Balla D. Károly
Ha rászánnám magam, hogy süssek egy virtuális tortát, azon most tíz gyertyaszálat kellene meggyújtanom: épp tíz éve vagyok internetes ember, és nem csupán abban az értelemben, hogy ennyi ideje rendelkezem világhálós kapcsolattal, hanem – és főként –, amiatt, hogy kereken egy évtizede készítettem el első irodalmi weboldalamat. „Ez a honlap nem kárpátaljai, hanem irodalmi” – mondogattam akkoriban, összhangban megváltozott felfogásommal: abban az időben már nem a művek „helyi értékekben”, hanem általános esztétikai normákban igyekeztem gondolkodni. Hogy nézeteim formálódásában az internetnek nagy jelentősége volt, az bizonyos, amint az is, hogy az összefüggés fordítva is fennállt: kitágult szemléletemhez a világháló sokkal inkább alkalmasabb közegnek bizonyult, mint bármilyen korábban megismert.
„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.” – hökkentettem meg a javarészt határon túli magyar írókból álló hallgatóságomat egy ekkoriban rendezett tanácskozáson. Amit mondtam, szinte szentségtörésnek hatott (talán még súlyosabbnak, mint amikor a tokaji Rákóczi-pincében rendezett borkóstoló idején egy felszolgálótól azt kérdeztem: „Tessék mondani, sör nincs?”), mert hiszen a népben és nemzetben gondolkodás fogalmaihoz szokott fülek számára az internet szinte szitokszónak számított. Bár kevesen ismerték, mindenki úgy tudta, hogy a világháló a globalizmus és kozmopolitizmus melegágya, valami olyan szörnyűség, amely egyáltalán nincs tekintettel nemzeti értékeinkre, pláne sérelmeinkre, ezért jóérzésű magyar író nem él vele, leginkább lenézi, megveti, s ha azt mégsem, arra azért semmiképpen nem vetemedhet, hogy nagy nemzeti költőnk magasztos szimbólumával összefüggésbe hozza. A lelkünk magasába emelt haza eszmei kategória, mibennünk épül, nem pedig valami ördöngös technikai találmány révén. A „tizenötmillió magyar” toposzát oly gyakran elzengők másképpen képzelték a határok fölötti összeborulást. Holott épp az elválasztó korlátok megszűnéséről beszéltem én is: ha valahol, akkor az interneten egymásra találhatunk, összefoghatunk, hiszen a hálóvilágot nem szabdalták fel Trianonban, nincs vízumkényszer, nem panaszkodhatunk semmiféle diszkriminációra, nincs szükségünk sem egyes, sem kettős állampolgárságra, egyenrangú és azonos esélyekkel rendelkező netpolgárok vagyunk mindannyian, miénk a pálya, a cybersztráda, csakis és kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk, hová megyünk rajta, mit gyűjtünk be általa, és mit adunk át magunkból. Ha létezik a földrajzi, politikai, gazdasági, társadalmi megosztottságok fölötti virtuális Magyarország, akkor az bizony ott van fenn az interneten.
Eleinte nagyon csodálkoztam azon, hogy saját pátriámban milyen kevesen ismerték fel a világháló adta lehetőségeket. A saját jól berendezett identitásukba beleszokott írótársak sokáig idegenként mozogtak a digitális világban, nem volt kedvükre a gyors és intenzív információcsere, nem voltak felkészülve a külső visszajelzésekre, zavarta őket, hogy nem élhettek begyakorolt gesztusaikkal. Megszokták, hogy hallgatóságuk, olvasóközönségük úgy kezeli őket, mint a sorsavert magyarság szószólóit, kölcsönösen azt kapják, amit elvárnak egymástól: hitbéli megerősítést, biztatást a hősi kitartásra, a mégis megmaradásra. Magyarnak én itt születtem; a haza nem eladó; ez a táj bölcsőm és szemfedőm; hazaárulás minden terpeszállás; csak őrizz meg bennünket, édes, édes anyanyelv – mondták évtizedeken át a kárpátaljai költők (olykor még én is), közönségük pedig bepárásodott szemmel mindezt jóváhagyólag visszaigazolta.
Az interneten végre felszabadulhatunk – érveltem hallgatóságomnak –, érdemi dolgokkal foglalkozhatunk, hiszen senki sem volt kíváncsi a kisebbségi nyavalygásra. A hősi pátosz nevetségessé válik ott, ahol minden ködös eszmény mellé odakerülhet a józan ellenérv, ahol a hősi kitartásra így kérdeznek rá: és hol van a teljesítmény?
Nem arattam osztatlan sikert az előadásommal. Be kellett látnom, a világhálón valóban nem találják kisebbségi kuckójukat azok, akik ódzkodtak az egyenrangú megmérettetéstől. Beszélnek a magyar kultúra egyetemlegességéről, de valahogy úgy képzelik, hogy ebben a nagy egészben ők majd mégis megtartják a saját félreeső, más normákat érvényesítő ficakjukat.
Amikor itt lenne rá a lehetőség, a legtöbben talán ezért óvakodnak attól, hogy a magyarok virtuális hazáját belakják, tágasságát magukévá foglalják, mert megszokták csigaházukat, azt, hogy mindig visszahúzódhatnak hátrányos helyzetük mögé, megszokták, hogy elzártságukra hivatkozva felmentést kaphatnak bizonyos ismeretek és kihívások alól. Sebeiket felvakarva bármikor bizonyítani tudják a sérelmeiket, begyakorolták a hagyományos metaforikus kommunikációt – dehogy akarnak ők a rohanó nagyvilággal szinkronba kerülni.
Internetes korszakom elején legalábbis ez nagyon így látszott. Azóta sok minden megváltozott. Igaz, hogy kívülem egyetlenegy kárpátaljai írótársam sem tartotta fontosnak, hogy műveit a neten mindenki számára elérhetővé tegye, igaz, hogy a legutóbbi időkig kívülem senki sem akadt, aki saját blog vezetésére szánta volna magát – de aztán csak megmozdult valami. Először is felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már magától értetődő természetességgel használják az új technikát, néhányuk éppenséggel irodalmi pályára lépett, így született pár blog, szakmainak és alkotóinak szánt oldal. A fiatalokon kívül néhány velem egyívású írótársam is megjelent a közösségi oldalakon, bát túl nagy aktivitást még nem mutatnak, de legalább jelen vannak.
Ez pozitívum. Viszont negatív irányban is megváltozott valami – és ennek alig van köze mindahhoz, amit eddig elmondtam.
Ha nyolc-tíz évvel ezelőtt (ezt merem állítani) az internet egyfelől a szabad gondolkodás színtere volt, másfelől mutatott bizonyos „elitista” jelleget – ez mára megszűnt. Most ebből persze kihagyom a kezdettől jelen lévő és ma is tobzódó szex- és pornókínálatot meg a legolcsóbb bulvárt. Mert ami viszont ezen kívül elérhető volt, az valamennyire válogatott anyagnak látszott. Eleinte leginkább azok ismerték fel a net fontosságát, akik a szabad információáramlás, a liberális szellem, a szabad értékválasztás hívei voltak, ekként játszottak közre az olvasnivalók közzétételében, ekként viselkedtek. (Ez motiválta az én nagy lelkesültségemet is.)
Ma az internet, korábbi jellegét már-már elveszítve, gyakran inkább a kőkemény önérvényesítő csoportérdekek, a szívós önérték-sulykolók színterének látszik. Az interakciókat gyakorta már nem is „az utca” hangja uralja, hanem egyfajta acsarkodó kirekesztés, valamiféle szellemi futball-huliganizmus, amely sajnos sokkal látványosabban van jelen, mint a korábbi tolerancia. Az internet ma nem békés kávéházra, hanem gyakran az egymásra acsarkodók kiabálásától zajos kocsmára hasonlít.
A nagy egymásra találás lehetősége és a végtelen tágasság helyett ma már én is inkább a csendes kis webes zugolyaimat keresem a szédítő sztrádán.
Talán ez a legfőbb oka annak, hogy nem gyújtok gyertyát a születésnapi tortámon.
Megjelent: Mozgó Világ, 2011. jan.