Balla D. Károly
Ahányszor éjszaka hajtott át a vasúti felüljárón és egy ponton szemébe vágott azoknak a halogén fényszóróknak a rosszul árnyékolt fénye, amelyek a meredező pózna tetejéről világították be a rendező pályaudvar területét, mindannyiszor hatalmába kerítette a pillanatnyi pánik. A mélyben elmosódott kontúrú vagonok vesztegeltek vagy haladtak kiismerhetetlen, de örök rendszer szerint, mozdonyok eregették párájukat, túlgerjedt hangszórók érthetetlen szolgálati közleményei harsogtak visszhangosan, ebbe vegyült a síneken csörömpölő szerelvények fémes hangja és ebbe hasított bele időnként egy éles fütty vagy öblösen mély kürtszó. Az ellenfényben a viaduktról csak egyetlen pillanatig láthatta a mélyben kígyózó sínek sávját és a kísérteties hangok is csak megszűrve jutottak be az utastérbe, mindez mégis erős félelmet keltett benne, mintha valami elkerülhetetlenül közeledő veszély fenyegetné. Bár a kocsi gördülésében nem fedezhetett fel semmilyen változást, mégis érezte: fenn van, a magasban van, elrugaszkodott az anyaföld biztonságától, és hiába volt tudatában, hogy robusztus vasbeton pillérek tartják a felüljárót, hogy masszív csőkorlát övezi az utat, mégis az volt a kényszerképzete, innen bármikor aláhullhatna, magába szippanthatná a mélyben fújtatva acsargó fémvilág.
Ahogy árnyékba, takarásba került, azonnal elszállt ijedelme, és mire lehajtott a hídról, már el is felejtette, milyen nyomasztó pillanatot élt át odafent. Eszébe sem jutott mindaddig, amíg ismét úton nem érte az éjszaka. Közeledett a vasúti felüljáróhoz és már kilométerekkel előtte nyugtalan lett. Eleinte nem értette, mi váltja ki szorongását. Előbb fáradtságára, a távolban töltött munkanap megpróbáltatásaira gondolt, a lelkiismeret-furdalásra, hogy elveit feladva elvállalta ezt a nemszeretem-feladatot, hogy emiatt szembekerült leghűségesebb kollégáival, meg, amit sosem tett eddig, rendszeresen elmaradt a családjától, hónapok óta nem jutott ideje a barátaira. Igen, bizonyosan azért érzi ezt a szorítást, azért szorong, mert egy ideje mintha vendég lenne a saját életében, mintha maszkot öltött volna, álruhásan settenkedne a megszegett fogadalmak között, és kínosan kerülné az alkalmat, hogy szembenézzen mindazzal, amiről érezte, tudta, mélyebb meggyőződése ellen való. Ki kellene vonnia magát mindebből, felülkerekedni a napi érdekeken, sutba vágni a dicsvágyat, elhessegetni a csábító sikert és visszazökkenni a rá szabott mederbe, mielőtt végleg elveszítené azt, akit magával azonosnak gondolt. Valami lökés, külső erő, meggyőző késztetés kellene… Itt, ebben az éjszakában minden összesűrűsödik, hiába zárt eredményes napot, a dolgok mégis ellene szegülnek, és ott, ott, a viadukt tetején majd egy pillanatra szemébe csap a fény, rászakad az indokolatlan félelem, vonzani, szívni kezdi a mélység, hívogatja, szólongatja az ismeretlen veszély.
Mehetne a másik úton is, persze. Nem lenne túl nagy kerülő. Fontolgatta is nem egyszer a lehetőséget, de amikor az elágazáshoz ért, mindig ugyanúgy döntött. Ejh, miért is kellene a másikat választania!? Igen, legutóbb, erre határozottan emlékszik, elhatározta, hogy mégis amarra… De hát már csak nem fog ilyen szamárság miatt… Hajtott a megszokott vonalon, nevetségesnek találta minden korábbi félelmét, magabiztos volt és kiegyensúlyozott. Aztán ahogy közeledett a felüljáró… Affenébe, hát nem vagyok gyerek, szedte össze magát.
Ám ott fenn újra elhagyta az önfegyelem, a szemébe vágó fénycsóva kiemelte a valós világból, megforgatta, elszédítette, odavetette a mélyben fújtató mozdonyok elé.
Nem, soha többé ezen az útvonalon!
Aztán eltelt egy hét, és amikor újra döntenie kellett az elágazásnál… Ugyan, valami buta szorongás miatt – és hajtott a felüljáró felé. Újra és újra, minden adódó éjszakán.
Ki tudja, hányadszor kellett szembe találnia a fényszóró vakító pászmájának, amíg megértette: szüksége van erre a félelemre. Hosszú ideje már nem azért választja ezt az utat, mert gyerekes dolognak tartja a pillanatnyi pánikot, hanem azért, mert ellenállhatatlan igénye van arra, hogy minden alkalommal újra és újra átélje.
Mint gyerekkorában, amikor sötétedés után kiszökött a temetőbe a biztonságos házból, vagy később, amikor az iskolába az állomástól mindig a sínek mentén indult, hogy el kelljen mennie az alatt a fal alatt…
Megborzongott. A most először megfogalmazódó gondolat erőszakosan fészkelte be magát tudatába.
No, várjunk csak, az nem lehet. Igaz, a viadukt sokkal később épült, de az a hely akkor sem lehetett itt… Vagy hogy is… Arra az állomás, emitt a rendező pályaudvar, és hol is kanyargott az az út az iskola felé?
Most már nem hagyja annyiban.
A felüljáróhoz közeledve lassít, keresi, hol tudna lehajtani. Csak földutat talál, de az is mintha rossz irányban kanyarodna. Mégis ráhajt, a kocsi bukdácsol, a fényszóró hol a magasba veti csóváját, hol a földre szegeződik. Zötykölődik, rázatja magát. Az út kanyarog, már nem is igen tudja, merre jár, a vasút fényei hol jobbról, hol balról tűnnek fel, a város fölött sárgálló ég sem mutat megbízható irányt. Merről is jött? Merre is tart? És mit is keres egyáltalán? Csak nem hiszi azt, hogy éppen itt, és hogy annyi idő óta… Mennyi is? Igen, tizenhét éve…
Végre meglátja alulról a hidat, amint nehézkes sötét íve kirajzolódik a világos ég hátterén.
Leállítja a motort, kiszáll. Megpróbál tájékozódni.
Most közelről látja azt a világot, amely odafentről oly kísértetiesnek tűnt. De nem figyel sem a fémesen csörömpölő vagonokra, sem a fújtató mozdonyokra, még a hangszórókból harsogó és hosszan visszhangzó érthetetlen szolgálati közlemények sem zavarják.
Igen, arra az állomás, ide látszanak a fényei, akkor az iskola a sínek mentén az ellenkező irányban… Persze, onnan sárgállik a városi ég… Akkor annak a falnak valahol amott kellene…
Visszaül a kocsijába, megpróbál továbbhaladni az elképzelt irányban. Nem tudná megmondani, van-e út alatta, vagy csak az ipari vidék mentén kiirtott bozótoson halad-e át. Hol a port veri, hol kőzúzalék csikorog a kerekek alatt. Néha kikerüli az útját álló talpfákat, elszórtan rozsdálló fém alkatrészeket, a földbe süllyedt betontömböket, de halad, halad folyamatosan, egyre nagyobb izgalomban. Érzi, jó felé megy, erre baktathatott iskolatáskával is két éven át, csak az építkezés, ugye, ahogy az utat felemelték a magasba, meg ahogy újabb sínpárokat fektettek… Igen, itt húzódhatott hosszan a fehérre meszelt kerítés, ott lehetett az őrbódé… És akkor valahol itt kellene lennie a…
Egy jókora döccenő után a kocsi fénysugarában közvetlenül előtte feltűnik az omladék. Fékeznie kell, nehogy ráfusson.
Égve hagyja a fényszórót, kiszáll a kocsiból. Az erős megvilágításban a hajdani fal megmaradt részén soha nem látott élességében mutatja meg magát a rajz.
Előbb dermedten nézi, aztán lassan oldódik döbbenete. Valahogy természetesnek, helyén valónak kezdi érezni azt, hogy megtalálta és ismét itt áll előtte. Itt áll az ő színe előtt, rajzolt szemének ártatlan, mégis számon kérő tekintetében, itt áll tizenhét év után újra. A fal teteje ledőlt, elporladt, töve pedig földbe süppedt, benőtte a gaz. A rajz mégis szinte sértetlen: jól felismerhető a fej, az arc (épp csak a hajkorona tetejét hordta el az idő), még a melltájékra írt évszám is pontosan olvasható, de az első ölelés pontos dátumát, a hónapot és a napot jelző számot már szétrágta az enyészet.
Lerajzollak, mondta akkor a lánynak, fogta a kését, nekifeszítette a vakolatnak. A szemek, a száj és az orr helyére egyszerűen csak lukat vájt, körbekerítette az arcot, húzta a nyak, a váll csíkjait. A bozontos hajjal bíbelődött a legtovább, erről az egyről hitte, hogy megragadhatja benne modellje egyéniségét.
Nagyon szép lettem, mondta a lány, elkérte a kést és odavéste az aznapi dátumot.
Minden tanítási napon együtt mentek el ennek a falnak a tövében, pillanatra mindig megálltak a rajz előtt, cinkosan mosolyogtak, összebújtak.
Most, amint újra itt áll, semmi kedve ismét meggyőzni magát: nem tehet arról, ami később történt. Jól emlékszik az akkori kibúvókra: honnan tudhatott volna a lány labilis idegzetéről, arról, hogy ennyire szívére veszi a szakítást és ilyen halálosnak gondolja az első szerelmet.
Annak a másik napnak a dátumát neki kellett volna felvésnie.
Hiába próbált az állomástól a sínek mentén sietni az iskola felé, rendőrök állták az útját, lezárták a területet. Kérdezősködésére csak annyit válaszoltak, baleset történt. Ő rosszat sejtett; úgy tett, mintha elmenne, de aztán visszasomfordált a kerítés mentén és egy észrevétlen pillanatban hasra vágta magát, végigkúszott az árokban. Az őrbódé után már felegyenesedhetett. Remegő lábban közeledett a falhoz. Tudta, érezte, ott valami szörnyű bizonyság várja. És valóban.
A pengével vájt erős rajzon utólag húzott gyöngébb, talán szöggel karcolt csíkok látszottak: a lány nyaka alatt vonatsín futott.
A nyomasztó napok után még hetekig kerülte ezt az útvonalat. Aztán furcsa késztetést érzett: oda kellett mennie. Ennek a vakolatba vájt ártatlan, de mégis számon kérő szempárnak a tekintetében kellett vallania, gyónnia, vezekelnie. Tudta, egyszer feloldozást is csak itt nyerhetett majd, hogy ne lesütött szemmel kelljen életét leélnie.
Attól kezdve újra erre járt. Mindig megállt a rajz előtt, újra és újra számot vetett a történtekkel, és mindazzal, ami azóta vele megesett. Ide hozta gondját-örömét, itt tette életre szóló fogadalmait, mi az, amit soha többé, és mi az, amit minden körülmények között.
És a lány egy napon elengedte, feloldozta; azt kívánta, ne vádolja többé magát; a rajzhoz, őhozzá sem kell többet elzarándokolnia.
Most mégis itt áll, tizenhét év után először.
Tudta, egészen pontosan tudta, miért hívta a rajz, és azt is értette, mit vár tőle.
Kicsit állt még, talán mosolygott, talán könnycsepp gördült le az arcán, aztán visszaült a kocsijába. Ahogy az ellenkező irányba fordult, a rajz lassan kiúszott a fényszóró csóvájából.
(2000)