Szék, asztal

Balla D. Károly

Szék, asztal

Napló a Literán: 2006. december 11.

Aki napjainak nagyobb részét egyhelyben tölti, annak fontos, hogy ez az egy hely hol van és milyen. Hogy milyen falak között. Hogy hová lát onnan. Hogy hol ül bele a munkájába. Milyen székbe, miféle asztalhoz. Igaz, nem ezen múlik. Lehet konyhaasztalon és hokedlin. Lehet ruhásszekrényben gyertyavilágnál. Lehet sötét barakkban „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva.” Ha van mit. Ha van miből, honnan. Ha meg nincs, hiába az új forgószék.

Fejfájással indul a nap, mint rendesen. Éva ágyba hozza a kávét, és amíg nézzük a reggeli hírműsorokat, masszírozza a homlokom. Akkor is, ha éppen nem fáj. És akkor sem esik kevésbé jól.

Aztán liftezés a földszintre; fürdőszoba, konyha.

Tíz éve fokhagymás pirítóst reggelizek. De nem ám platton vagy szeletkilövellő szerkentyűben kell pirulnia, hanem serpenyőben, forró napraforgóolajban. Második forgatás és lecsöpögtetés után a kemény, de mégsem ropogós kenyérre kerül két szelet sajt, kicsit rá is olvad. A fokhagymagerezdet ehhez harapom. Szeretem, ha herseg a fogam alatt. Erős tea dukál hozzá, olyan forróságú, kicsi kortyokban épp hogy bírja a torkom.

Két liter teát iszom naponta. Három decis bögrés kiszerelésben, 2-3 óránként ismételve. Amíg forró a friss adag, megiszom a harmadát. A többit hagyom kihűlni, aztán órákig nyeldesem apránként. A forró tea jó, a hideg tea jó, a langyos ihatatlan. A langyost, mondják, az isten is kiköpi.

Mire gépem elé ülök, legtöbbször megszűnik a főfájásom. Ha nem, akkor estig megmarad. Ilyenkor kicsit lassabban megy a munka, de mint annyi más nyavalyámat, ezt is megtanultam kezelni. A napi termésen nem feltétlenül látszik meg, belső sajgással vagy csillapítók okozta tompasággal dacolva születtek-e meg a szövegek. Ha épp nem ég a körmömre a leadási határidő lapnál, folyóiratnál, akkor persze inkább levelekre válaszolok vagy a blogomon weberészek, de nem járok rosszul akkor sem, ha sürgős és fontos írnivalóm adódik: a koncentráció jobban elnyomja a fejfájást, mint a lazaság. Legfeljebb nyűgösebb leszek ilyenkor, jobban zavarnak a külső zajok, melegem lesz vagy fázni kezd a lábam, tör a szék, rosszul esik a fény az asztalomra.

Nekem fontos a kényelem. Nem önmagáért. Hanem mert csak úgy lehetek otthonos a munkámban, ha magamévá ülöm széket. Hogy jól érezzem magam egyfelől a bőrömben, másfelől a világban, ahhoz leginkább jól kell éreznem magam a szobában. „A közérzet minősége nemcsak azon múlik, hogy mire látunk ki, hanem azon is, hogy honnét” – írja Déry. Nálam ez a honnét a legfontosabb.

Így aztán bosszant, hogy máris szétesőben van a nem is olyan régi forgószékem. Előbb a jobb karfája (dehogy: karvasa) kezdett lötyögni, hiába fekszik be alája naponta Kolos, hogy a folyton kilazult csavarokat meghúzza: egyiknek kikopott a menete, a másik beletört a furatba. Aztán a bal támasz leffedt le: a fém illesztékek egyszerűen kiszakadtak az ülőke fájából.

Kell nekem egy új szék, nem vitás. Ilyen rozzant alkalmatosságon ülve a mondataim is lötyögősek, leffegősek lesznek. Amúgy is jön az ajándékozások ideje, ráadásul éppen kerek valahány éves is leszek, meglepem hát ezen az itthoni munkahelyi szegleten „magam magam”. És ha már, akkor ne a legolcsóbb széthullóst, hanem valami tartósabb portékát. Nagyon kényelmeset, sehol ne törje kényes ülepem, fogja körbe a derekamat, legyen kompatibilis az asztalommal, jól férjek hozzá, elé, alá, az utólag kialakított tartóra feltehessem a lábamat (szeretem minél magasabbra felpolcolni), könyökömet épp megfelelő szinten nyugtathassam a támlán.

Éva és Kolos megy is a bútorüzletbe (hogy én? ott helyben kipróbálni? azt már nem! ruhát sem szoktam soha, miért épp széket lennék hajlandó!?), kisvártatva meghozzák a csodaszéket. Micsoda darab! Süppedős kagylóülés, bőr huzat, formatervezett háttámla és fejtámasz, minden, ami törzsnek és a végtagnak ingere.

Az első próbaülésnél még nincs is semmi baj. Csak túl alacsony! Sebaj, állítunk rajta. Ám kiderül, nem lehet annyira megemelni, mint az előzőt, így viszont kényelmetlen felnyúlnom a klaviatúrához. Ezen megpróbálunk segíteni: a kifejezetten számítógépes munkához gyártott irodai asztalom lapja alatt eredetileg volt egy kihúzható spéci polc a billentyűzet számára, de azt kiszedtem, mert ha a lábamat feltettem a tartóra, akkor a térdem nem fért be rendesen az asztal alá. Nosza, vissza az egészet! A kézmagasság így megfelel, de ha a lábamat a polcocska miatt nem tehetem fel a lábtartóra, akkor a kagylóülés magasított széle nyomja a combomat. Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy egész nap ne akarjak így ülni. Affenébe!

Még próbálkozunk ezzel-azzal, állítgatásokkal, szivacspárnával, alacsonyabb lábtartóval, de nem megyünk semmire. Visszaülök szakadt székembe azzal, hogy pont ilyen merevülőkéjű, hitvány, olcsó és szétesős példányt szeretnék; épp csak széthullás előtti állapotában. Vegyünk egy ugyanilyen újat. Két évet csak kibír majd az is alattam.

Ám ettől a nagyon szuper kagylótestű bőrcsodától is fájna a szívem megválni. Beleültetem Évát. Neked kényelmes? De még mennyire! És ha az asztalodhoz ülsz? Akkor is! Láb, kéz, törzs, klaviatúra? Minden a legtökéletesebb. Be kell látnom, nem a székkel van baj, hanem csakis velem.

Így hát magam helyett nőmet ajándékozom meg. Amúgy is jönnek az ünnepek, és bizony neki is lesz születésnapja: most ér a legszebb férfikorba.

Jólesik látnom, ahogy belesüpped a mélyített ülésbe, ahogy körbefogja a háttámla. Elégedetten lát munkához, épp leendő könyvének korrektúráját olvassa. Új regény, új szék, így kerek a világ. Épp belemerülnék én is a naplóírásba, amikor váratlanul felém fordul székestül és homlokát ráncolva megkérdi: vajon nem vetik-e ki komor hangulatú novellái ebből az eddig soha nem kóstolt kényelemből.

eredeti: litera, 06. dec. 11

Naplóm a Literán: