Berniczky Éva - Balla D. Károly:
Gyermekként a legképtelenebb halálnemeket találta ki az apja megbüntetésére. A legvadabbat talán azon az estén, amikor véglegesen hazahozta azt az idegen nőt. A szomszédos hálószobából átszüremlő hangok, gyűlöletes nyöszörgések lódították meg a fantáziáját. Vagy inkább az, hogy amilyen hamar csak lehet, véget vessen annak, ami odaát folyik. Az elfogadhatatlan változást valami felfoghatatlan történéssel szakíthatta meg csupán, másként nem tudhatta újra halott anyja mellett az apját, csakis a képzelt kivégzéseket követően. Aztán idővel valamicskét szelídültek a megidézett halálnemek, az utolsó igazán méltó lett volna agrármérnök apjához. Ebben a végső variációban az apja egyszerűen elment otthonról, messziről hallotta a hangját, amint derűsen bejelenti, gombászni indul a közeli erdőbe. Azt is hozzáfűzte, igyekszik haza, pedig jól tudta, nem fog visszajönni. Felszabadultan csörtetett az erdőben, mindvégig igyekezett tartani a hosszanti haladási irányt, nehogy véletlenül kiérjen a sűrűből. Aztán már vigyáznia sem kellett, a fák között felgyorsult a fény játéka, zakatolt, rajta suhant keresztül az erdő ezüstös vonata. Vetkőztetni kezdték a szelek, fokozatosan veszítette el ruhadarabjait, a nála lévő tárgyakat, fejéből a visszahúzó emlékeket, amelyek mind a szándékosan elhagyott világhoz kötötték. Eleinte a szokott időben még meg-megkordult a gyomra, később egyáltalán nem érzett éhséget, sem szomjúságot, a szervezete lassan elcsendesedett. Nem akart semmit a környezetétől, keze nem mozdult, ujjai nem téptek le egyetlen szem erdei gyümölcsöt, nem kotorták elő az avar alól a tinórut. Nem is ő haladt előre, egy megfáradt idegen vonszolódott a cserjésben, míg meg nem botlott, s többé nem állt fel. Tisztán látta, gyilkos gombák hajolnak az apja fölé, hogy megegyék, és ő, aki megmenthette volna, hagyta, hadd lakmározzanak kedvükre belőle, szívják csak ki az utolsó cseppig bűnös nedveit. Nem sok maradt a testéből az azonosításhoz. Az arctalan férfi haja ellenben szép hosszúra nőtt a bolyongás alatt, diszkrét parókaként csúszott le a homlokára, elfedve szemgödreit. A bomlás szagát olyan érezhetően kitalálta, azóta sem felejtette el. A gyerekkora, akárcsak a ruhátlan tetem, orrfacsaró mocsárbűzt árasztott, bomló moha, levelek, rovarok penészlettek a környékén.
Felnőttként valamennyi hajdani halálnemre élesen emlékezett, kivéve az utolsót. Talán azért, mert gyanúsan kerülte az erdőket, sohasem evett gombát, és engedelmes lányként látta el az egyedül maradt öreget, akit annak ellenére gondolt örökéletűnek, hogy az utóbbi hetekben minden éppen az ellenkezőjére utalt.
Apja ezen a reggelen is ugyanúgy haldoklott, mint bármelyik megelőzőn. Az állandósult agónia nemcsak hamuszürke arcára ült ki és nemcsak üveges szemébe költözött bele, hanem ott fészkelt a paplan kimoshatatlan savanyú szagában, párállt az ágy melletti hokedlire készített és alatta sorakozó, különböző méretű, színű, anyagú és rendeltetésű tálkákból és tégelyekből, ott körözött legyek képében a csillár alatt, hullámzott a függönyön, apró, láthatatlan cseppek formájában kicsapódott az ablak üvegére. A halál nedvességét és hidegét érezte, amikor homlokát, mintha csak a rendetlen udvart figyelné, hozzányomta a sima felülethez, érezte a fuvallatát, amikor friss ágyneműt húzott és újra látnia kellett a végelgyengült testet, érezte vállán gubbasztó súlyát, amikor az ajtóból visszanézett a szokásos majd jövökkel, szégyellve a gondolatot, hogy mennyivel jobb lenne nem jönni sem majd, sem soha többé, nem lépni be ebbe a szobába, ebbe a házba, elkerülni az udvar összevisszaságát és a feldúlt utcát, amelyen már megint vezettek valamit, csövek és póznák hevertek a sárban, sekély árkok futottak hosszában és keresztben, fenekükön a sárga lé semmiben sem különbözött apja egyik-másik tégelyének tartalmától.
Ahogyan általában, most is az utolsó pillanatban rohant ki a pénztártól a peronra. Holott időben érkezett, a jegye is a zsebében lapult, jól tudta, semmi sem menti fel, a kötelező előírásokat nem kerülheti el, akkor is kénytelen beállni a tekergőző sorba, ha már napokkal ezelőtt beszerezte volna a menetjegyét. A hideg hodály utazóközönségét állandó készültség fogta egybe, további sorsukról a pénztárban görnyedő asszonyság kezének gyorsasága vagy lassúsága döntött. A bestiája az előre megváltott jegyeket is olyan tempóban érvényesítette, mint azokéit, akiknek ezután körmöli majd a bilétáját. Meg nem mondta volna senki, mivel sikerült a pénztárosnak elérnie, hogy a várakozók együtt szurkoljanak annak, aki éppen az ő sok dioptriája elé járulhatott végre. Pedig már ránézésre megállapították egymásról, ki jegytelen, s ki az, aki mindössze az érvényesítő pecsétre vár. Ezek az utolsó percekké zsugorodó lomha órák szinte semmit sem árultak el az utazókról, a személyiségük alázatosan alakult hosszan tekergő sorrá. A várakozók névtelenül ágyazódtak a végtelen jelenségbe, s amikor kiléptek a homogén masszából, akkor sem mutatták régi arcukat. Kis időnek még el kellett telnie, amíg különbözni kezdett egyik a másikától, a sorban állva a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, sőt egy darabig a peronon is. Kikerülve a bűvöletből egy darabig még bajosan érzékelték a különbözőségeket, azt látták, hogy a vágányokon egyforma vonatok várakoznak rájuk. Éppen ezért ebben a meglehetősen zavarodott átmeneti időszakban a szabadulók többsége bármelyik szerelvényre úgy szállhatott fel, akár a kizárólagos sajátjára.
Nem látott ismerős arcokat maga körül. Más napokon biztos lehetett abban, hogy ugyanazokkal utazik együtt, akikkel tegnap, s akikkel holnap fog, mellé telepszik az idősebb öregúr, kezében mindig ugyanazzal a végigolvashatatlan könyvvel, háta mögött semmit sem változnak a kártyázók harsány bemondásai és a szembül ülő fiatalember is ugyanabban a kanyarban veszi elő az elemózsiáját. Hol vannak most ők? Ezen a reggelen kimaradtak az életéből? Vagy ő maradt ki az övékből?
Mindig arra vágyott, hogy kívül essen a történéseken, hétköznapi cselekvéseken, amelyeket valahol gondosan előírnak, és neki mindenképpen ostoba életéhez kell tartania magát, mert másként nem tehet. Időben kapta össze a holmiját, már készülődött, amikor feltűntek az ismerős barakkok. Mintha egyenesen a szürkéjükbe próbált volna belebújni a kabátja helyett. Hiábavalóan cibálta, csak nem találta az ujját, a bódék gyorsabban és ügyesebben mozdultak. Ő pedig a kibomlott bélés anyagába gabalyodva továbbra is sután hadonászott a semmiben, mígnem rádöbbent, kár erősködnie, ezúttal nem követheti az előírásokat. Nem szállhatott le a sárgatéglás épületnél, ahogyan eddig. A vonat nem állt meg a kis állomáson, nem is lassított, átrobogott rajta, mint metsző felismerés hatol át a homályos képzeteken. Rémülten kapott a homlokához, odabenn tovább zajlott az, ami kint jeltelen maradt. Ezen először halványan elmosolyodott, aztán már őrült módjára vigyorgott. Megjelent előtte, amint kifeszíti a szélben a vagon ajtaját, kilép a legfelső fokra, a rácsos lépcső megfogja cipője sarkát. Teste egésze odaszegeződik a robogáshoz, rendíthetetlen helyzetében kinyújtja a karját, megragadja az állomásépületet, viszi magával, robog velük a sivár váróterem, a pénztár az összes jeggyel, a legyektől megszállt büfé, a messziről bűzlő vécé, siklik velük a keskeny betonperon, szedik a lábukat a kovácsoltvas lámpaoszlopok, lobog a városka elkoszlott neve a táblán.
Miért is lenne képtelenebb a vonattal együtt száguldó állomás, mint az állomáson megálló vonat? Miért a szerelvény igazodjon mindig az épülethez, miért ne történhetne egyszer fordítva?
Csak akkor szabadult meg látomásától, amikor az utolsó városszéli bódét is elhagyták és az ablakban újra feltűnt a mezők érdektelensége. Másutt nem állt már a hó, itt is megszürkült, szakadozott a takarója, eldönthetetlenné téve a kérdést, hogy vajon tekinthetők-e hullafoltnak az őszi vetés közbül ki-kibukkanó sarjai.
Letörölte arcáról a vigyort, és amikor félig felvett kabátjában visszarogyott a fapadra, azt kezdte latolgatni, vajon mihez fog a nagyvárosban, ahová negyven perc múlva akarata ellenére megérkezik. Már megint kijelölt helyéhez próbál igazodni, pedig igenis akarja, vágyik arra, hogy ne pontosan úgy végződjék ez a nap, mint tegnap, tegnapelőtt. De elég erős lesz-e a szakításhoz, a nagyvonalú felejtéshez, képes lesz-e újakkal helyettesíteni unalomig ismert mozdulatait. Egyáltalán boldogul-e az idegen színen egy egészen más játékkal, mint amilyet ezidáig örökös vesztesként bár, de mégiscsak felvállalt? Hullámokban öntötte el a kétely, a gyomra fokozatosan szűkült, a nyelőcsöve egyenesen a beleibe torkollott, fulladás ellen nyelte-nyelte beléjük a feltörő tanácstalanságot. Időnként a szeme sarkából leste, mások is észrevették-e, hogy belesápad a bizonytalanságba. Érezte, bőrét lebénult emésztése festi újra. Szégyellte átmeneti színtelenségét, az élettelenséget, a félelmét, amely legalább annyira riasztotta a bekövetkező változásoktól, amennyire a testét-lelkét uraló gyűlölt hatalomnak engedelmeskedni viszolygott. A felkínált váltás hirtelen ugyanolyan csapdának vélte, mint megszokott helyzetét, amelyből elvágyódott.
Ebből a kelepcéből egyetlen dolog hiányzott: nem érzett szemernyi lelkiismeret-furdalást sem amiatt, hogy elmulasztja napi kötelességét, nem jelenik meg ott és akkor, ahol és amikor kellene. Ajtók maradnak csukva, kávé marad lefőzetlenül nélküle, senki sem néz bele a tegnap délután asztalára készített dossziékba, nem íratnak meg a sürgős levelek, senki sem veszi fel a hosszan csengő telefont. Bántó aggodalom helyett, meglepetésére, inkább valami elégedettséggel töltötték el a hiány sorakozó képei, nem mintha pótolhatatlannak képzelné magát s ne tudta volna, hogy majd kinyitja az ajtót egy később érkező, megfőzi a kávét, felveszi a telefont más. Mégis: távolléte zavart kelt a dolgok folytonosságában, miatta, csakis miatta, kizárólag azért, mert ő nincs a helyén, csikordul egyet az idő fogaskereke.
A vonat visítva fékezett, majd komótosan begördült a csarnokba, ő pedig leszállva azonnal a kifüggesztett menetrendet kezdte volna keresni, ám időben észbe kapott. Már megint a teljesítés, a mindenáron megfelelni vágyás munkál benne, lám, azonnal vissza akarja zökkenteni, ami kizökkent, holott éppen most bizsergette a tudat, hogy miatta bomlott meg a mindennapok egyhangú menete. Most az egyszer miért is ne adná át magát a félelmetes ismeretlennek, miért ne küzdhetné le a szorongását, a nagyváros forgatagába kilépve miért ne tehetne egyszer úgy, mintha nem szabná ki minden percét az önként vállalt, de mégis kényszerű kötelesség.
Bármennyire nehezére esett, nem nézett utána, hogyan juthatna innen vissza. Vaktában indult el, arra, amerre az emberek többsége hömpölyögött, vitte, sodorta magával az áramlás. Minél többen vették körül, annál inkább erősödött benne a pánik, csak egyedül ne maradjon. Szemmel tartotta a mellette, előtte és a nyomában haladókat, vigyázott, nehogy egy óvatlan pillanatban magára hagyja ez a sok idegen. A szemet sértő délelőtti világosságban, teljesen indokolatlanul, attól rettegett, hamarosan rásötétedik. A tömeg és fény kellős közepében csapta meg az orrát a mocsárszag.
A fenti novellát a szerzőpár a fagocitátum nevű irodalmi projektum keretében írta, amelynek lényege, hogy kölcsönösen, lépésről lépésre körbeírták egymás szövegrészeit. A fagocita olyan sejt, amely bekebelezi környezete kisebb részecskéit. A citátum nem más, mint egyvalaki szövegében előforduló, mástól vett idézet. A fagocitátum pedig olyan szövegképződmény, amely az idézés és bekebelezés folytonos ismétlődése révén jön létre úgy, hogy az újonnan keletkező nagyobb egységek magukban változatlanul megőrzik a korábban létrejött kisebbeket. Az egyik szerző ír egy mondatot, a másik körbeírja: elé és utána is illeszt mondatokat; a kialakult szöveg újra a kezdő szerzőhöz kerül, aki egy-két bekezdéssel szaporította elől is, meg hátul is a sarjadó textust. És így tovább, míg egyikük hozzáírásai után közösen úgy döntenek, hogy a novella elkészült.
Megjelent: 2000 folyóirat, 2007/november.