Balla D. Károly
A közvéleményt foglalkoztató elnöki plágiumgyanú jó alkalmat ad számomra, hogy felidézzem, magam miként keveredtem kabátlopási ügybe. Az eset a ma már messzinek tűnő múltba, a hanyatló szocializmus cenzúraterhes esztendeibe vezet. A történet eléggé szövevényes, így kis bevezető és néhány kitérő elkerülhetetlen.
Az 1980-as évek második felében Mihail Gorbacsov meghirdette a peresztrojkát és a glasznosztyot, széles körű társadalmi átalakulások kezdődtek (amelyek végül, több más körülménnyel társulva, a Szovjetunió széteséséhez vezettek). Mindez nagyban érintette a Birodalom legszélén élő kárpátaljai magyarság életét is, lazult az ideológiai szorítás, az írók-költők kezdték úgy érezni, talán kimondhatnak olyan igazságokat is, amelyek korábban tilalmasnak számítottak.
Ilyen tabutéma volt például a magyarság szétdaraboltságának és a nemzeti önrendelkezési jognak a kérdése. Míg Magyarországon csak óvatoskodva, nálunk egyáltalán nem lehetett arról beszélni, hogy a kisebbségi sorsban élő magyarok nem gyakorolhatják szabadon kollektív nemzetiségi jogaikat. Miközben a Ceauşescu-rezsim igen erős presszió alatt tartotta az erdélyi magyarságot, aközben az akkor éppen jónak látszó szovjet–román viszony miatt ezt a problémakört érinteni sem lehetett. Magyarországon a szakmai vagy szépirodalmi publikációk számára nyitva álltak a politikától kevéssé ellenőrzött-befolyásolt fórumok, Kárpátalján viszont ilyen lehetőség nem kínálkozott: magyar nyelvű publikációs orgánumként jószerével csak a megyei pártlap jöhetett szóba.
Történetesen abban az időben az én jó atyám szerkesztette ezt az újságot, és a lap égisze alatt működő ifjúsági irodalmi stúdió egyik vezetőjeként, ugyancsak történetesen, én állítottam össze az irodalmáraink munkáiból hónapról hónapra válogatást közlő oldalt. Nem volt a legáldásosabb feladat, mert nem csupán a többségükben kezdő tollforgatók munkáinak a színvonala mutatott hiányosságokat, hanem a pártlap speciális igényeinek is meg kellett felelni. Az összeállításoknak ugyanis nemcsak illett, hanem kötelező volt életigenlő optimizmust sugározniuk, a versek elvárt témái voltak a béke, barátság, forradalom, munka, a novelláknak a szovjet valóságot kellett pozitív előjellel bemutatniuk. A rendszer működését érintő bírálatnak, pesszimista hangulatnak vagy túlzott elvonatkoztatásoknak a pártlapban nem lehetett helye, de még a semleges témájú írások (gondolati és tájversek, szerelmi történetek) is csak akkor kaptak zöld utat, ha mellettük szerepeltek úgynevezett tematikus írások. Így aztán bevett trükknek számított, hogy a forradalmi fejlődés nagyszerű témáját egyáltalán nem érintő műveket az oldal élére tett Lenin-vers mentette meg a közlés számára.
Ez a szigor látszott enyhülni a nyolcvanas évek második felében, a közlésre szánt anyag elfogadtatásában ezért állhattam állandó vitában apámmal. Ő érthetően a pártlap szempontjait tartotta szem előtt, de igyekezett a végső határig elmenni: minden olyasmi közléséhez hozzájárult, ami még nem váltotta ki a pártvezetés haragját (s ezzel nem veszélyeztette az egyetlen magyar napilap megjelenését). Én azonban érthetően a mezsgye másik oldalán álltam, huszonéves hevességemben a folyton el-elmozduló határ túllépésével kísérleteztem. Hogy olykor milyen apróságokon múlhatott a közlés vagy az elutasítás, világítsa meg két példa. Egy társadalombírálatot egyáltalán nem tartalmazó jelen idejű novella azért akadt fenn a rostán, mert koldus szerepelt benne. Hogy írása mégis megjelenjen, a háború előtti időszakba kellett áttennie a szerzőnek, merthogy a szocializmusban természetesen senki sem koldul. Egy másik elbeszélésben a förtelmesen pornográf bugyi szó szerepelt, ezért a szerkesztőség párttitkára megfúrta apámnál a közlést. Hogy mégis eljusson az olvasóhoz a történet, a kifogásolt szót dresszre változtattuk – és még ez a kifejezés is pirulásra késztette az oly szemérmes szocialista sajtó erkölcscsőszeit.
Egy napon egyik legjobb költőnk, nevezzük Lósávi Bánfi Lázárnak, igen szép verset tett le az asztalomra. Nem ő írta, hanem barátja bízta rá, a nagyon ritkán publikáló, ám mindig veretes művekkel jelentkező, remeteéletű poéta, hívjuk itt Fondor Rezedának. Tudni kell, hogy tíz-egynéhány évvel korábban „a szovjet valóságtól történt elidegenedésük” miatt mindkettejüknek meggyűlt a baja a szovjet kultúrpolitikával, tiltólistára kerültek, s ennek a retorziónak a kiszabásában az én nagy hatalmú főszerkesztő-apám is szerepet játszott, nem éppen pozitívat. Épp ezért az ideológiai enyhülést én igyekeztem arra felhasználni, hogy legalább részben rehabilitáljam e két tehetséges költőt, visszacsempésszem őket az irodalomba, s amennyire ez lehetséges, publikációs teret harcoljak ki számukra. Ők maguk nem könnyítették meg a dolgomat, az istennek sem akartak Lenin-verset írni.
A vers, amelyet Bánfi Lázár hozott, s amelyet barátja, Fondor Rezeda egyenesen az írógépéből húzott ki, megható, lélekbe maró, szinte himnikus költemény volt. Ám már címe is sejtette, gond lesz vele. Székelyek… A sorokban az elnyomatás, kiszolgáltatottság súlyos metaforái, ráadásul utalás Isten teremtő gyönyörére. Nagyot sóhajtottam. Hát éppen megpróbálhatom…
A következő összeállításba betettem: csupa „tematikus” anyag közé. Ennek ellenére apámnak persze szemet szúrt: ugye nem gondolom komolyan, hogy a baráti Románia szocialista rendszerét a székely magyarok elnyomásával vádolhatja egy szovjet pártlap?
Áttettem a kéziratot az elfekvő anyagok mappájába azzal a meggyőződéssel, hogy egyszer majd valamikor mégis… Talán egy antológiában, talán egy önálló magyar folyóiratban, amelynek létrehozása legvérmesebb elképzeléseimben akkor már körvonalazódott. Amikor Bánfi Lázárral legközelebb találkoztam, beszámoltam a fejleményekről. Kértem, tolmácsolja sajnálkozásomat Fondor Rezedának: én megpróbáltam, igazán nem rajtam múlott.
Néhány hónappal később váratlan fordulat történt. Magyarországi megyeszékhely irodalmi folyóirata kért fel: készítsek összeállítást részükre kárpátaljai magyar költők műveiből. A dolog azért volt meglepő, mert az ilyesmi akkor még nem volt szokásban, sőt általában komoly bonyodalmak származtak abból, ha „szovjet” szerző magyarországi lapban publikált, ezért a legtöbb orgánum kerülte az effajta konfliktuslehetőséget. Ám, úgy látszott, a dunántúli főszerkesztő bízott a peresztrojka hozta enyhülésben.
Nekem mindenesetre felcsillant a szemem: végre elégtételt szerezhetek Fondornak és a Székelyeknek.
Elkészítettem az összeállítást, bőven merítve az elfekvő kéziratok dossziéjából. A folyóirat részéről kedvező volt a fogadtatás: örömmel közlik a kárpátaljai anyagot, épp csak az átfutási idő miatt erre várni kell. Sebaj, az idő nekünk dolgozik. Még ha olykor kicsit magas is az órabére.
Közben Bánfi Lázár több csatornán is terjeszteni kezdte a barátja által rá bízott verset… Újragépelte, elküldte pár helyre levélben, megmutatta a költőtársaknak, akik szintén lemásolták, és maguk is terjesztették. Kis idő elteltével a szöveg ismertté vált Kárpátalja-szerte, és nem csupán a szakmai körökben. Nem véletlenül terjedt kézről kézre: saját kisebbségünk sorsát láttuk a székelyekében. Lázár küldeményei eljutottak Budapestre is, ahol a közismert hajdani polbeat-énekes, nevezzük Daltü Lajdonosznak, megzenésítette a költeményt. Erről a hírről értesülve irodalmi stúdiónk egyik társelnöke rögvest meg is hívta őt Ungvárra, arra a rendezvényre, amely akkor már hagyományosnak számított: évente egyszer nagy seregszemlét tartottunk, amolyan műsoros irodalmi estet, szavalatokkal, muzsikával, paródiákkal, jelenetekkel. Ennek nívóját fogja majd emelni a sokunk által akkor már személyesen ismert Lajdonosz a Székelyek eléneklésével.
Bár a határon belekötöttek a gitárjába (miért nincs hozzá kiviteli engedély?), kedvenc igricünk egy nappal a rendezvény előtt rendben megérkezett vendéglátójához, és néhány írótárs társaságában meglátogatták magányában a messzi kis faluban élő Fondor Rezedát. Ahol is a jófajta ételek, de leginkább a szaporán töltögetett savankás házibor által megemelt hangulat csúcspontján Lajdonosz zengő baritonján saját gitárkíséretével és megzenésítésében – mint a költőnek hozott ajándékot – el is zengte az akkor már mindenki által jól ismert Székelyeket. Volt öröm, boldogság, jeles férfiúk kölcsönös nyakba borulása. Ha közben esetleg átfutott volna egy zavart mosoly Fondor arcán, azt sem vette volna észre senki.
Másnap aztán sor került a nyilvános premierre a Havasi gyopárhoz címzett impozáns ungvári vendéglátó-komplexumban, az irodalmi célokra lefoglalt legnagyobb termet zsúfolásig megtöltő közönség előtt. Lajdonosz felkonferálta a verset, szerzőt és címet rendesen, ahogy illik, felhangzott a himnikus hangütésű dal, a meghatottság pillanatai után zúgott a szinte tüntető erejű taps, mindenki az előadót és az első asztalok egyikénél ülő költőt ünnepelte. Azt lehetett volna várni, hogy ő is feláll, és meghajol. De nem tett ilyesmit. Milyen szerény! – gondolhattuk. Pedig csak Fondor volt.
Jó darab idő eltelt, mire a dunántúli folyóirat végre elküldte az általam összeállított anyag korrektúráját. Gondoltam, hadd örüljenek a szerzők a rangos publikációnak, szétpostáztam nekik a valaha rendelkezésemre bocsátott verseiket azzal a kéréssel, hogy javításaikkal együtt már ne nekem, hanem egyenesen a szerkesztőségnek juttassák vissza. Erre már csak az idő előrehaladta miatt is szükség volt: a folyóirat igen rövid határidőt szabott a korrigálásra: megy nyomásba a lapszám hamarost.
Eltelt néhány hét, majd újra levelet kaptam a folyóirat főszerkesztőjétől. Soha ilyen súlyos és nyomasztó üzenetet! A korábbi barátságos hangnem helyett enyhén dühödt számonkérést tartalmaztak a sorok, amelyek arról tájékoztattak, hogy Fondor Rezeda a terminust jócskán túllépve visszaküldte ugyan a korrektúrát, de abban azt közölte, hogy a Székelyek szövegében a javításokat nem tudja elvégezni, lévén a verset nem ő írta. Továbbá pedig soha senkit nem hatalmazott fel arra, hogy verseit bármilyen szerkesztőségbe eljuttassa. A késedelmes értesítés megérkeztekor, írta a főszerkesztő, a folyóiratszámot már kinyomták, így abban a vers szerzője hibásan szerepel – a történtekért pedig én viselem a felelősséget, mivel az összeállítást én készítettem és én küldtem el közlésre.
Azt hittem, lefordulok a székről.
Másnap sikerült Bánfi Lázárral találkoznom, s amikor megmutattam neki a levelet, ő is teljes értetlenséggel fogadta. El sem tudtuk képzelni, mi és hogyan történhetett. Lázár felidézte a történet legelejét: „Emlékszem a pillanatra, amikor kivette a kéziratot az írógépéből. Ez a vers, ezt olvasd! – mondta. Én elolvastam és könnyekig hatottan megöleltem, majd elkértem tőle a friss kéziratot. Nekem adta, rám bízta…”
Ráadásul – közölte Lázár – időközben budapesti zenész barátunk az énekelt verset felvette készülő lemeze dalai közé, már az is megjelenőben van. Legelőször őt kell hát elérnünk.
Lajdonosz ugyancsak megütközve fogadta a hírt. Ekkor már azt is tudtuk, ki a voltaképpeni szerző. A dalnoknak már nem volt más dolga, mint felnyúlni a könyvespolcához, s ott Baka István Tűzbe vetett evangélium című könyvében megtalálta a Székelyek szövegét.
A további események sem tanulság nélküliek; ezekről csak röviden.
Az ügy elég nagy vihart kavart volna, ha a néhány évvel később fiatalon elhunyt kitűnő költő, Baka István akarta volna. Szerencsénkre nem akarta, beérte a dunántúli lap helyreigazításával és a vers újraközlésével, immáron az ő neve alatt. A szerkesztőségi jegyzet engem marasztalt el a történtekért. Jogosan: valóban nem volt szerzői felhatalmazásom a vers továbbítására. Nem sokat segített, hogy egy ÉS-glosszában a jogi felelősségről megpróbáltam leválasztani az erkölcsit.
Az itthoni számonkérések is hiába történtek meg, Fondor Rezeda a plagizálás tényét soha nem ismerte el. Magyarázatai között olyasmi szerepelt, hogy az embernél sokféle kézirat előfordul, akár le is gépelhet neki tetsző verseket. Soha nem állította, hogy ő írta volna a Székelyeket, mások tévedéseit pedig nem köteles kiigazítani – szögezte le önérzetesen. „Kárpátalján ezt a verset tévesen nekem tulajdonították” – írta a dunántúli lapnak, s levelében megrótt engem, amiért hitelt adtam olyan kéziratnak, amelyen sem neve, sem aláírása nem szerepelt.
Valóban nem…
Mint ostoba orgazdán, így maradt rajtam a lopott kabát.
Megjelent: Mozgó Világ, 2012/3