Balla D. Károly
Régóta tudom, a kedvezőtlen induló helyzet és a siker elérését akadályozó úgynevezett objektív és szubjektív korlátok nem feltétlenül kárhoztatják sikertelenségre az embert, mert másutt, másban akár sokszorosan is visszakaphatja – talán inkább: visszaszerezheti – azt, ami veszni látszott. A teljesség felé több út vezet, és könnyen előfordulhat, hogy a nehezen járható tövises ösvényen mezítláb haladva többet profitálunk a saját gyötrelmeinkből, mint a kövezett úton könnyen sikló jármű vezetője a maga úti élményéből.
Triviális példa a vakok kifinomult hallásával előhozakodni. Vagy azt állítani, hogy az anyagi nélkülözés lelki gazdagságot eredményezhet. Az ilyen érvelés könnyen vezethet tévútra, hamis illúziókat táplálhat, felmentést adhat környezetünk és magunk számára. A pozitív példák mellett ugyanis valószínűleg sokkal több negatív sorakozik: a szegénység bizony a lelket is megnyomoríthatja, a vak embert sem kárpótolhatják mindig az akusztikai élmények a mindennapi élet nehézségeiért. Az állítás, hogy a szenvedés nemesít, ugyancsak inkább hangzik egy hamis felfogás önigazolásának, mint ésszerű állításnak – mert lehet ugyan, hogy akad, akiben a kín és fájdalom magasztos érzéseket és gondolatokat képes kelteni, mégis többen lehetnek, akiket a szenvedés tönkretesz, megaláz, emberi mivoltukból kiforgat.
És mégis…
„Minden betegség jó valamire” – hallottam egyszer egy zenésztől, aki kórházi ágyán, a többhavi kezelés során döbbent rá, mit kell neki a muzsikában keresnie, mi az, amit hegedűje révén közvetíthet, hogyan fejezheti ki egyszerre az éteri fennköltséget és az emberi gyarlóságot. Akkor és ott dőlt el minden a fejében. Amikor kijött a kórházból, és zenésztársai körében először vette kezébe a hangszerét, gyakorlás nélkül is képes volt úgy megszólaltatni, hogy a többiek egyik ámulatból a másikba estek. Azelőtt jelentéktelen szerepe volt a zenekarukban, ettől kezdve ő lett a mesterprímásuk, ő lett az, aki isteni értelmet és emberi megigazulást oltott a muzsikába.
.
Alighanem óvodás koromban éreztem először és utoljára hátránynak kisebbségi helyzetemet, pontosabban azt, hogy nem beszélem a többség nyelvét. Bölcsődébe nem jártam, óvodába is csak egy hétig. Nehezen viseltem el a családitól merőben eltérő idegen környezetet. Azzal próbáltam segíteni magamon, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozattam magamnak a bátyámmal, és amíg a többiek „mindenféle hülyeséget” játszottak, én egy sarokban rajzolgattam. Amikor déltájt ebédelni tereltek minket, akkor a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futottam, és az életveszélybe kerültek energiatöbbletével át is másztam rajta, majd jajveszékelve futottam hazáig (az óvoda kétháznyira volt tőlünk). „Ki bántott, kisfiam? Megvertek? Fáj valamid?” – aggodalmaskodott anyám, mire én hüppögve, sértetten: „Azt akarták, hogy ott ebédeljek velük.” Hogy megnyugtasson, anyámnak meg kellett ígérnie, csak délig kell kibírnom az idegenséget, számomra félnapos lesz az óvoda.
De harmadnap újabb trauma ért. Kirándulni vittek minket. A párba állás és szabályzott utcai haladás nem igazán volt ínyemre, de akkor az ellenérzésemet még véka alá rejtettem. Ahová igyekeztünk: egy hatalmas kert (ismerjük az óvodások nagyságérzékelését!), voltaképp beépítetlen telek a Várhegy tövében, amelyet felvert a fű, az ezerféle gyom. Az ecet- és kőrisfák tövében le lehetett telepedni (ezt tették az óvónők), a gyerekek pedig csapatostul neki-nekiiramodtak a derékig érő labodának. Lenyűgözött az ismert és ismeretlen gyomnövényeknek ez a burjánzó vadonja. Simogattam a mályva és a papsajt leveleit, leguggoltam egy hatalmas keserűlapuhoz, s amíg a többiek azonnal a szokásos „valami hülyeséget” kezdték játszani üvöltve, én hosszan figyeltem egy roppant elegáns házi csigát, amely főúri méltósággal közlekedett a földre hullott korhadó faágon.
Aztán teljesen váratlanul belém hasított a szörnyű felismerés: innen, ahol most vagyok, innen nem tudnék hazatalálni. Mitévő leszek, ha meg kell szöknöm?
A haza-nem-találástól való félelem olyan elemi erővel tört rám, hogy azonnal otthagytam az addig nagy élvezettel figyelt arisztokrata csigát, és óvónőm elé állva a leghatározottabb hangon kijelentettem: „El akarok menni. Vigyél haza!” Minthogy a szólított nem értette, mit mondok, nem is reagált rá, tovább beszélgetett kolléganőjével. Ekkor leadtam egy figyelmeztető ordítást, majd öklömmel püfölni kezdtem a nevelőnő combját (odáig értem neki). Mielőtt lefoghatott volna, bömbölve a miniatűr vadonba rohantam, és meghúzódtam legfélreesőbb zugában, ahonnan aztán elő sem jöttem mindaddig, amíg a többiek újra fel nem sorakoztak. Ebből megértettem: alighanem mégis elvisznek minket innen, nem kell bevárnunk az estét, nem kell itt töltenünk az éjszakát, a holnapot és az összes eljövendő vasárnapot. Hogy meneküljek az idegenségből, hüppögve csatlakoztam az ugyancsak idegen hadhoz.
Egy hét múlva szüleim belátták, még nem vagyok készen arra, hogy a szovjet edukációs rendszer szocializáljon, kivettek hát az óvodából.
.
A következő sérelmi helyzetbe jóval később kerültem – de ez, talán privát szerencsémnek köszönhetően, átcsapott pozitív élménybe. Első iskolai évem után történt, az úttörőtáborban (nálunk inkább pionírlágernek hívták). Itt újra szembesültem idegenségemmel. (A város egyetlen magyar tannyelvű iskolájában ez nem tűnt fel.) A hegyi falvak közé ékelődő tábor kontingense azonban érthetően nem az én kisebbségi igényeimhez igazodott. Gyötrelmes napokat éltem meg (oroszul még alig-alig beszéltem), onnan is szökni próbáltam, és kétségbeesett leveleket írtam haza arról, hogy milyen rossz itt nekem. Rossz a kaja, hülyék a nevelők, hülyék a gyerekek, reggel félpucéron kell mosdani hideg vízben, naponta ötször van sorakozó…
Három napig dacoltam mindennel és mindenkivel, ám aztán mintha pártfogásába vett volna ez a nagy idegenség.
Az egyik esős délutánon, kifogyva a számomra érthetetlen társasjátékokból, rajzversenyt rendeztek számunkra. Ezen második helyezett lettem, és ez nagy elégedettséggel töltött el. Felkelthettem a táborvezető figyelmét is, mert amikor végképp reménytelen kommunikációs zavar lépett fel közöttünk, akkor a kedvemért megszólalt magyarul. A csoportunk nevelőjébe, egy húszévesforma hosszú hajú, vágott szemű szépségbe, Kírába pedig – most mit szépítsem a dolgot – szerelmes lettem. Bármit megtettem volna azért, hogy búgó hangján újra és újra kimondja szlávosan becézett nevemet: Károlycsik.
Aztán meg: az esős napok után végre szép lett az idő, és elvittek minket az ott még pataknyi Latorcára. Nagy lubickolást csaptunk a derékig érő vízben – és én váratlanul megtanultam úszni. Szép, különleges kavicsokat kerestem a mederfenéken akkor már több száz példányból álló gyűjteményembe, ehhez a művelethez nyitott szemmel „négykézláb mászkáltam” a víz alatt, amikor észrevettem, hogy fenntart a víz, könynyedén visz az ár, ha nem kapálózom ellene. Amikor elfogy a levegőm, felcsapom a fejemet, szippantok egy nagyot, aztán vissza a vízbe, ahol a levegőt lassan kibuborékozom a szájamon. Úszom. Úszom a lassú árral. Aztán szembefordulok vele, teszek pár karcsapást – és ha elég ügyes vagyok, leküzdöm a sodrást, elegendő erőfeszítéssel haladhatok akár az ár ellenében is. Felemelő érzés.
Amikor a szüleim egy hét múlva megérkeztek, hogy a kétségbeesett leveleimben megfogalmazott kérésemnek eleget téve hazavigyenek, éppen a „Pionírvezető, adj pionírt!” játékot űztük (reakciós nevén: Adj, király, katonát!), amelyben nagy szenvedéllyel igyekeztem helytállni. Anyámnak-apámnak persze megörültem, de picit sajnáltam, hogy éppen akkor kell abbahagynom az önfeledt versengést, amikor csapatunk nyerésre áll.
A kérdésre, hogy nem akarnék-e mégis itt maradni egy újabb hétre, talán már csak következetességből vágtam rá a nemet (azok után a levelek után!). A vonaton aztán szokatlanul szótlan voltam, szüleimet már-már furdalni kezdte a lelkiismeret: lám csak, elvadították maguktól érzékeny gyermeküket. Nem tudhatták, hogy mi bánt valójában. Az fájt, hogy soha többé nem láthatom a szépséges Kírát, és soha többé nem fogja senki olyan gyönyörű búgó hangon, szlávosan becézni a nevemet.
.
Többé nem éreztem kisebbségi helyzetemet, másnyelvűségemet vagy „határon túli” státusomat hátránynak. Felnőtté eszmélésemtől kezdve inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyenletben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.
Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír?
Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.
Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.
Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia sérelmi sirámoktól cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábadról. Vállalva, hogy a benne caplatók e miatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek. Az ő számukra idegen leszel, ők lesznek az idegenek számodra – egy idő után velük már kevésbé értesz szót, mint a másnyelvűekkel.
.
Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság állandó felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.
Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!”, akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De nemes pólusok közé feszítettem és rugalmasságra tanítottam valamennyit.
Amióta úszni megtanultam, idegentitásom akár a Holdig is elenged.
Megjelent: Mozgó Világ, 2012/5. – több mozgó