Balla D. Károly
Mióta Zeusz bika képében elrabolta a szépséges türoszi királylányt, hogy egy akkor még névtelen földrész őtőle eredeztethesse nevét, azóta joggal siratjuk Európát. Siratjuk, mert újra s újra elrabolják hatalmak, eszmék, háborúk. Meghatottan és sóhajtozva révedünk vissza közelebbi és távolabbi virágzó múltakra, mert az a képzetünk, hogy csak azelőtt – valamelyik soros rablás előtt – volt szép és jó az élet öreg kontinensünkön. Minden rendű és rangú Aranykorok utáni nosztalgiánknál csak a szkepszis – és hatékony ellenanyaga, a remény – nagyobb bennünk.
Hitetlenségünk azt mondatja velünk, soha nem lesz már szép és nyugodt életünk, pusztulnak az értékek, felbomlanak a hagyományok, elvész a dicső és gazdag örökség. Jó esetben a kommersz és a giccs, a talmi csillogás borít el mindent, rosszabb esetben a túlnépesedés, a környezeti ártalmak, az energiatartalékok kimerülése és az erőszak miatt fellegzik be civilizációnknak.
Bizakodásunk szerint ellenkezőleg: éppen itt és most, épp számunkra jött el a kedvező alkalom! Felemeljük és kibontakoztatjuk, megteremtjük és felzárkóztatjuk, megőrizzük és továbbfejlesztjük, magunkévá tesszük és élvezzük. A néhány évtizeddel ezelőtti vezéreszméket (szocializmus, Varsói Szerződés, proletár internacionalizmus, népek barátsága) újak váltották fel: piacgazdaság, polgárosodás, NATO, EU, globalizáció. Amazokat ránk erőltették, emezeknek mi omlunk karjaiba. Még ám oly módon, hogy az öröm és az aggodalom megmarad: ugyanattól reméljük boldogulásunkat, jólétünket, mint amiben kételkedünk vagy amitől egyenesen rettegünk. Az EU és a világméretű egységesülés egyszerre tűnik a boldogság kék madarának és a vesztünket kívánó sátáni erők mesterkedésének.
Az általános emberi, gazdasági, geopolitikai, kulturális stb. vonatkozásokon túl számunkra az EU kiterjedésével más, speciális problémák is felmerültek, miután az integráció átrendezte a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyrendszerét. A nemzettörzs szlovákiai, szlovéniai és ausztriai peremrésze most az anyaországgal egyazon államközösségbe került, más részei ellenben kívül rekedtek. Utóbbiak közül a romániainak és horvátországinak jó esélye mutatkozik a belátható időn belül történő csatlakozásra, ám akad két csoport, amelynek tagjai nemigen dédelgethetnek ilyen álmokat: az ukrajnai és a szerbia-montenegrói magyarok továbbra is Európa keleti övezetében élnek majd. És miközben számtalan nyilatkozó bizonygatja, hogy ennek ellenére mód van a felzárkóztatásra, a normális kapcsolattartásra, a nemzet határmódosítások nélküli újraegyesítésére, leginkább azért, mert Magyarország EU-tagként eredményesen védheti a kívül rekedtek érdekeit – aközben igen látványosak az ellenkező megnyilvánulások és tendenciák. És itt nem az atrocitásokra, a kedvezőtlen politikai légkörre gondolok. Még csak nem is arra, hogy az adott térségekben látványosan csökken a magyar lakosság, folyik a nemzetiségi közösségek szegregációja és felmorzsolódása. Hanem arra, hogy a magyar etnikai tömbön keresztülhaladó tektonikus vonal két oldalán elhelyezkedő régiók között nem csökken, hanem növekszik a különbség, nem felzárkózás, hanem végleges leszakadás történik. Tudomásul kell venni, hogy Európa (újra?) ketté van zárva, és vannak magyarok, akik a civilizációs szakadék kedvező, míg más magyarok a hátrányos oldalára kerültek. A lélekszámokat tekintve szerencsére az utóbbiak vannak sokkal kevesebben, ám pechünkre mi, kárpátaljai és vajdasági magyarok éppen közéjük tartozunk. Mi lakhelyünket tekintve egy másik, egy keleti Európában élünk, amelyre a nyugati értelemben vett demokrácia és civilizációs komfort helyett továbbra is az úgynevezett balkáni viszonyok a jellemzőek, életünket az alacsony életnívó, az elzártság, a hiány, a kilátástalanság határozza meg.
Mindezzel tisztába jönni persze nem valami felemelő érzés, és aligha vigasztalhat bárkit is, hogy ruandainak lenni még rosszabb; sőt, szerbnek, ukránnak se igen jobb. A helyzet helyzetként való értelmezése azonban jó kiindulási pont lehet. Ellenben nem vezet sehová, ha a helyzetet csak és kizárólag sorsverésnek tekintjük, ha sértettként viselkedünk és szájtátva várjuk a jóvátételt. Sajnos az effajta mentalitás kialakulásának vannak ösztönző tényezői és vannak haszonélvezői is, nem ritkán éppen a kisebbségi ügyekkel hivatásszerűen foglalkozó vezetők, akik a maguk és az általuk irányított (vagy kiszolgált) klikkek és klánok rövid távú érdekeinek az oltárán feláldozzák a nagyobb közösség hosszú távú túlélésének ki sem dolgozott stratégiáját.
Persze könnyű belátni, ezeknek a szorult helyzetű közösségeknek nagyon nehéz a javát szolgálni. Mégis azt hiszem, többet árt az, ami hamis illúziókat kelt (kecsegtetések státustörvénnyel, vízummentességgel vagy -ingyenességgel, kettős állampolgársággal), semmint amennyit használ, ami az elvárásokból (és ígéretekből) teljesíthető. Többet árt, ami csökkenti önálló probléma-megoldó készségüket és lehetőséget nyújt az entnobiznisz kialakulására, semmint használ az, ami a segítségből-támogatásból ténylegesen hasznosítható.
Saját pátriámban az utóbbi évek legveszélyesebb tendenciájának azt látom, hogy a kárpátaljai magyar politikai elit (ha ugyan annak nevezni nem túl hízelgő) egymással állandó közelharcban álló két csoportra oszlott, s ezzel közveszélyes mértékben megosztotta a lakosságot is. A folyamat nagyjából a magyarországi és az ukrajnai nagypolitikai erővonalak mentén zajlott, így most nekünk is van egyfelől keresztény-nemzeti, és van másfelől szocdem irányultságú érdekvédelmi szervezetünk, amelynek vezetői a legválogatatlanabb módszerekkel igyekeznek egymást és egymás híveit lejáratni. Miközben természetesen mindkét fél szüntelenül és hangzatosan a magyarság érdekeire hivatkozik, aközben leginkább saját pozícióit védi, azon van, hogy minél több befolyást, hatalmat, támogatást megszerezzen. Mivel pedig ezekből eléggé kevés van, a lehetőségeket egymástól kell elorozniuk minden lehetséges módon. Kell-e mondanom, hogy a két bába között elvész a gyerek, az ügy ürüggyé degradálódik, a soványka siker hivatkozási alappá magasztosul, a kudarcokért pedig, ez csak világos, mindig az ellenérdekelt fél a felelős.
Mocskos dolog a politika, legyinthetnénk bölcsen, ha a dolog nem a közösség rovására menne, s ha mód volna kimaradni belőle. Aki azonban bármilyen „magyar üggyel” foglalkozni kíván, aki a nemzeti nyelvhez-kultúrához szorosan kapcsolódó területen érvényesülni akar, az aligha úszhatja meg, hogy valamelyik táborba be ne álljon, vezetőinek kegyét, jóindulatát ne igyekezzen elnyerni. A támogatások újraelosztására szóló felhatalmazást ugyanis ezek a szervezetek birtokolják, embereik ülnek minden kuratóriumban, bizottságban és tanácsban, ők döntenek rendezvényekről, ösztöndíjakról, eszközjuttatásokról, fenntartási költségekről, lap- és könyvkiadásról, ők delegálnak és utaztatnak, hívnak meg és látnak vendégül, ismernek el vagy vesznek semmibe. A két ellenfél nagyjából fele-felerészt rendelkezik szavazattal a döntést hozó grémiumokban, akinek többsége van, az többet szerez magának és övéinek, a kisebbségben maradók kevesebben osztoznak – a kívülállóknak pedig érthetően semmi sem jut. A két nagy érdekközösség nagyjából-egészében felosztotta maga között a teljes kárpátaljai magyar intézményrendszert, létrehozta a maga szakmai egyesületeit és szövetségeit (utóbbiakból nem ritkán kettő is működik párhuzamosan ugyanazon a területen – mindenkinek a sajátja). Pontosan tudni, melyik nyomtatott vagy elektronikus médium melyik érdekszféra szócsöve, melyik tanintézmény, könyvkiadó, kultúrház, sőt, színház „áll” egyik vagy másik oldalon, de egyértelműen besorolhatók ide vagy oda a pedagógusok, újságírók, tudósok, alkotóművészek, magyar szülők, iskolaigazgatók, tanácselnökök, vállalkozók szervezetei is. Aki lehetőséghez akar jutni, ezeken belül reméli megtalálni, ha pedig valahová besorolt, akkor ő is részesévé válik a megosztottságnak. Én ma Kárpátalján jószerével nem ismerek olyan látványos tevékenységet folytató magyar értelmiségit, aki függetleníteni tudta volna magát ettől a trendtől, aki ne itt vagy ne ott keresné boldogulását, s emiatt harsányabban vagy hallgatólagosan ne azonosulna mindazzal, amit az egymásnak feszülő érdekcsoportok képviselnek. Azt gondolom, közel sem mindenki teszi ezt elkötelezettségből és meggyőződésből, sokan kényszerűségből csatlakoznak a hadhoz, kicsit talán úgy, mint ahogy annak idején az érvényesülés érdekében a pártba léptek be az emberek. Pártkatonaként viselkedőkből pedig máris túlkínálat van.
Mindez azt jelenti, hogy a számos kedvezőtlen tényező mellé (egzisztenciális bizonytalanság, diszkrimináció, elvándorlás, identitásromlás…) oda kell helyeznünk saját vezetőink szerintem igen káros megosztó magatartását is.
Van hát okunk a szkepszisre. De mi kecsegtethet reménnyel?
Tudnám-e egy másik írásban ugyanilyen hosszan sorolni, hogy a számunkra hátrányos tényezőkkel szemben milyen kedvező folyamatokat kellene felerősítenünk ahhoz, hogy bebizonyítsuk, leginkább magunknak, az EU-n kívül is létezhet teljes, minőségi élet?
A mitológiában Zeusz elrabolta a föníciai királylányt; rút dolog, igaz. De Krétán gyermekeket nemzett neki, s az egyik fiúból, Minószból nagy király lett. A páratlanul gazdag minószi kultúrát joggal tekintik az európai civilizáció bölcsőjének.
De ez a király volt az is, aki, hogy szörnyeteg fiát a világtól elrejtse, hatalmas labirintust építtetett számára. Talán nem túl erőltetett a párhuzam, ha azt gondolom, egyfajta útvesztőben bolyongunk mi is. A nagy kérdés az, hogy ha már Europét senki sem csábítja el számunkra, akkor legalább saját gyengeségeinket legyőzve remélhetjük-e, hogy szerelmetes unokája, Ariadné felkínálja nekünk a fonalát.
Csak nehogy pulóvert kössünk belőle.
Megjelent: Új Holnap, 2004/Tél
Szövegváltozat ugyanezen a címen: Magyarul beszélő magyarok c. kötetem előszavaként, lásd: Ariadné pulóvere