Balla D. Károly:
Epizódok egy manzárdőr életéből
A Kárpátaljai Ungváron élek, egy padlásszobából tekingetek a világra és innen beszélem ki titkaimat. Nem sokat kockáztatok. Nem vagyok hazardőr, csak a függetlenségét féltékenyen őrző manzárdőr.
Midőn felvették a Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjainak sorába, a tényen túl az a halmazati megtiszteltetés érte, hogy azonnal beválasztották az iskolai komszomolbizottságba, az úgynevezett Komitetbe. Az aktivista éltanulókból álló testületben mindenkire ráruháztak valamilyen igen fontos társadalmi funkciót. Egyikük a faliújság szerkesztéséért felelt, másikuk a tanítás előtti hajnali politikai információk megtartását felügyelte, harmadikukat a pionírszervezet irányításával bízták meg, negyedikük rendezvények szervezésével járult hozzá a boldog jövendő építéséhez. Szerzőnket egy roppant fontos posztra állították: ő lett a Vörös Nyomolvasók vezetője.
Aki azt hinné, vörös bőrű indiánok irányítása lett volna ezentúl a dolga, az súlyos tévedésbe esnék. Nem. A Vörös Nyomolvasók magasztos feladata nem kevesebbet foglalt magában, mint a vidék forradalmi múltjának a megismerését, az itt élt vagy még élő hősök felkutatására és emlékének ápolására tett vállalást. A vörös nyomoknak két kulcsfontosságú történelmi korszakba és -ból kellett vezetnie: egyik a Magyar Tanácsköztársaság, amely köztudomásúlag Kárpátalján 40 dicső napon át tartotta magát, a másik a Nagy Honvédő Háború, amelynek során ugyan egészen 1944 őszéig a magyar kapitalisták orv kezén volt a vidék (és csak a felszabadulás után egyesülhetett a nagy Szovjetunió kebelében a többi ősi szláv földekkel), ám ekkor is, mint előtte, szerteágazó kommunista ellenállás készítette elő a Vörös Hadsereg európai misszióját.
Nos, bár a kapott megbízás nagy hazafias büszkeséggel feszítette szerzőnk kebelét, ugyanakkor a kétségbeesés halovány sóhaja is elhagyta ajakát: vajon hogyan és miként fogja ő ezeknek a régmúlt eseményeknek a vörös nyomait megtalálni. Ám még el sem szállt a sóhaj, máris érkezett a segítség a Komitet egyik régebbi tagjától: a Nyomolvasókat eleddig ő vezette, és csak azért, mert komszomoltitkár-helyettes lett, vált meg a nemes feladattól, ám továbbra is szívesen részt vesz a munkában, és fiatalabb utódját örömest átsegíti a kezdeti nehézségeken – mondta a bizottsági ülésen.
Magánbeszélgetésük során aztán szerzőnk megtudta, hogy a vörös nyomok, még mielőtt a dicső forradalmi múltba vezetnének, előbb az öreg Jackovics házához visznek, aki 19-es kommunista, cseh időben röplapokat osztogatott, neki pedig a csendőrök pofonokat, Horthy alatt nemkülönben, szervezett védegyletet és dalárdát, vezetett pártsejtet és szabotázst, ült börtönben is számtalanszor, aztán elment partizánnak a hegyekbe. Ennél tovább sosem jutott a mesélésben, mert akkorára elszenderedett a nyomolvasók által hozott üveg szeszelt bortól, amely a ház ajtajának a reteszét és Jackovics bácsi nyelvét egyaránt megoldotta. A látogatásokról lehetett jegyzőkönyvet vezetni, egy albumba a tankönyvekből és lexikonokból kiírt szövegekkel megtűzdelve feldolgozni, az öreg fiókjából kiénekelt sárgult fotókkal és elkoszlott újságkivágásokkal illusztrálni, és aztán az egészet évente egyszer egy kerek beszámoló keretében a megfelelő fórumon bemutatni. „Évek óta minden nyomolvasó az öreg nyakára jár, jut még történet neked is, ne izgulj” – nyugtatta meg utódját a titkárhelyettes.
Szerzőnk, értesülvén a forradalmi múlt feltárásának mikéntjéről, nem kapkodta el a dolgot. Teltek, múltak a hetek, hónapok, de csak nem szánta rá magát, hogy bekopogtasson az öreghez. Már vészesen közeledett a beszámoló-választó össziskolai komszomolgyűlés, és tarsolyában még nem volt se jegyzőkönyv, se album, se történet, se sárgult fotó.
Az évzáró nagy-gyülést a kiterjedt tavaszi ünnepkör eseményei közé iktatták: a Tanácsköztársaság évfordulója (márc. 21.), Magyarország felszabadításának évfordulója (ápr. 4.), V. I. Lenin születésnapja (ápr. 22.), Május Elseje, a Győzelem Napja (máj. 9.)… Szerzőnk érezte, az ünneplésre alkalmas ilyen jeles napok közepette egyre kisebb az esély arra, hogy az öreg Jackovicsot józan állapotban fellelje otthonában, így hát gondolt egy nagyot, és nem ő látogatott el a kiérdemesült partizánhoz, hanem…
A következő Komitetülésen előadta, hogy a Vörös Nyomolvasók élén végzett egész éves szorgos munkája arról győzte meg, a vidék forradalmi múltja sokkal gazdagabb és nagyobb értékű annál, semhogy holmi albumokba lenne foglalható, közkinccsé kell tenni, minél előbb és minél szélesebb körben, így azt javasolja, hogy egy jelentős személyiséget, a kor valamely nagy tanúját hívják meg az iskolájukba, ezzel tegyék fényesebbé az ünnepkör emelkedettségében amúgy is ragyogó alkalmak egyikét. Ő vállalja a meghívást. Igen, van jelöltje. És kimondta a varázsszót: Jackovics, a veterán partizán… A dolog kapóra jött a rendezvények szervezéséért felelős bizottsági tagnak, akinek egy perccel ezelőtt még fogalma sem volt arról, milyen ötlettel álljon elő az évfordulós megemlékezés jellegét és tartalmát illetően, most azonban számára is elkövetkezett a megvilágosodás, és az egész ünnepi műsort ráépítette az öreg alkoholistára.
Eljött a jeles nap, a nagy idők tanúja megérkezett teljes karácsonyfa-díszben (kitüntetéseinek, érmeinek, veterán-rovátkáinak se szeri, se száma), helyet foglalt a díszelnökségben, és az ünnepélyt bevezető néhány mondat után át is adták neki a szót. Ő pedig beszélt több mint egy órán át, és midőn egyik történetet átkötötte a másikba, arra az üveg borra gondolt, amelyet szereplése fejében kilátásba helyeztek számára.
– Ügyes – bökte meg szerzőnket a titkárhelyettes, arra célozván, hogy ez jobb, mint az album: kevesebb vele a macera, csak egyetlen üveg szeszelt borba kerül, ugyanakkor sokkal látványosabb, és ráadásul így minden komszomoltag egyformán megszenvedi a dicső forradalmi múltat. Szerzőnk mosolygott, és egy évvel később, amikor őt választották titkárhelyettessé, és ezért le kellett mondani korábbi magasztos megbízatásáról, utódjával örömest megosztotta tapasztalatait. Ettől kezdve az öreg Jackovics évente legalább egyszer megjelent az iskolában valamelyik évfordulós rendezvényen és alkalomról alkalomra elmesélte ugyanazokat a partizántörténeteket – a Vörös Nyomolvasók, a kommunista ifjúság és a szeszipar nagyobb dicsőségére.
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2003. szept. 6.