Ballantine
A 90-es évek legelején magyarországi partnereimnek az volt a mániája, hogy valami jó kis üzletet meg akartak csípni Ukrajnában. Persze sem szakmai felkészültségük, sem induló tőkéjük nem volt ehhez, de érezték: annyira kaotikus a törvényi-pénzügyi-gazdasági helyzet, hogy azok is megcsinálhatják a szerencséjüket, akiknek csak ötleteik, ráérzésük, jó kapcsolatuk van. A baj ott kezdődött, hogy az a jó kapcsolat, az én lettem volna... Nyüstöltek is állandóan: mire ők megjönnek Budapestről, találjak nekik Kárpátalján egy talpraesett bankárt, megfelelő faipari vállalatot, szállító céget, bányát, porcelángyárat, palackozóüzemet, vasművet, gázművet, energetikai ágazatot, szerszámgép-forgalmazót, beruházót, csendestársat, polgármestert stb., mert ők hozzák a nyugati üzleti partnert – és nagy dolgok fognak végbemenni, én is jól járok, meglátom. Röppentek a milliók és milliárdok, vagonok és raklapok, tonnák, köbméterek és százalékok. Nekem nem fűlött a fogam az egészhez, de a más jellegű közös szellemi munka fenntarthatósága érdekében ímmel-ámmal csináltam ezt is, néha összehoztam őket pénzügyi és gazdasági vezetőkkel, jártunk fatelepen, sóbányában, cserépüzemben... Aztán találtam egy fickót, bankban dolgozott középvezetőként, akinek felcsillant a szeme, amikor vázoltam a pesti barátaim elképzeléseit. Na, ez az én emberem, gondoltam, ez majd felhajt nekik gépsort és befektetőt, igazgatót és tulajdonost, gyártót és forgalmazót. És valóban: alig hoztam össze őket, máris kibontakozni látszottak a lehetőségek. Sajnos nekem is részt kellett vennem az egészben: a magam helyett talált fickó nem tudott magyarul, így szükség volt rám, mint megbízható tolmácsra, aki egyben belelát a dolgokba és képvisel bizonyos érdekeket. No, hát tolmácskodni még mindig jobb, gondoltam, mint üzletelni. A fickó – nevezzük mondjuk Gyimának – rá is állt a dologra, volt néhány megbeszélés Ungváron, mígnem egy svédországi magyar befektető komoly érdeklődést mutatott. Fakitermelő vállalatot alapít"unk", ő hozza a tőkét és technológiát, "mi" adjuk a területet, munkaerőt, energiát és nyersanyagot, a késztermékben pedig az apportoknak megfelelően osztozunk – és budapesti tárgyalásra hívott minket az Intercontinental Hotelba. Szerencsére két (!) tolmácsot is odarendelt (az egyik amolyan jegyzőkönyv-vezető is volt), így én leginkább csak megfigyelőként vettem részt a tárgyaláson és abban merült ki a munkám, hogy a két budapesti partneremnek (akik mint az üzlet értelmi szerzői és mint legfőbb közvetítők voltak jelen) néha oda-odasúgtam valamit, amit nem értettek pontosan a hivatalos tolmácsok fordításaiból. Whiskyt ittunk a svéd kontójára, öngyújtót, zsebszámológépet kaptunk ajándékba, és remekül kezdtek alakulni a dolgok, ami engem lepett meg a legjobban.
Mígnem egy megfelelően emelkedett pillanatban, amikor már mindenben megállapodtak a felek, Gyima barátunk felemelte jobb kezét és kinyújtott mutatóujjának apró mozdulatával magához nem ragadta a szót. Igen kérem, csak van még itt egy aprócska mozzanat. "Jeszty málenykij nyuansz." És tett egy olyan megjegyzést, amelytől a svédmagyarnak a torkán akadt a whisky, a tolmácsok kezében megállt a toll, és budapesti barátaim orráról leesett a szemüveg. Hogy pontosan mit és miért és hogy, arra nem emlékszem, de a légyege olyasmi volt, hogy ez az egész gyönyörű üzleti konstrukció, amelyről hónapok óta levelezünk-telefonozunk-tárgyalunk, és amely számomra felfoghatatlanul sok pénzt fog termelni, ez akkor és csak akkor fog működni, ha neki itt és most gyorsan a zsebébe tesznek xxxx dollárt. A svéd kétszer visszakérdezte a saját tolmácsát, hogy jól értette-e. Egy szerény bólintással én is megerősítettem: jól.
Mi, kishalak, feszülten vártuk, mi fog történni.
A svéd nagytőkés odaintette a pincért, rendelt még egy rundó italt, Gyimától megkérdezte, jó-e a szállása, kényelmes-e a szállodai szoba, és hogy látta-e már Budapestet by night. Barátunk nem tudta mire vélni a kérdést, nem értette, hogyan van összefüggésben az ő apró mozzanatával, de azért válaszolt: a szoba "lyuksz", és nem, nem látta, most jár először a magyar fővárosban. Hát akkor el ne mulassza megnézni, biztatta a svéd, és mielőtt a frissen kapott itallal bármire koccintottunk volna, elnézést kért, és úgy állt fel, mint aki csak a wécébe indul. Sokáig vártunk rá, de nem jött vissza. Türelmünk fogytán az egyik tolmács utána ment. Visszatértében égett az arca. Gyimának elmondta oroszul, hogy a nagytőkés annyi napra kifizette az ukrán vendég szállodáját, amennyi az xxxx dollárba belefért. Ezen felül azt üzente: Reméli, élvezni fogja az éjszakai Budapestet. Soha többet nem hallottunk róla.
Hiába, nagy üzletek múlnak aprócska nüanszokon.
Megjelent Ballantine névvel: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept. 04.