Balla D. Károly
és ákos apja elmeséli csendben
hogy csepp alázat sincsen benne már
és nem feszíti keblét semmi gőg
s hogy elfelejti lassan mi a hála
és elmulaszt a boltban zacskót kérni
üveg kezében és a zsemlepár
mint két galamb bújik kabát alá
és ákos apja pékek illatával
elindul s szépen csendben elmeséli
amint a feldúlt telken áthalad
mi érheti az ember egyfiát
ha késve érik el a kóbor vágyak
és nincsen annyi mersze és alázat
se hatja át és őbelőle sincsen
a régi önmagából annyi már
hogy bármi úzus oda visszahúzná
csak átbotorkál itt a telken bontott
üveggel bontott állványok alá
s a zsemlék egyikének frissét nyelt
szeszekhez hozzáméri csendesedve
amíg a lépcső aljáig elér
az ágy vetetlen benn a szűk szobában
és rendet rakni sincsen kedve már
ha menni kell ne vesszen munka kárba
és ákos apja nem mesél tovább
és édes álmot lát a gyűrött vackon
és el nem várja bárki megköszönje
hogy senki apja nem fog lenni már
Címváltozat korábbi publikációkban: Hogy bárki megköszönje