres permet,
nem ismer bűnt és tétova kegyelmet,
begyében már az áldozat maga.
Ne bízzatok hát abban: lesz, ki hallgat,
s feloldja majd az átöröklött vétket
és üdvöt nyújt, mint ostyát s bort, felétek!
Madár ha vijjog, gondoljatok arra,
hogy alvilági induló lehet,
s az ördög fújja lelketek felett!
Kelepce
Az ördög fújja lelketek felett
az indulót, hogy hártyátok hasad!
Nagy érdemekből semmi sem marad
és ingyen egyik szent sem oszt kegyet.
Tudások fáján ősi bűn terem,
a törzsről véres, izzó lomb szakad,
habos pofával rácsot rág egy vad
s lidérces lángban ég a cinterem.
Vajon az ördög késztet ennyi átkot
vagy mégis mindez álmotok kalandja
és belső tűztől ég a csábos csapda?
Talán ezért is szór a szél zsarátot
és szívetek a jég azért nem védi,
hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni.
Patrónusod égen, földön
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
ha belső tűzben izzva izz a test,
és lángot vet a vérbe írt kereszt,
ha csók után a baj fokát kiméri.
Bocsánat nincs, a büntetés a régi,
halálnak érvényt ősi jog szerez.
Szemet utólag már ne is meressz
a szűzre – céda volt, ki élted kéri.
A sorsod: várni azt, amíg felöltik
halotti arcodat a maszk alá.
A sorsod: látni, mint rohan egy földi
patrónusod az oldozás után –
és kegybe véve hinni azt, hogy égi,
és eltaszítva tudni: el nem éri.
Pogányok jussa
És eltaszítva tudni: el nem éri
az oldozást a földi jótevő,
és megtagadva látni, tervet sző
az eltaszított múlt, a hit, a régi.
Pogányok tiltott mítoszát meséli
a földanya, a táltos fit szülő,
ölében ott a jog s az őserő,
amely a jussát rajtad számon kéri.
Milyen kiváltság óvna attól meg,
ami a révült testben ott remeg?
Miként lehetne angyaloknak mása,
akit a sámán dobja táncra fog?
Csalárd reménye sincs, hogy nyílni lássa
a bűvös szférát az, ki kárhozott.
A hírhozó
A bűvös szférát az, ki kárhozott,
az egyhalálban látni úgysem fogja,
s ha száz halállal halni küldi sorsa,
a vétke akkor is még fennforog.
Nem évül el a bűn, s a kámforok
sem hoznak álmot rád, hiába mondja
a biztos hírek mániás bolondja,
hogy űzetésben elkopik a jog.
Te küldjed el, ha járulna elébed,
és mondd neki, hogy mért is hordod vétked:
nem jártál ott, hol szólt az égi kardal,
s nem voltál ott, hol Úr haragja zengett
– de bárcsak lettél volna, mint az ember,
és bár lehettél volna, mint az angyal.
A kufár
És bár lehettél volna, mint az angyal,
olyanná lettél mégis, mint kufár,
aki a bajban üzletet kinál
hízelgő hangon, szenteskedő arccal,
de lelke ferde, nézése is kancsal
– nem kell a kegy, csak százalék, felár!
Hiába mennél, ő előtted jár,
s ha nem vigyázol, bűnödön rovancsol.
Reményed lesz a válthatatlan zálog
és rávesz majd, hogy árverezd halálod.
Már benned van a kalmár képű végzet,
vezérel, mintha lenne fővezéred,
igába hajt és mégis ő zokog:
időtlen malmot nyomni lesz sorod.
A mentelmi talár
Időtlen malmot nyomni lesz sorod
s mögötted áll majd fegyveres vezéred.
Szemedben nyákos árkok nedve réved,
fejed fölött egy tűzkerék forog,
akár a vérre szomjas napkorong.
Mezőkre hulló fénye egyre éget,
már lobbot vet a hemzsegő enyészet,
mikor a tájra szárnyak árnya ront.
Ma így ér el a rebbenések hűse,
ma gyilkos csőrök űznek tűzhalált,
s a vert hadaknak büszke keselyűse
csalárdan zengő éteri malaszttal
borít reád egy mentelmi talárt,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
Biztos árulás
Mert földre buktál zúzott, sáros arccal,
nem futhatsz már a tiszta álmokért.
A porba köpted szájadból a vért
s a nyúlós massza súlya most marasztal.
De nincs még késő! Állj fel égő daccal!
Lehet még áldott számodra a lét,
ha égi asztal adja étekét
és szentek tósztja mártírrá magasztal.
Ne légy az alku vásott álruhása,
ne add hitekre tépett lelkedet!
Szerződést köss a biztos árulásra
és kössetek ti mind, árva többiek,
csak így lehet a föld az égnek mása –
csak fussatok hát, mint veszett ebek.
Mesterszonett, I.
Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
(= Pilinszky János: Két szonett, I.)
Alkonyodik
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
Töröld le nyúzott arcodról a vért.
Merítkeztél a sárban, s az elég.
A kínok mélyén toportyán keresgél
– lehet még lélek súlyosabb a testnél –,
s a kínált koncot kéjjel rágja szét,
akár ha tudná jósolt végzetét
ezen a bűnnel szembesítő estén.
És mégse nézz ma félve ordasokra,
mert élni fog, mit szomjuk élni hagy,
és halni kész, mit gyomrukba temetnek.
Csak könnyűséget hord el éjek sodra.
Te légy azon, hogy súllyal megmaradj.
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek.
Ellentétel
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek,
s ha jajszód fogytán, nyögnek majd a fák,
s hited ha elhagy, kétely foga rág,
miközben vársz a végleges kenetre.
S ha bűnöd nem volt, nem lesz, aki megvet,
s ha kincsed nem volt, elkerül a vád,
s ha véred elfolyt, érdemelt halált
is kérhet rád a hitre tért eretnek.
S ha veszni kész vagy, irgalom aláz,
s ha nyernél mégis, tétet nem találsz,
s a szűz ha szánna, úgy a céda vet meg.
S ha gyermeked hal, elkerül a gyász.
S ha angyal vagy, az ördög mond fohászt
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg.
Az ígéret fonákja
A lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a Rossz, ne mondjon senki gyászimát.
Nem hős, ki bűnt a sorsra hárít át,
mikor az égből kénesők erednek.
Fonákja érzik most a titkos rendnek,
amerre kóbor léted visszalát.
Ott lombbal földnek állnak mind a fák
és bő vizek a hegyre fel vezetnek,
hol várni fogsz a felmentő özönre.
Követsz galambot, hírrel hogyha jönne,
és elhiszed, hogy nem veszhet oda
az ígért föld, amit bár nem kerestél,
de honnan el nem vonzhat már soha
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!
Új vadonba
A csábító, – te megcsalt, árva testvér! –
nem adja fel a győzött birtokot,
akár a végső pontig fogni fog,
bár érzi már az ámítások terhét.
Hatalma nincsen már a bűnös testén,
de lám: a titkos belső mondatok
kiáltják ki az aljas indokot,
halotti szennyek rejtekébe lesvén.
Az üdvre akkor lesz kész árva élted,
ha átszüremlik rajtad mind a kín,
ha égnek rajtad átöröklött vétkek
és erdőt hajtsz az ősbűn magjain.
Így térhetsz hozzánk, új vadonba veszvén –
– kitárt karokkal várunk, sok keresztény.
Cinkelt jeggyel
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
és köztünk, megládd, te is egy lehetsz,
és bódít majd a hit, mint könnyű szesz,
és szállhatsz majd a földi nyűgöt vesztvén:
más szenved érted ott az Úr keresztjén,
te megkapod, mit megkíván a test,
s ha buzgóságod többé nem ereszt,
nem csüggedsz majd a szép erények estén,
csak vállat vonsz, ha húgod céda lesz,
hisz utcasarkon árulsz te is lelket,
és nem ügyelsz a gondra, hogyha már
a messzi távol csalka fénye vár:
azé leszel, ki cinkelt jeggyel felvesz
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget.
Csalt kegyek ragálya
A nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
serényen szállj ma fel, és álruhád
a válladon csak könnyen vessed át –
köszöntsd az összes ott potyázó szentet.
Ne félj, hogy köztük egy is felismerhet.
Közös a vétek és közös a vád:
a bűnt közülük egy sem szegzi rád
– ki cinkosod, az mindenektől felment,
cserébe tőled várhat hallgatást.
Terjedjen így a csalt kegyek ragálya,
ma senkitől sem kell a vallomás!
S amíg a révbe ér az égi gálya,
a kételyre csak egy Igaz felelget
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet.
Túlvilági mezsgyén
És egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
és egy, mi zeng: az osztatlan Igék
terhétől mélyre horpadt ég,
amelyet egy-egy villám nyila mellett
a zajgó lélek kínja megemelhet,
ha kincset csillant csábitón a még
nem látott – ígért – túlnani vidék,
hová a bőség drága borjat ellett.
S ha célba ért a tékozló hajó,
szavalni fog a sok derék keresztény.
Akad, kit nem hoz tűzbe semmi jó,
csak suttog majd a túlvilági mezsgyén,
de lesz olyan, ki harsogja a szót,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén.
Kiket halál toloncolt
Ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén,
ki feltüzel s a szánkba jelszót ad
– velünk a végső harcban nem marad,
csak mást terel előre, önnön szennyén
nem gázol át: előtte díszemelvény
a feltornyozott bűn. Ő itt ragad,
s amíg szavára veszni száll a had,
őt gyávasága óvja, véres mellvéd.
Hát mért is lennénk bátrak mindenáron,
a foglyoknak is szép világ világol.
Most jobb lesz várni, várni csak a véget:
csörögjenek a láncok és koloncok! –
ne ríjatok, kiket halál toloncolt,
ne sírjatok, kiket kivert az élet.
A bűnök lényege
Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
és száműzött a kényszerű halál,
maradt még dög a nyűvek asztalán,
ahonnan buzgón integet felétek
a bűnjelekre rákapatott féreg.
Úgy várjátok a Jóhír angyalát,
hogy közben könnyű prédaként aláz
a földig minden elfogadott bélyeg,
és minden csalfa önfelismerés.
Közöttetek csak egy legyen merész
kimondani a bűnök lényegét:
hogy tenni jobb, mint eltűrni a vétket
– bár lelketek legyen a könnyű tét,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek.
Kényszerek hatalma
Ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
kik ott feküdtök dúlt fedélzeten,
az önveszejtő érdek éhe nem
nyomasztja már a lelketek, mert érdek
se volt és nincsen önveszély, felétek
nem döfköd tőrrel már az értelem
s a szűzen fogant anya méhe sem
fogadná be a vétkes lelketek.
Kötözzön hát a bűnötök cölöpre,
így várjatok az Úrnak angyalára.
S ha megkísért a kényszerek hatalma,
levetne majd az árboc szálkás fája –
– de tartsatok ki, hozzá így kötözve,
de tartsatok ki, átölelve tartva.
Tépett hittel
De tartsatok ki, átölelve tartva
a megszokások ingó oszlopát,
így jutva el a gyűrt homályon át
a fényesebbnek látszó túlsó partra.
S ahogy a végzet álnokul akarta:
a felfútt álmok horpadt oldalán
lássátok meg az Úrnak angyalát.
S te, késve megjött küldönc, nézz a hadra:
ne higgy a hősnek, hogyha bőszen érvel
(csupáncsak formát töltő híg habarcs
a győzelemmel hencegők erénye),
és vessed meg, ki kérkedik hitével –
de mindenektől óvd és nagyra tartsd
a koldusabbat, azt, ki összetépte.
Sebzett talpak vére
A koldusabbat, azt, ki összetépte
vesztett hitét, azt sokra tartsd! Talán
az Úr is ott áll oldalán,
hét vakhitűt is áldozhatna érte,
mert várat rak majd rá, ha visszatérne
a kóborlások végső hajnalán
a legfényesebb csillagkép alá,
oda, ahol a sebzett talpak vére
utat mutat a megtérítő házba.
De addig hagyd az elveszett hitében,
hadd tudja úgy, hogy űzetett az Éden-
kertből örökre istentelen tájra.
Hit? Összetépte. Óvni így akarta
az életét, – mert ez segít a partra.
A jámbor
Az életét, – mert ez segít a partra –
már összetépte, és most úgy tekint
a múltjából a gyűrt időre, mint
ki alvó szegbe lépett készakarva.
A homlokára nem ül hűvös harmat
és nem csitul a stigmáján a kín
– de megkísérti újra és megint
a megbocsátás végtelen hatalma.
Övé lesz így az oldozások bűne.
S azért, hogy mások bűnét tűrve tűrje,
– mire az éjen átbúvik a fény –
övé lesz majd a bűntelenség vétke:
csak ezzel tudhat győzni csalt erényt,
és ez tanít a drága szóra: béke.
Visszajátszás
És ez tanít a drága szóra: béke,
és ettől nyílik majd az értelem
egy megtérítő nyirkos reggelen,
ha partra vet az isten verítéke.
De kárnak ég a menny oly fényes kéken,
hiába emlék csak a rettenet,
mely kínzott ott a sós vizek felett,
hiába hinnéd, most már végre vége ¬–
mert úgyis érzed egyre legbelűl,
hogy nem csitult az ordasoknak szomja
és rátalálnak véres lábnyomodra:
– bután csak állsz, a lábad sárba hűl,
majd földre buksz az újrajátszott estén.
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
Mesterszonett, II.
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.
(= Pilinszky János: Két szonett, II.)
(2004-2008)
Könyvbéli megjelenésük előtt (illetve kis részben után)
a szonettek kettesével a Debreceni Disputa c. folyóiratban láttak napvilágot
évi néhány alkalommal 2005-től 2010-ig.