Balla D. Károly
Pár hete kibővített családi körben (véletlenül mindenki Ungváron volt) beszéltem lelkesen egyik korai kortárs zenei élményemről. Úgy került szóba, hogy a tanulmányait a kelet-ukrajnai Harkovban végző Tamás kis-kisöcsém (bátyám unokája) szóba hozott pár avantgárd ízű nyári zenei akciót, performanszt, amelyekben maga is részt vett mint extrém dolgok iránt fogékony leendő híres dzsessz-muzsikus. Nekem is fel kellett hát idéznem, hogy valamikor a hetvenes években a budapesti Zeneakadémián láthattam az Új Zenei Stúdió néhány produkcióját. A legemlékezetesebbet igyekeztem is szemléletesen elmesélni ebéd közben (Tamásnak nagyon tetszett). De hát zenét szóban elmondani, ugyebár...
Aztán tegnap, egészen más összefüggésben, a népszerű közösségi portálon újra a zene került szóba. Érdekességként közzétettem finn levelezőtársam, Alberd Yollaka szellemes észrevételét. Miután néhány versét magyarra ültettem (jönnek a Forrás szeptemberi számában), hálából ismerkedni igyekszik a magyar kultúrával. A zene felől közelít. Első élményeként arról számolt be, hogy ha egy zeneszámról nem tudja hirtelenjében eldönteni, hogy az vajon Brahms Magyar tánca vagy Liszt Magyar rapszódiája, akkor az nagy valószínűséggel Monti Csárdása lehet. Kommentelgettük a bejegyzést, és valaki szóba hozta Ligetit. Én pedig megkívántam: de rég hallgattam! És ha már böngészgettem a zenei videótalálatok között, kíváncsiságból beütöttem az Új Zenei Stúdióval indult Vidovszky László nevét is. És láss csodát: a találatok közt ott az 1972-es Autokoncert. Amelynek én nagy valószínűséggel éppen a premierjét láttam tizenöt évesen. Szeretettel küldöm hát alig idősebb Tamás öcsémnek Harkovba, kicsit megkésett tanévnyitóként.
Megjelent: Litera, 2011. szept. 28